Keresés a honlapon:

Kovács-Cohner Róbert: Az első hó

 

Rég bent rekedt, messzi csendben

egy sem nyikordul ördögszekér.

Halkan nyit be, hang se rebben,

ha csendgyárába hazatér a tél.

 

Gyermekei görbe árnyak,

száz vákuumba dermedt körvonal.

Végtelen vonalban állnak,

ahogy a fény bús léptén elinal.

 

Üres arccal néz le rájuk,

rozsdás erkélyről bámul a tél.

Int. Űr dobban, s mind felnéznek

az örvénybe szemei helyén.

 

Apjuk dörren: görcsbe rogynak.

Megmorajlik a tér végenincs,

arcuk tépik, egyre fogynak,

de nincs korlát, kiút, és nincs kilincs.

 

Fakó kontúrok félhomályban

nem találnak kézzelfoghatót,

sírnának, de feledték, mi fájna:

láttak húst, halált, vermet, kohót.

 

Szellő jön, viharfellegre szállnak,

könnyűek. Mert nincs már semmi benn.

Lelküket tépik fel vitorlának,

és apjuk hallgat. Nincs egy szava sem.

 

Emlékeznek sosemvolt mesékre,

ahogy megfagy bennük puszta lég is.

Szobrokként úsznak fel szürkekékbe -

nem nézhetnek hátra, int-e, sír-e mégis.

 

És végül ében égpermethez érve

a vén gyermekek siratják apjukat.

Stigmák égnek nagy fellegtenyérbe;

csillagtüskékbe fúrják arcukat.

 

Hosszan néz a semmi közepébe:

apjuk csak áll. Egyedül maradt.

Szél süvít, virág kúszik a jégre,

ahogy sóhaja végül felszakad.

 

Fénypötty simul szerelmesek kezébe,

már csak a hold nyújt kapaszkodót.

Hópelyheket pettyeznek az égre

felkaristolt már nem álmodók.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-01-13 08:00:57

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.