Piro M. Péter: Szonett az utolsó virágokhoz
Sánta már a gyenge, őszi napsugár,
ködbe tört a lába, hát bicegve jár.
Fagyzugos helyen, ha rőt avarra lép,
már sziszegve húzza össze szép szemét.
Lomb alatt a fűbe hullt dió vacog,
fáznak ott a fénybe álmodott magok.
Múlt nyaruk meleg zsebébe vágynak ők,
hát begyűjti mind a csontba zárt időt.
Árnyakat kerülve langyosan simít,
szól a földre és varázsszavára majd
pár konok virág kibontja szirmait.
Tudja mind, hogy enyhe szél kevés maradt,
ám nekik gyökért adott a puszta hit:
hogy élni szép, de hullni is csak úgy szabad.
Megjelent: 2014-08-03 12:49:43
 |
|
Piro M. Péter (1968) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
