Keresés a honlapon:

Turányi Tamás: A fiúk nem sírnak

 

Kíváncsi voltam, mikor veszed észre, hogy a bal kezem minden szeretkezéskor a párnán pihen, azzal nem érintettelek, rugós kést képzeltem a tenyerembe, és simán belefért az életedbe, mikor utána – mindig – azt suttogtam: megöllek. Kis hülye, mondtad. Nevettél. Nem tudhattad, hogy komolyan gondolom. A borostád nem hagyott nyomot a vállgödrömben, pedig, ha kiszámolom, csaknem négy esztendőt töltöttél ott, fogfájós hangoddal onnan próbáltál meggyőzni, hogy ez nem bűn, és ha igen, akkor sem. Bennem, nem tudhattad, ez fel sem merült: a te tested nem férfitest, egy paripát kívántam meg, gyakorlatilag rád erőszakoltam magam, nagyon féltél, mert csak tizenhét éves voltam, te harmincegy, megrontás, mint büntetőjogi kategória, téged bezártak volna, ha bukunk, a karriered eltörik, az apád többé nem áll veled szóba, én meg nem kockáztattam semmit, szakmunkástanuló voltam, hétközben olajszagú, félparaszt melósokkal ettem a parizert egy másik városban, azt se vették volna észre, ha lila hajam van. Annyi életem volt, ahányat csak akartam. A nemi identitásom sem forgott veszélyben, egy merő zabálás voltam, nem érdekelt, ki az, csak legyen az enyém. Elpusztultam én már jóval korábban, a születésre öregségig várni kellett.

De te. Ahogy megláttalak élőben is a mólón, már tudtam, mi vagy. Egy feltűnően szép, hatalmasan kék szemű férfi jött melletted. Megnéztetek. Döntöttem: hát nem lesz játék, ami következik, sőt, valószínűleg vérre megy, de mégis, tapossunk bele. Legelőször is teleittam magam a szabadtéri borozóban, egy részeg fiú kurva érdekes. A többi csak jól használt romlottság kérdése, undorítóan egyszerű volt, és még azt hitted, te csábítottál el. Tudtam, hogy Rimbaudról fogunk beszélgetni, tudtam, hogy a büdös szájú, odvas széplélek Verlaine-hez fogod hasonlítani magad, tudtam, hogy majd operát fogunk hallgatni, hogy te tanítasz meg késsel-villával enni, meg a helyesírásra, de nem értettem, amit a felelőtlenségről, érzéketlen önzésről mondtál. A barátoddal hamar összevesztem, nem állhatta, hogy sört és gyulai kolbászt reggelizek, nem állhattam, hogy piros fürdőköpenyben nyit ajtót, és huszonnégy órán keresztül mérgezi a levegőt a túlmisztifikált, dekadens, berlinszagú, finomkodó kultúr-attasé lényével. Nem akartam gondolkozni, nem akartam nevet adni semminek, szerelmes voltam beléd, megszagoltam utánad a törölközőt, tetszett a közös rémület, hogy mibe keveredtünk. A négyből kettő, a kettőből egy, felmondtam az androginosról szóló mesét, nem értetted, és az állati gátlástalanságban oldottam a zaklatott, mindenre alkalmatlan génkészletet, amire reggelente ébrednem kellett. Türelmes voltál, azt mondtad, ráérsz. Türelmetlen voltam, egy belül néma növény, illedelmesen, napról napra faltam a szépségedet, azt hittem, attól okosabb leszek. Kinevettem a rafináltan gonosz megjegyzéseidet, mert tudtam, hogy egy darabig csak olyan lányok lesznek velem, akikre nem lehetek büszke − de ők se voltak büszkék rám. Az élet nem úgy tűnt, mint amit magunk fölé kell építeni, az élet vicces volt, ostoba, úgy láttam, mint a semmi meghosszabbítását, ami csak a szeretkezés közben érzékelhető, a leírt szóban, zajban, zenében, színben, és nem volt velem a csend, nem volt még velem a halál, nem tudtam, hogy azért fogok ilyen hosszan létezni, hogy összeszokjak vele. Figyellek. Nem vetetted le magadról ezt a kort: hiszen fel sem vetted. Még mindig Bachot hallgatsz a kocsiban és nincs ájfonod. Már rég nem beszélünk, úgy értem, rég elhallgatott, amit akkor szóra bírhattunk volna, s ha találkozunk, a zavart vigyorom mögött biztosan nem látod − vagy igen? –, amit nem mutathattam másnak. Mert mindig konkrét voltál és közeli, mindig egyszer és soha többé, itt és sehol másutt, ami nincs és nem is lehet, mint a levegőben elolvadt hópehely.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-05 18:42:59

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.