Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Szo nov. 25, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szabó Veronika: Queendom - A férfitekintet hatalmáról / Kortársszínházi előadás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Szo nov. 25, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
V nov. 26, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @17:00 -
Biszák László: Az elmúlt évtized - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @18:00 -
In memoriam Lányi Péter - Hangverseny
Sze nov. 29, 2017 @18:00 -
PIM Esti Extra / Kassákizmus1
Cs nov. 30, 2017 @16:30 -
Jónás Tamás irodalmi estje

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

 

Barátság

 

    Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még csak akkora voltam, mint egy kölyökmacska, vagyis úgy öt éves, a szüleim elvittek egy nyáron a tengerpartra. Itt kezdődött el egy napon gyermekkorom egyetlen igaz barátságának története…

 

    A tengerrel az első pillanatban barátságot kötöttem, csak az volt a furcsa, hogy nem lehetett horgászni, mint a Dráván, ahová a nagyapámmal jártunk. A parton bokáig ért a víz, és a halacskák nem merészkedtek az emberek közvetlen közelébe. Viszont olyan csodára leltem a sekélyesben, amivel még nem találkoztam azelőtt. A homokban kagylók csillogtak! Nem is akartam már horgászni, csak új kincseimet rakosgattam naphosszat, hol a víz partján, hol meg az árnyékban.

    Énekeltem, mint mindig, ha egyedül voltam, és nem vettem észre a kislányt, aki már órák óta követett. Jött utánam a forró homokban, és gyűjtötte a kagylókat, mint én. Mivel nagyiéknál megszoktam, hogy minden, ami körülvett, a tulajdonomat képezte, elég nehéz lett volna másként gondolkodnom akkor. Enyém volt az egész világ. A fák, a virágok, az erdő, a madarak éneke, nagyapám meséi, és persze a tenger is. És akkor ott jött a nyomomban az az idegen kislány, és hallgatta a dalt, amit nagyapával költöttünk, és egyszer csak elkezdte dúdolni. Az én dalomat!    

    Megfordultam, és megláttam az első emberi lényt, aki meg akarta törni magányos tündérkirályságomat. Ott álltunk szemtől-szembe, mint tűz és víz. Szőke volt, kék szemű, hatalmas égszín masnival a gondosan összefont hajában. A bőrén, azon a porcelánfehér bőrén pedig a legdivatosabb fürdőruha csillogott, kis fodorral a derekán. Olyan, amilyenről mindig is álmodtam. Én pedig ott álltam csapzottan, kócosan, napszítta barnán, mint egy kis cigánylány. Vizes hajam a derekamat verdeste, és a kis fehér bugyi, amit rám adtak, csak arra volt jó, hogy éppen ne legyek meztelen.    

    Egy perc alatt tudtam, hogy veszélybe került egész addigi életem. Magányos tündérkirályságom – mit oly sok gonddal és fantáziával építgettem – kapuján bekopogtatott valaki, és annyira MÁS volt, mint én!

 

    – Minek jössz utánam, te kis szalagos pincsikutya? – kérdeztem nem túl barátságosan.

    A kislány szeme tágra nyílt.

    – Elloptad a dalomat! – kiabáltam tovább. – Megverlek, ha valakinek elárulod! – és alaposan lefröcsköltem a ruháját.

 

    A kislány meg csak állt, nem szólt semmit, nézett rám a nagy kék szemeivel. Bosszankodtam, hiszen már rég el kellett volna futnia. A többiek mindig elfutottak! Aztán megértettem. Nem fél tőlem, mert egyenlőnek érzi magát velem.

    – Nem árullak el – mondta, és a kezét nyújtotta felém, amiben a legszebb és legnagyobb kagyló volt, amit valaha láttam. – A tiéd – mondta.

    A kagylót egy mozdulattal kiütöttem a kezéből, és hátat fordítottam neki. Ott akartam hagyni, de utánam vetette magát, és a hajamnál fogva belerántott a vízbe. Ő is elesett, de gyorsan felállt, és vádlón nézett rám.

    – Ezt azért kaptad, mert nem akarsz a barátom lenni – mondta.

    – Senkinek sem vagyok a barátja! – kiabáltam kétségbeesetten.

   – Cigány vagy! – kiabálta vissza a porcelánbaba, de már sírt, és rohant a part felé, hogy megkeresse a szüleit.

 

    Én meg ott ültem a tenger homokjában, teljesen összezavarodva, szembenézve addigi életem legnagyobb problémájával. Megértettem, hogy soha nem lehetek már úgy egyedül, mint azelőtt. A pincsikutyát, aki ellopta a dalomat, nem tudtam elfelejteni. Pedig el akartam. Mérges voltam rá, és ugyanakkor azt akartam, hogy újra találkozzunk. Csak, hogy visszaadhassam neki a hajhúzást. És talán azért, hogy még egyszer megkérdezze, akarok-e a barátja lenni.

 

    Másnap minden szőke kislányt megállítottam, de nem leltem rá. Olyan elkeseredettség vett rajtam erőt, hogy szinte már sírtam. A kagylót, amit nekem szedett, szintén hiába kerestem a vízben. Tündérkirályságom romokban hevert.

    Harmadnap már nem akartam visszaadni a hajhúzást se, csak megtaláljam!

    És akkor megláttam. Homokvárat épített egy kisfiúval a parton. Leültem egy fa árnyékában, és egész délelőtt őket néztem. Magányos voltam, és irigy. A testvéremre gondoltam, aki soha nem épített velem homokvárat, és életemben először vágyakozni kezdtem játszópajtás után. De nem kellett akárki. Ő kellett. A pimasz porcelánbaba, aki megértette velem, hogy mennyire egyedül vagyok.

 

    Végre észrevett. Gúnyosan kiöltötte rám a nyelvét, és odasúgott valamit a testvérének. Összenevettek. Ez jobban fájt, mintha megvertek volna. A fiú beletűzte a zászlót a toronyba, majd labdáért szaladt, és bekergette a porcelánbabát a vízbe.

   

    Aznap délután csak ültem egy fa árnyékában, és hol sírtam, hol meg a vizet néztem, és a halálra gondoltam. Soha, senkire nem volt még szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam. Nem értettem mi történt. Csak halálosan megbántott és magányos voltam, és mégis azt akartam, hogy újra találkozzunk. Már az sem érdekelt, ha újra megcibálja a hajam, vagy kiölti rám a nyelvét.

 

    Így telt el pár nap, és nem történt semmi. Aztán megláttam! Át akart menni a játszótérre, éppen ott, ahol én már napok óta üldögéltem. Amikor észrevett, szaladni kezdett a part mentén. Én voltam a gyorsabb. Utána futottam, és mindketten hason zuhantuk bele a vízbe.

    – Nem félek tőled! – vetette oda pimaszul, de láttam a szemén, hogy fél.

    Azt hitte, meg akarom verni, amiért kicsúfolt. Közben pedig boldog voltam, s a magam módján a tudtára akartam adni, hogy hajlandó vagyok barátkozni vele. Így hát, fogtam egy marék iszapot, és rákentem a csillogó fürdőruhájára. Most már épp olyan koszos volt, mint én.

    – Vedd ki a masnit a hajadból! – utasítottam.

    – Nem!

    – Vedd ki!

    – Nem veszem!

    Megfogtam, kitéptem a masnit a hajából, és összeborzoltam a frizuráját. Most már éppen olyan kócos volt, mint én. Ellenkezett. Fel akart állni, és elmenni, de én visszarántottam a ruhájánál fogva. Egy halk reccsenés hallatszott, és az irigyelt fodor a fürdőruháján megadta magát az enyészetnek. Cafatban lógott a combja mellett, és ott hullámzott a víz tetején. Elégedetten néztem le rá, ő pedig már pityergett.

    – Elszakítottad a fürdőruhámat és elvetted a masnimat! – szipogta vádlón.

    – Csak akkor lehetsz a barátom, ha olyan vagy, mint én! Én nem hordok masnit!

    – Én pedig hordok, és nem akarok már a barátod lenni!

    – De akarsz!

    – Add vissza a masnimat!

    A békülés jeleként a kezébe nyomtam a masniját, és elkezdtem elmosni róla az iszapot. Hagyta. Aztán a kezemmel letöröltem a könnyeket az arcáról, átfogtam a vállát, és lenyomtam magam mellé a vízbe. Soha, senki nem tanította meg nekem, hogyan kell barátságot kötni egy másik gyerekkel. A virágokkal, az állatokkal, olyan egyszerű volt minden. De ez a pincsikutya csak felbukkant a semmiből, és mindent jól összezavart.

    Végül mégis ott ültünk egymás mellett a bokáig érő vízben, és hol egymást néztük, hol a tengert. Úgy maradtunk némán egy egész délutánra. Csak hallgattunk, mert egyikünk sem mert megszólalni. Attól féltem, ha megtöröm a bűvös csendet, a káprázat semmivé foszlik, és megint egyedül maradok. Óvatosan méregettük egymást, csak a szemünk sarkából. Aztán egyre merészebben tanulmányoztuk a másik arcát. Úgy érzetem, ezer éve ismerem már, pedig akkor találkoztunk először. Nem kellett mondanom semmit, mégis megértettük egymást. Így történt, hogy azon a délutánon, abban a csendben született meg valami nagyon szép és felfoghatatlan: az első igazi barátság.

 

    Mielőtt elváltunk, a markomba nyomta a masniját, és én eldúdoltam neki azt a dalt. Aznap este kibontott hajjal ment haza, és azt a dalt dúdolta, amit tőlem tanult. Az arca ragyogott a boldogságtól, és csomót kötött a fürdőruhájára, hogy az anyja ne vegye észre, hogy elszakadt. Másnap pedig egy kis fürdőbugyiban jelent meg, és két hajgumit hozott, hogy az én hajamat is befonhassuk. Egyformák voltunk: ő, a szőke, kékszemű porcelánbaba, és én a barna, kócos „cigánylány”.

 

    Még négy felejthetetlen  napot töltöttünk együtt. Amikor elváltunk, sírt.  Amikor megismertem, akkor is. Azóta keresem  a  szomorú emberek  társaságát, mert egyszer talán megtalálom közöttük azt, amit öt évesen odahagytam a tengerpart homokjában...                                                                                                                                 


 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.