Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Vaskó Ilona: A káoszkarácsonyfák csodálatos világa

 

Az én gyermekkori karácsonyaim, pont olyan sziruposak, és kedvesek voltak, mint ahogyan azt levetítik a tévében. Apukám két óra szerencsétlenkedés után, a talppal együtt felállította a fát, majd a bátyám, anyukám és én, kapásból bírálni kezdtük, hogy görbe, hiányos, túl kicsi, túl nagy, túl kövér, túl sovány, de megállapítottuk, hogy jó az illata. Ezután anya visszament a konyhába a sütemények és vacsorafőzés fogságába, mi pedig a nekiláttunk a díszítésnek.

Apámnak a szaloncukor felaggatására, egy több évtizedes módszere volt: Elővette anyám hímző gombolyagából a zöldet –ha elfogyott, jöhetett bármilyen színű-, és egy szál mentén, 10-15 cm-ként felkötöttük rá egy szaloncukrot. Összességében másfél-két méteres „szaloncukorszálakat” gyártottunk, és ezeket tekertük körbe a fán. Mivel szerettük a zselés édességet, így nagyon sok ilyen szaloncukorsort készítettünk. Ez feltéve, felcsavarva, ritka rondán nézett ki, mert a cérnák pókhálóként szőtték be a karácsonyfát, és mivel egészen biztos, hogy nem szín azonos fonalat választottunk a fenyőfával, a végeredmény, egy színes káosz volt.

Míg otthon laktam, mindig így díszítettük. Aztán jött a szaloncukor akasztó, mert az mennyire szép, és divatos… De mióta már nincs apukám, minden évben kísért a gondolat, hogy készítsek egy túl kicsi, túl nagy, túl sovány, túl kövér, görbe és hiányos fát, színes pókhálóval beszőve, mert annak is ugyanolyan jó az illata.

Apropó illatok. Van-e attól jobb, mint a lakásban terjengő mézeskalács illata, mely keveredik a fenyőével és a frissen pucolt narancséval? Egy bizonyos kor után, már senki nem az ajándékozásra vágyik az ünnepek kapcsán. Sokkal varázslatosabb, az illat kavalkád, ami ilyenkor ellepi az otthonokat. Néha elfelejtjük, mi is a fontos ezekben a napokban. Vannak, akik még ezeket a pillanatokat is bántásra használják, mert úgy adnak ajándékot egyeseknek, hogy kirekesztenek belőle másokat. Miközben fel kellene fogni, hogy ez a pár nap talán attól olyan varázslatos, hogy mindenki be meri zárni önmagára az ajtót, és gyertyafénybe burkolózva, forralt bort szürcsölgetve, el tud gondolkodni arról, hogy mit tett jól, vagy rosszul az elmúlt évben.

Meg kell tanulnunk számot vetni magunkkal. Hibázhatunk. Dönthetünk rosszul, de talán ha egyszer nem akarunk valamit túl tökéletesen csinálni… Mi lenne, ha egyszer mindenki a legcsúnyább fenyőfákat vásárolná meg az ünnepekre, azokat, akiket senki nem választana? Mi lenne, ha egyszer ezeket a csúnyácska fákat öltöztetnénk, tekernénk körbe a legrusnyább díszekkel, melyek már évtizedek óta ott lapulnak a dobozokban, csak éppen kimentek a divatból… Mi lenne, ha egyszer nem a szépre, hanem az illatokra koncentrálnánk, és mernénk magunkra zárni magányunk ajtaját, és egyszer csak nem egy-egy másik embert hibáztatnánk sorsunk alakulásáért, hanem saját magunkat? Nem a tökéletes a szép. A tökéletesség terhe alatt összeroskad a legszebb karácsonyfa is, és ágai szárazan bólintanak, mire eljön a vízkereszt.

Mi lenne, ha valóban megtanulnánk megbocsájtani, és nem ármánykodni? Ha nem lesnénk veszélyre, otrombaságra minden sarok mögött? Vagy mikor egymás szemébe nézünk, akkor valóban azt mondanánk, amit gondolunk?

Hogy én mit szeretnék a saját fám alatt tudni idén? Azoknak az embereknek az őszinte gondolatait, akik a hátam mögött rosszat gondolnak rólam. Szeretném kicsomagolni a hibáimat, és segíteni, megbocsájtani azokat a félreértéseket, melyeket okkal, ok nélkül generáltam. Aztán hallgatni a csendet. Betakarózni fenyőillattal, és soha fel nem nőve, pizsamában, frottír zokniban forralt bort szürcsölgetni.

  
  

Megjelent: 2014-12-21 15:00:00

 

Vaskó Ilona (Nyíregyháza, 1974)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.