Konczek József: Az volt az éden
Fűrészek rágják szét az éjszakát.
Tengerlenek vízparti betonsávok.
A lisztként őrölt homoknak az izgalomszag árt,
elgereblyézik a boronások.
A kabinok közt rend. A fű kövér.
hol nyárfák alatt megtapadva
a vadcsalán a combközödig ért,
s én beleimádkoztam magam aranyderekadba.
Nadrágszíjamra fűzött kulcscsomóval
árultam ott a lángoló nyarat,
s a hazudás emléke is felforral,
mert te is másnak mutattad magad.
Az asszonyt játszottad, és én a férfit
A szertartás olyan dalos-kevély
feszes hullámban rajzott rajtunk végig,
hogy nem a testi öröm volt a kéj,
a húsparázsig le nem merült önzés
még nem tett győztessé,mert szégyenes
gyönyörűségem volt az érintés,
és tagadtam, s te is tagadtad ezt,
mint én is, mégis, az az éjszaka
velem itatta át a kendődet,
s véred kesernyés-ártatlan szaga
csordult-szállt belőled.
Fűrészek rágják át az éjszakát,
a hold is kettéreccsenik,
s tán azt gondoltad, zsenge kis szamár,
hogy nem mertem ki mélyeid,
S a tengersíma nyár-vízparti sávon
sóvárog tán az érzék bárkiért,
de te vagy az, ki bennem felszivárog,
az, az a tetten nem ért
s markomba gömbölyödő titok,
amit azóta úgy még meg nem éltem,
és arra a húszéves fiúra hasonlítok,
meg rád. Az volt az éden.
Mert csak a szád, szemed csodája kellett,
reszkető hangod erotikus íze,
túlzóan kínált remegő melled,
a bimbói a nyelvemnek feszítve,
a felsikkanó ámulat,
szüzessége a szent szerelemnek,
és a kezed, a birtokoló mozdulat,
s hogy mélyről nyögdelsz, s engem nevezel meg.
Megjelent: 2016-02-11 08:00:00
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.