Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Majláth Dániel versei (Kávé és, Fehér, Kifelé hajló könyök)

 

 

 

Kávé és

 

Hétfő. Egy kávézóban vagyok ma.

Valami különlegesre várok,

míg az egymásba borult illatok

úgy fekszenek rá az asztalokra,

mint a tettre kész szerelmespárok.

 

Kávémban megremeg a kiskanál -

ő már sejti, hogy figyelni jöttem.

A hirtelen született pillanat

most szép lassan összemegy és leáll.

Gyermekbénulás egy csöpp időben.

 

Néha hangtalanul mozdul a szék -

csak a borostás csönd viszket itt benn.

Egy lány mosolygödreibe fekszem.

A semmi vagyok, fehér buborék

a kávéhabjába kevert szívben.

 

Rám néz. Egy cirmos mosoly. A lágy fényt

álmos szemeimbe ébreszti át.

Harap egyet, s a morzsákkal együtt,

meleg pogácsájából apránként

leomlik az odaégett világ.

 

 

Fehér

 

 

Az utcákban üldögélve

csendben vacsorázik az éj.

A terítõje én vagyok.

És ahogy

a hazatérõ munkás enni kér,

bennem is asztalhoz ül a magány.

Amióta kiszolgálom magamat,

a saját szajhám lettem,

és az édesanyám.

 

A párnám, mint vasúti váltó,

elnyesi a nyakam,

és mint az öngyilkos a sínek között,

a léttõl elvonatkoztatom magam.

 

Mert ahogy hiányoznak dolgok,

újra és újra

rám száll ez az aranyos kín,

s a lelkem visszalépked

saját felbukásain.

 

A biztonság is eltûnik hirtelen,

mint egy félreértett mosoly.

Minden nagyon nehéz.

Az éjszaka már végzett,

de a Hold még ragyog.

Egy megakadt varrógép vagyok.

 

 

Kifelé hajló könyök

 

 

Nemsokára megtörténünk megint.

A meleg a bőrök alá harap,

és mint egy lassan zuhanó tigris,

lilára csíkozza az eget a Nap.

 

Halk talpsuhogás, pohárcsörrenés.

A földön félénk kiskanál koppan.

Senki nem beszél, s én mindenkire

ilyenkor figyelek a legjobban.

 

Mert úgy lágyul fel és válik széjjel,

ahogyan a vízbe dobott szappan,

az, akinek nincs szíve élni már,

csak lüktetni és dobogni halkan.

 

Mozgunk - így állásunk is feltűnőbb.

Szívünk a por és rozsda étterme.

Olyan szépen és egyedül vagyunk,

ahogyan összeforrva két elme.

 

Lámpák villannak. Jön az éj, mint egy

kezdődő epilepsziás roham.

S mi elkezdünk valamit, aminek

nincs értelme, csak funkciója van.

 

 

  
  
 

Majláth Dániel (Budapest, 1995)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.