Pásztor Attila: Hó és jég
Nap símul zord bérctetőkre,
hómezőket hímezőkre.
Ág moccan – friss csönd az erdő,
harkály szól, sapkás kereplő.
Szél – csitulva hópihékkel,
kört ír, s varázsvesszejével
jégre – tünde-könnyű kéz,
kristályfény forgót igéz.
Lenn szoknyás fák ingó karja
vékony páncéllal takarva
parton széncinkét hintáztat,
szárnya kél sok-sok pisztrángnak.
Láthatatlan, font kötéllel
akarat ví – eltökélttel,
s hajtja mind’ az ősi álom,
szökni! – fel a napsugáron…
Rab tör így, ha kap istrángból
eleget s szelleme lángol,
s tudja, míg sorsát tanulja,
vissza hullhat újra s újra.
Napba tér, ki jóssá bölcsül,
s szív-mélyén a fény meg csönd ül,
az Eget fent s lent csodálva
szeretni lesz minden vágya.
Szeretni… holló fehéren,
csepp lenni egy csöpp tenyéren,
olvadni halk nevetésben
s hány… mennyei ölelésben!
Szöszhajával szökken a szél,
fátylat bont – már lanyhul a tél,
s forrás mentén, mint a tóban –
kék csillan két szarvas nyomban.
2012. október 10.
Megjelent: 2016-03-13 08:00:00
 |
|
Pásztor Attila |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
