Keresés a honlapon:

Tornyi Ferenc: Ecsetvonások… Csak férfiaknak! - meg Balla Annának!

 

„Ugye, nem mész el! - kérlelt engem egy nagy, kerek szemű lány, én meg szorongattam a katonai behívót, magyarázkodtam, hogy a haza védelme, meg hogy a szolgálat–megtagadást két év nyolc hónappal díjazzák. Nézett rám egyre jobban párásodó tekintettel, én meg azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen gyáva vagyok, hiszen a Szentföldre induló keresztes lovagok az életüket kockáztatták szívük hölgyéért s én meg itten megijedek harminckét - hónapos állami (börtön) gondoskodástól… A szép szemekbe megvetés és sajnálat költözött, leveleimre nem válaszolt -, elmaradtunk. Megmondom én: sokkal bátrabb ma sem vagyok!” Hátranézhetsz, - ott kullog mögötted a múlt! Minden ember élete kész regény - mekkora marhaság és mennyire igaz! Nekem mindig meséltek a lányok! Én békítettem összeférhetetleneket, pászítottam egymáshoz nem illőket, simogattam a sírókat és boldogan öleltem a boldogokat. Olykor kerestem elhagyott fehérneműt a bokrok között: „Anyám megöl, ha ez eltűnik…” - tudtam a legbensőségesebb titkaikat, némelykor azt is, hogy „megjött” vagy „nem jött meg”, lélekben voltak velem, testiségükben másokkal. Persze, könnyű ma: „Lelki szemetesláda voltál!” - ezzel elintézhető, de ilyen okosak csak ma vagyunk, vagytok, vagyok! Szeretni annyi: mint a saját szeretett-igényünk hiányát csökkenteni! Ezt nem idéztem - most fogalmaztam meg, mert az írás írja önmagát! Nem érted? - talán most nem: egy-két év, talán 24, óra és igen! Az írás írja önmagát! Hallod? Ez persze önsajnálat… Megadta nekem a Sors, megadtam én a Sorsnak - ami jár… Ez nem vezet sehová - talán csak annyi lehet a vége: a hűség a gyávák erénye. Történetek kellenek! Ez, a: NEM TE! - élménye… Kérdeztem - tanítványaimtól -, barátnéimtől: eszébe jutott- e valakinek az öngyilkosság? Hárman jelentkeztek! M.:„Kétszer akasztottam föl magam! Húsz – huszonegy évesen: szeretet-hiány. Figyeltek rám - levágtak.” (Fájt? - kérdezte valaki! Én válaszoltam: ha elborul valakinek az agya, másként érez, akkor nem szoktuk az érzéseit firtatni.) „Én gyógyszert szedtem be!” - mondja „I”! „Engem a hetedik emeleti ablakból hoztak vissza!” - O. emeli a tétet! Depresszió! (?) Van, aki napokig ki sem mozdul a lakásból - nem kérdezem, állítom… S. mellbedobással győz: „kilenc hónapig nem láttam a napot!” Ugye nem baj, ha szeretem őket? G.: Nagyon szép nő! Nincs még harminc, magas és karcsú, mellbedobás, hosszú comb - és ész’! Szeretnivaló! Barátja autóval karambolozott: kinyílt a légzsák, rosszul -, a fiúnak szétrobbant mindkét szeme! G. gyermeket szült neki, ápolja, vezetgeti, cimborája időnként a hozzá kirendelt ápolónő test-arányait vizsgálgatja - türelmesen hárítják! A gondozónő is, G. is lát! Ugye nem baj, ha szeretem? K.: Három gyerek. Szünetben bent marad, „szendvicset” sose láttam nála, még üdítőt sem. Gyönyörűek a szemei. Könnyezett az egyik szünetben - a „Mi a baj - Kicsi?” -, kérdésre őszintén válaszolt: „Kikapcsolták a villanyt, kenyeret nem tudok adni a gyerekeknek napok óta, az anyám hoz időnként vacsorát, az „ember” megjön az alkalmi munkából, a nagyobbik fiúval beküldi a táskáját: irány a kocsma! Nem, nem minden nap „fárad el”, de erőszakos, este tízkor kéri a vacsorát! Mit adjak, miből?” K- sír! „Annyi pénzt sem ad, hogy a bérletet kiváltsam, elmentem az anyjához: megértett, de megmondta: „Tűrjél jányom, asszonysors…” A férjem megesküdött, hogy nem bánt, de a múltkor - részegen -, elkapta a torkomat. Szerencsére a nagylány ott volt, elengedett: azóta az emeleten alszom…” Ugye, nem baj, ha szeretem? B.: Valami eltörött - mondja: „Éreztem én, hogy nincs rendben minden, a barátnőmnek el is meséltem, aztán egy este följött - ő a földszinten, mi a másodikon laktunk -, elromlott a tévéje: mondta. Engem 10 órakor már a frász kerülgetett, mert nem akart hazamenni, aztán fél 11- kor elköszönt - a párom meg lekísérte. Gondolkoztam ugyan, hogy erre miért van szükség, de ledőltem, belealudtam… Hajnal fél ötkor csengő ébresztett, akkor került elő a férjem: kért két cigarettát, mert az övéké elfogyott. Adtam neki, aztán a munkásruháját, táskáját, cipőjét kitettem az ajtó elé - azóta elváltunk, ők már házasok. A gyerekek egy ideig hiányolták, de ma már megértik: tizenhét a nagyobbik, tizenöt a lány… (B. lassan elfogy. „Tudod - mondja -, kislány voltam, amikor meghalt az apám, ott volt a konyhában órákig kiterítve, akkor kezdődött az „elpilepsziám”, aztán kinőttem, de a múltkor - talán mert nem volt mit enni -, majdnem elájultam. Szóval szédelegtem, le kellett feküdni… Tegnap azért nem jöttem, mert fölrakták ezt a 24 órás vérnyomás-mérőt. Igaz - elmentem takarítani -, most kíváncsi vagyok, kimutatja-e, amikor létrán állva három méter magasban pucoltam az ablakot… Ugye nem baj, ha szeretem? Érzik - tudom! Segítek nekik? Talán! Nem tudom! De nekem mondják el, rejtett titkaikat… Szeretem őket - és mi mást tehetnék -, beérem ennyivel…

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-21 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.