Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Regényrészlet II.



Farkas Molnár Péter: Regényrészlet II.



A fickó arca, mint a fenyőfák törzse. Csupa szürke és vörös, tele repedésekkel. Az orrával sajtot lehetne szeletelni. A haja – már ha beszélhetünk hajról –, néhány sárgásszürke tincs, szorosan a koponyájára ragadva. Alaposan megbámul, bólint, közelebb jön. Nem szól, csak állával bök a szék felé. Nem szólok, csak megvonom a vállam. Ez tetszik neki. Leül, mosolyog. A szeme színe, akár a frissen fagyott jég.
    – Honnan jött?
    – Magyarországról.
    Bólint. Ha onnan, hát onnan. Iszik, kézfejével törli meg a száját.
    – És? Mi újság arrafelé?
    Muszáj röhögnöm. Itt ülök a világ vége után három megállóval, a semmi kellős közepén. Fogalmam sincs, milyen messze van Magyarország, még azt se tudom, melyik irányban.
    – Honnan tudhatnám? Elég régen eljöttem.
    Bólint, kortyol, szájat töröl. Néz rám egy ideig, mielőtt megkérdezi:
    – Milyen szél fújta hozzánk?
    – Nem a szél volt. Egy piros sapkás fickó, a rozzant furgonjával.
    – Aki a sört hozza. Ismerem.
    Hallgatunk. Nézzük egymást.
    – És innen…?
    – Azt hiszem két lehetőségem van. Vagy felvesz valaki, vagy itt temetnek el.
    – Nem keveredne rossz társaságba – bök ujjával a hátam mögé. Felnézek. Régi, fekete-fehér portrék lógnak a fejem felett. Jobbára indiánok képei. A képkereteken kis táblák, rajtuk nevek. Kék Felhő, Nevada Carlson, Préritűz Danny, Fekete Szarvas, ilyesmik. Az egyik fotó színes, azt alaposabban megnézem.
    – Ki az a Vörös Poncho?
    – Úgy érti, ki volt? Egy indián, aki úgy hitte, hogy a szellemek ereje belé költözött. Meggyőződésévé vált, hogy ezzel az erővel bármire képes. Be is bizonyította.
    – Hogyan?
    – Egy ködös hajnalon lecövekelt a sínek közé, és felemelte a jobb kezét.
    – És a vonat megállt.
    – Dehogy állt! Vörös Poncho fejdíszéből találtak még Winnechooroomában is. Innen harminc mérföldre.
    – Jó nagy barom lehetett ez a Poncho.
    – Igen is, nem is. Mert meghalt ugyan, de egy hónap múlva a szél betemette a síneket, és a vonat kisiklott. Kiderült, hogy a mérnökök valamit számításon kívül hagytak. Új vonalat építeni túl sokba került volna. A mai napig nem jár vonat a sivatagban. De az indiánok évről évre kiássák a síneket, aztán csak állnak ott, felemelt kézzel, néha napokig.
    – És ez az Esőverte Arc? Ő kicsoda?
    – Egy másik indián.
    – Ne mondja…
    – Régi történet. A fickó gondolt egyet, és nekiállt kutat ásni.
    – A sivatagban?
    – Ha egyszer itt élt…
    – Itt mindenki zakkant?
    – Nem is tudom. Ez az Esőverte Arc leásott úgy tíz méterre, amikor ráomlott az egész miskulancia.
    – És?
    – Semmi. A törzs összeszedte a pénzt, felfogadtak egy szakembert, aki kiásta nekik a főnököt. Illetve a testét.
    – Meglepő, mindenesetre.
    – Csak várja ki a végét! Másnap a gödör alján nedves volt a homok. Ha az a nyomorult navajo egy méterrel mélyebbre jut, kész a kút. Kiderült, hogy talált egy földalatti kavernát, tele vízzel.
    – Gondolom, most az is valami kegyhely.
    – Viccel velem? Rég betemette a homok az egészet.
    – Mikor volt ez?
    – Franc se tudja. Valamikor a nyolcszázas évek végén.
    Bámulom a fotókat.
    – Mindegyikük akkor élt?
    – Nagyjából. Azt hiszem, pár év ide vagy oda, nem sokat számít.
    – És azóta?
    Elgondolkodik, cigarettát húz elő az inge zsebéből. Úgy értem, tényleg a zsebéből, nem a zsebében lévő csomagból. Rágyújt, kifújja a füstöt. Megvonja a vállát.
    – Nincs azóta. Itt minálunk, akkor megállt az idő. Nem mozdul semmi. Se előre, se visszafelé. Mint a teherautó, amelyik beszorult a sziklák között egy szűkületbe. Hallgatunk, én kifelé bámulok, a nyílegyenes, fekete aszfaltsávon túlra, az öreg meg maga elé.
    – Üres a poharam – mondja egy idő után.
    – Nekem meg a zsebem.
    – Akkor eddig tartott a barátság.
    Rám néz, szürkéskék szeme vidáman csillog. Nevetünk.
    Sercegve sül valami a konyhán, az égett zsír és a kávé egymásba keveredő nehéz szaga nem segít elviselni a hőséget.

 

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.