Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Majláth Dániel versei (Kávé és, Fehér, Kifelé hajló könyök)

 

 

 

Kávé és

 

Hétfő. Egy kávézóban vagyok ma.

Valami különlegesre várok,

míg az egymásba borult illatok

úgy fekszenek rá az asztalokra,

mint a tettre kész szerelmespárok.

 

Kávémban megremeg a kiskanál -

ő már sejti, hogy figyelni jöttem.

A hirtelen született pillanat

most szép lassan összemegy és leáll.

Gyermekbénulás egy csöpp időben.

 

Néha hangtalanul mozdul a szék -

csak a borostás csönd viszket itt benn.

Egy lány mosolygödreibe fekszem.

A semmi vagyok, fehér buborék

a kávéhabjába kevert szívben.

 

Rám néz. Egy cirmos mosoly. A lágy fényt

álmos szemeimbe ébreszti át.

Harap egyet, s a morzsákkal együtt,

meleg pogácsájából apránként

leomlik az odaégett világ.

 

 

Fehér

 

 

Az utcákban üldögélve

csendben vacsorázik az éj.

A terítõje én vagyok.

És ahogy

a hazatérõ munkás enni kér,

bennem is asztalhoz ül a magány.

Amióta kiszolgálom magamat,

a saját szajhám lettem,

és az édesanyám.

 

A párnám, mint vasúti váltó,

elnyesi a nyakam,

és mint az öngyilkos a sínek között,

a léttõl elvonatkoztatom magam.

 

Mert ahogy hiányoznak dolgok,

újra és újra

rám száll ez az aranyos kín,

s a lelkem visszalépked

saját felbukásain.

 

A biztonság is eltûnik hirtelen,

mint egy félreértett mosoly.

Minden nagyon nehéz.

Az éjszaka már végzett,

de a Hold még ragyog.

Egy megakadt varrógép vagyok.

 

 

Kifelé hajló könyök

 

 

Nemsokára megtörténünk megint.

A meleg a bőrök alá harap,

és mint egy lassan zuhanó tigris,

lilára csíkozza az eget a Nap.

 

Halk talpsuhogás, pohárcsörrenés.

A földön félénk kiskanál koppan.

Senki nem beszél, s én mindenkire

ilyenkor figyelek a legjobban.

 

Mert úgy lágyul fel és válik széjjel,

ahogyan a vízbe dobott szappan,

az, akinek nincs szíve élni már,

csak lüktetni és dobogni halkan.

 

Mozgunk - így állásunk is feltűnőbb.

Szívünk a por és rozsda étterme.

Olyan szépen és egyedül vagyunk,

ahogyan összeforrva két elme.

 

Lámpák villannak. Jön az éj, mint egy

kezdődő epilepsziás roham.

S mi elkezdünk valamit, aminek

nincs értelme, csak funkciója van.

 

 

  
  

Megjelent: 2017-06-21 07:00:00

 

Majláth Dániel (Budapest, 1995)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.