Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Tisztes Alkony Idősotthon és Ápoló Intézet
az egykori kastély kihalt parkja udvarán.

Egy kerekes szék hetven betegre
Ki még él, két nővér, ha bírja emelje.
Nincs itt rehabiliáció.
Ez az utolsó stáció.

Az otthon ötszázhatvan ágyát
a bánat sötétje nyomja.

Annuskám megetted
a vacsorát?

A redőnyrodliból készült emelő
az előző szoba ágyán maradt!
”Hogy kelljek fel ha kellene?”
”De már minek?”
”Ha nem iszom, pisilni se kell!”
”Csak kaki ne jöjjön!
”Mert nincs aki a pelenkát leveszi”
“Ma van hat hónap, Száznyolcvanhatodik napja,
hogy bezártak.”

”Deb túl jól van”
Ismételgeti ketteske
a szobatárs,
állát ritmusosan
melléhez veregetve.
“Várj angyal, várj még egy kicsit!”
“Csak hadd búcsúzzak el!”

“Hugom, téged szerettelek!”
”Simitsd még kicsit a kezem”
“Hat hónap, száznyolcvanhatodik napja fekszem itt”
“Hugom, téged szerettelek’”

Kacagó lányok szaladnak át
a majdanpólai tanyán, incselkedve,
ki ér fel hamarabb a veranda fehéroszlopos teraszára,
a virágdombos lépcső tetején, karjukban
mezei illatokkal édes a tarka csokor.
A pünkösdirózsás szürkületben
lassan megindul a tücskök zümmögő-lüktető szerelmi éneke.
Távolban kutya vonít társa után.
”Édes jó fiam!
Jövök hozzád!
Mindjárt, csak kicsit várj!”

”Annuskám, szivem, hogy vagy?”

”Felülnék, hugom, de kötél nélkül nem bírok.”
”Csak fekszem itt, sírni már nem tudok”.

”Kis cókmókom, otthonom!”

”Ezt tették velem.”
“A saját lányom!”

”Hugom, téged szerettelek”
”Fogd csak a kezem, simogasd kedvesem”
”Már innen csak a halálba visz az út”
”Kis házam, szobám, többé nem láthatom.”

”Deb túl jól van,
deb túl jól van!”
Ismételgeti ketteske, a szobatárs,
ferdén, a sarokba nézve,
állát ritmusosan melléhez ütögetve.
”Deb eszik, deb iszik, dem túl jól van!”
A harmadik ágyon az asszony a semmibemeredt tekintettel fekszik mozdulatlan.

A megrekedt csendbe sikító sziréna üt sivító szakadékot:
”Takarítószemélyzet a harmadikra!
Takarítószemélyzet a harmadikra!”
A harmadikra!”
Az oldalszobákból kiáradó fénycsóvákban
rothadó ürülékkel és vizelettel áztatott pelenkák
éles szagában fürdő szürkülő folyosó
a haldoklók magányos sóhajától
visszhangzik.

”Felülnék, de kötél nélkül nem tudok!”

Sziréna fénye lüktet. Kékje elmerül a falicsempe tompa sötétjében.
A kórtermekben kábult szemű mazsolaarcú, csontbőr nénikék,
egykor sudár asszonyok, kik becézgetve, csókolgatták kisded gyermekük,
megigézve a másvilág furcsa, fekete angyalai által, szemükben révület.
Itt már csak testük fekszik, tehetetlen, pisiben, kakiban.
Ez a test már csak csöbör, melyben a vér lassan megalvad,
mire végre a szellem megszabadul megposvadt, szétaszott börtönéből.

A révület purgatóriumában,
ahova a lélek már hálni is alig jár,
végre szép arcú ősz asszony,
amolyan ”úrinő”, három gyerek anyja,
kedvesen válaszol, tudja,
a kopott , régi redőnyródlit hol lehet:
„Annus néni a szomszéd szobában hált.
Ott keresd a vaságy szélén kedvesem.”

A kórteremben Annus néni
anyám kezét szorítja.

Csendben az ágyhoz kötöm a redőnyródliból készült
leokoplaszttal leragasztott kötelet.

“Hugom, téged szerettelek!”
Szaladnak, kéz a kézben a mezőn,
anyámmal. Floki kutya hátára fordul,
s Misi pulyka haragosan szalad utánuk.
A konyhából sült illata száll: ”Nagymama,
csak nem már megint kacsa?”

“Megyek már fiam, megyek!”
”Csak még egy kicsit várj!”
”Megyek!”

”Annus néni üljön fel, egyen!”

”Felülnék angyalom, de már nem akarok!”
“A protézisem eltünt, még az előző helyen.”
Annus néni legyint:
“Megmondtam, nekem nehogy akarjanak újat készíttetni.
A nővér kidobta. A pohárban volt a nachtkasztlin.”

Az ágy mellett a nachtkasztlin
megmeredt a kiömlött pépes paszuly.

A negyedik ágyon fiatal nő:
“Lebénult a lábam. Járni egyedül nem bírok.”
“Megkérném, hozzon kávét az automatából!”
“Megfizetem.”

Fenn a folyosón tekergő öregúr:

”Katonák, előre!
Éljen a szabadság!
Éljen a haza!”
”Merre tovább kapitányúr?”

Lent a főbejáratnál cigarettázó, vékony férfi, loncsos nadrágban.
“Csak egy százast cigire!
Kisasszony!”
“Fillérem sincs!”
“Különben nem kérnék.”

Két nővérre hetven beteg
a folyosó hermetikusan elzárt két oldalán.
Ki idé belépsz, ki már nem mehetsz.
Az üvegajtó, ha járni tudnál, kóddal zárolt.
Egy kerekes szék hetven betegnek.
Gyöngyfűző foglalkozás,
Járni tudóknak.
Ők tévét is nézhetnek.
Ez már nem kórház.
Korlap sehol. Fájdalomcsillapító nem jár az ellátmányban.
Már nincs rehabilitáció!
Ez az utolsó stáció!

A kórtermek falai üresek.

”Fáj a lábam, angyalkám!”
”Igazítsd már meg!”

A takaró alatt elüszkösödött lábcsonk,
csontbőr, deformálódott csökevény,
bokából kifordulva.

”Úgy fáj!”
“Olyan nagyon fáj!”
”Csak úgy dobálják.”

A kopott kórházi asztalon a megdermedt tegnapi kása foltja sárgállik.
A nektárosdobozban megsavanyodott baracklé.
Annus néni osztályos hálóingjén megkeményedett ételmaradék.
A hálóing benne van az ápolási költségben.
A családtagoknak nem kell ruhát hozzanak.
A nyugdíj épp elég az ellátási díjra.
Így ez nagyon praktikus.
Igazán jól ki van találva.

A ketteskéhez érkezett férfivendég megette ketteske vacsoráját.
Aztán, mint ki jól végezte dolgát se szó se beszéd hirtelen az ágybadöngette.

”Deb jó nagyon! Deb jó nagyon!”

Mormogta ketteske, állát mellének ütögetve fényre gyúlt szemekkel.
A férfi ketteske két karját a feje felé szorítva láthatólag élvezte az asszony kiszolgáltatott vergődését.
Kajánul felkacagott:

“Na mi van te hülye!”
”Na mi van? Most muzsikálj!”
”Innivalót nem adtak?”

“Mért bántja a szegényt? Hívom a nővért!”

“Maga meg mit pofázik bele!
Dögölj meg te rohadék!”
”Innivalót nem adtak? A francba is!”
“Eltünök. Minek is jöttem ide.”
”Te hülye debilis! Tudtam, hogy ez lesz!”

A kórterem homályát mély sóhajtás nyelte magába,
amint az üvegajtó a férfi után csikorgva bezárult.

“Deb jó nagyon’ Deb jó nagyon’”

”Már megyek fiam!”
”Csak várj még egy kicsit!”

Anyám nővére karját simogatva melengette:

“Annus! Én is szeretlek téged!”
”Nem itt akartalak volna viszontlátni!”
”Nem hagyom, hogy itt maradj!”

”Ugyan! Hagyjad már hugom!”
”Ezt a kicsit már kibírom!”

A rákospalotai ház udvarán
Lackó még kisfiú. Kacag, nevetgél:
”Anya fogjál meg! Úgy sem érsz utól!”

A kongó folyosón kimenet,
hálóingben, vajúdó lelkek kórusa
skandálva száll mozdulatlan méltósággal
a menny boltozata fele.
Van kinek fia adta el házát feje felől,
másnak lánya külföldre költözött,
harmadiknak párja itta el a vagyonát.
Az ápolási díj az intézeti
hálóinggel együtt pontosan
hetvenkilencezernyolcszázkilencven
forint.

”Már tudom a fogsorom hol lehet!”
“Pongyolámba tettem, de lányom elvitte,
amikor az intézeti hálóinget kaptam!”

”A francba fogom
a szart mosni a kukába vele!”
”Nem bírom idegekkel az öreglányt meg a sirámjait!”
”Azt ki győzi a furikát ide-oda!”
“Ki bírja fizetni a benzint manapság!”
“A svájci bankkölcsön nem két fillér.”
“A lányom beteg. Elvált. És az unokák.
Rám maradnak az unokák! ”

Harangok konganak,
tátong az üresség oltára,
fényárban úszik
az égi súlytalanság
baldachinos páholya.

A leltár elkészült:

“Volt férjem, két gyerekem, munkám, kenyerem.”
“Magam mögött hagyom bokám,
benne ottreked a fájdalom!
Mögöttem felgöngyölíti a hajnal
kilencvenhárom évem,
volt életem!”

Az egykori kastély kipucolt épülete mögötti parkban,
a Tisztes Alkony lebuggyant betontömbjének
száznegyvenhármas ágyához aznap éjjel
nem hívtak
papot.

Annus néni, hajnalban,
Lackó fia kezét kezével átfonva
hat hónap, százhatvankilenc nap után,
hangtalan az égbe költözött.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.