Videó

A PécsTV videója




Keresés a honlapon:


Szeifert Natália: Négy mondat a gyaloglásról

 

 

Négy mondat a gyaloglásról

 

Megyünk éjjel az utcán, nem is erre kéne jönnie, nekem már épp tisztul a fejem, valamit kéne mondanom, hogy ha már erre jött, nagyjából velem, akkor ne csak kussoljunk, hát, lesz egy ilyen esemény, mondom, teljesen fölöslegesen, egyikünket sem érdekli, de van ez a társalkodómodul az agyamban, ami néha bekattan, persze a legrosszabbkor, szóval, képzeld, egy lány megkeresett ezzel, még írt is rólam, hát na, milyen érdekes, istenem, ez minden, amit mondani tudok, tárgyilagosan szemlélem magam, mennyire szánalmas, hogy nincs ennél jobb témám, ami azt illeti, nekem lehet, hogy egyáltalán nincs témám, mindegy, most ezzel foglalkozom, mondom, erre kell készülnöm, tudod, nekem eléggé nehezen megy az ilyesmi, hogy emberek elé odaállni, hát (ma is félórát sétáltam, el a ház előtt, először azért, mert nem vettem észre a házszámot, de utána háromszor már csak azért, hogy jól meggondoljam, bemenjek-e, be tudok-e lépni, elszívtam két cigit, grasszáltam fel-alá, hogy leküzdjem ezt a kurva szorongást, nyomjam le a kilincset, csak addig kell koncentrálni, utána mindegy, így sétálgattam, mint a kurvák, egyébként pont ez jutott eszembe, de ezt mind nem mondom el, ez pont befér a hát meg a szóval közé, lefuttatom, futtatom magam még egy kicsit), szóval, most ez van velem, és akkor egyszerűen megáll, mármint megáll valami a levegőben, attól, hogy a nevemen szólít, kimondja teljesen, és az ilyesmi mindig beakaszt valamit a küllők közé, ha amúgy is ketten vagyunk csak, és a megszólításnak nincs értelme, persze pont hogy van, ez az értelme, hogy elakadjak, akadjak el.


Megyek éjjel az utcán, a térkövek szaladnak hátrafelé a talpam alatt, egyenként ismerem őket, évek alatt egyszerűen megtanulja az ember, olyan, mint a képolvasás, csak sokkal több idő van rá és valamivel érdekesebb, hagyom, hogy elszaladjanak alólam, minden lépéssel egyre inkább meneteléssé válik a járásom, sétának indult, valahogy gyaloglás lett, és a térkövek rácsvonalaival együtt sorjázott be az, hogy mennyire kurvára fölösleges az egész, dobjam ki a kinyomtatott oldalakat, tisztítsam meg a digitális raktárt is végre, szóval, hagyjam az egészet a büdös picsába, és közben valahogy alattomosan meneteléssé lett a gyaloglás, makacs, ostoba, ostoba, és minden korábbinál sokkal fölöslegesebb lépések, és akkor véletlenül felnéztem, és a giccsességüket hanyag nagyvonalúsággal viselő éjszakai felhők között észrevettem egy rést, pont olyat, amilyen egy régi rajzomon volt, amin a lány kihasította a papírt és kinézett mögüle, éppen ugyanolyan, és én onnantól nem tudom levenni róla a szemem, nem képletesen, hanem egyáltalán, ott vagyok, nézek a jobb vállam fölött, felfelé.


Megyek ősszel, mindig az avar, ezt nem tudom megunni, még verset is írtam róla, vagyis beleszőttem egy csomó szövegbe, teljesen fölöslegesen, ez van, én képes vagyok még a téli történeteket is inkább átírni, mert az avar az egy annyira jó valami, és egyáltalán az ősz, benne a formák, a levélviharok, minden, főleg, ha süt a nap, a nővérem napelemesnek hív emiatt, hogy nekem annyira a napsütés, és hát igen, az őszi napsütésben mindenképpen van valami eszméletlenül szívszorító, ami úgy fáj, hogy jólesik, röhögni kell, röhögök, szóval megyek, bokáig a lehullott levelekben, egyszerűen nem hiszi el az ember, hogy ilyesmi létezik, a színek, az illatok meg ez a rendületlen és folyamatos változás, na de mindegy, azt akarom elmesélni, hogy ilyenkor jelenik meg a fantomkutya, érzem, ahogy elszalad mellettem, súrolja a lábszáramat, ezt a kutyák imádják, hogy majdnem fellöknek, olyankor boldogok, az enyém egy keverék, ennek megfelelően meghatározhatatlan szürkésbarna a szőre, se nem hosszú, se nem rövid, kicsit lobog, de nem lompos loncsos és bozontos, csak egy nagytestű, vidám kutya, soha életemben nem láttam ilyet, de minden ősszel jön, körbehugyozza a kerületet, elszalad mellettem, majdnem fellök, nem ugat, csak azzal a kutyanevetéssel hívogat, az egész hullámzó mozgásában van valami megtartó erő, mosolygok tőle, rugdosom az avart és arra gondolok, ha jövőre is jön, akkor most már tényleg követni fogom.


Akármeddig tudnék menni, néha érzem, illetve mindig, amikor igazán nekiindulok, hogy akármeddig mehetnék, egyszer beszélgettünk erről, hogy milyen jó lenne kipróbálni, hogy mégis (mégis?) meddig, nem vagytok normálisak, mondták a többiek, a régi konyhámban ültünk, éppen fényélményünk volt, és jött ez a régi vágy, hogy kipróbálni, meddig bírja a láb, vagy mi, persze csak jó cipőben, saját tempóban, én úgy képzeltem, hogy elindulok Veszprém felé, egyrészt miért ne pont arra, másrészt mi bajom lehet, utána arra megyek úgyis, amerre visz a lábam, de ebből csak nagyon keveset tettem meg valójában, úgyhogy bakancslista, ezt is be kell hozni még, mielőtt a bakancs adja be a kulcsot, netán bedobja a törölközőt, és közben arra is gondolok, hogy ha nem kéne innen felállnom soha, mondjuk, nem kéne kimennem pisilni, meddig tudnám írni ezeket, vannak ilyen típusú emberek, akik nem azért nem nőnek fel, mert nem akarnak vagy nem tudnak, hanem egyszerűen nincsenek ennek az egész viszonyrendszernek tudatában, hát így alakul és tér vissza mindig ugyanaz a kérdés, hogy meddig tudok elmenni, és soha nem az, hogy meddig mehetek el.

 

  
  

Megjelent: 2017-10-09 16:06:13

 

Szeifert Natália (Zirc, 1979) író, költő, szerkesztő

 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.