Keresés a honlapon:

Marton-Ady Edina: Ziháló szövegek II.

 

 

 

Ziháló szövegek II.

 

1.

 

Néha azt hazudom, tegnap léptél ki az ajtón. A társaság csendesen bólint, nem szólnak bele, nem érdekli őket, az én örök tegnapom nem idegen itt, belenőttek, mint gyerekkoromban nőttem bele a nővérem kinőtt ruháiba, undok, nyúlt anyag, átvillan alatta a bőröm fehérsége, később sem barnulok el a napfénytől. Kellemesen félhomályos a  kocsma, a poharak szája tisztán csillog, ujjammal körözök a vékony üvegen, néha megnyalom az ujjbegyemet, sósnak érzem, ilyen a bőröd edzés után, a tarkódnál vizes lesz a kezem. Fázik a bokám, az ágyból néztél öltözés közben, derekadra csavarva a vastag takaró, kócos hajadon még az alvás szinuszai, vegyek harisnyát, hideg lesz az este, én pedig morgok, aludj inkább, nem vagyok gyerek, te nevetve, még nő sem, és én is nevettem, valami furcsa keserű ízzel a számban, megfogta a garatomat, ott éreztem egész nap azt a fejhangú, ócska kacagást magamban, mint egy megkövült embriót.

 

2.

 

Azt mondta egy kiló brokkolit kér. Már harmadjára hangzik el a mondat, a sor csak nő mögöttem, a férfi háta kifejezetten széles, feszül rajta a pamut, bárcsak így tudnám kifeszíteni a lepedőt az ágyon, de mindig tele lesz ránccal, reggelre felpöndörödik a széleken, nyugtalanul alszom, nyitott ablaknál, kintről behallatszik a részeg árnyak betűkből tákolt ornamentikája. Az eladó a súlyokkal babrál, hatalmas, rozsdás vasnehezékek, mennyire szerettem gyerekkoromban a régi, fehér mérleg ívelt formáját, bizonytalanul ugráló nyelvét, a nyikorgást, a súlyozás koppanásait. Apám dinnyét mért, sötétzöld, roppanó héjú gyümölcsöt, a kerek, fém lékelő hangja megmaradt a fülemben, belemélyedt a dinnye húsába, apám kezén kidagadtak az erek, vastag kék vonalak a bőr alatt, nyomta, erősen, forgatta, a hús recsegett odabent, majd vörösen buggyant elő, vékonyan elcsorgatva a széleken a létezést. Minden lék édes volt, szembecsukósan, hümmögve zamatos, de én soha nem köpködtem el a fényes, fekete magokat, inkább halomba gyűjtöttem. A padlizsán lilásfekete teste belemelegszik a tenyerembe, zizeg mögöttem a feszütség, az egyik hölgy halkan káromkodik, szép fehér kosztümös úriasszony, éppen csak összecsippenti ujjaival a kék, nem éppen patyolat tálat amibe kiválogatta magának az epret, a rúzsa élénk, kissé narancsos árnyalat, szépen sápasztja el a bőrét, olyan majdnem igazira. Csak az eladó és én mosolygunk ebben a zsúfolt pillanatban, összenézünk a széles váll fölött, kihallom a zúgásból a férfi mély, zavart hangját, szóval a brokkoli nem csak rózsákból áll.

 

3.

 

Egy órája állt meg. A tükör homályosra tapogatott alternatív valóság. A hasadékon át résnyi betontömbre látok. Minden szint gombja fénylik. Vörös, egymás alá száműzött karikák. A segélyhívó zöld, fluoreszkáló négyzet. A férfihang csámcsogva kérdezi meg hogy vagyok, hol vagyok. Elakadt? Rád gondolok. Az egyennapokra. A migrénes fejfájás iszonyú lüktetésére. Próbálom felidézni az utolsó közös nevetést. Bemondom a címet, kicsit remeg a hangom, a férfihang kisimul a túloldalon, elmélyül: Ne féljen. Sietek. Kiszabadítom.

4.

 

A buszmegálló még meleg, a nap már elbújt a hegy mögött. Hűvös szél kanyarog a várakozók között, egy lány tüll szoknyáját a magasba emeli, ragyognak a strasszok. A fiú simítja le, aki mellette áll, teli szájjal kacagnak rá a világra, szépek. Egy idős asszony áll mellettük. Hajában portól elbarnult selyemrózsa, az előbb húzta ki a táskájából, halkan kattant a csat míg beleillesztette a szürke hullámokba. Óvatosan, gömbölydedre formált tenyérrel simítja meg a rózsát, kicsit félrebillentett fejjel, tekintete ködös, messzi időkbe merevített képre tekint. Hideg a szék alattam, lassan lóbálom a lábamat. Egy busz kanyarodik be hatalmas sebességgel a megállóba. Mindenki kizökken, minden szempár a kijelzőn, lábak indulnak, lépnek hátra. A kék fémtest elnyeli az alakokat, sziszegve emészti el őket a következő megállóig. Ketten maradunk. A rózsacsatos hölgy mellém ül. Lábait illőn összeszorítja, a táskát az ölébe teszi, egyenes a dereka. Édeskés, lágy illat veszi körül, mint a régi könyveket. Egy idős pár halad el mellettünk. Ránk néznek, a férfi mosolyogva bólint, még a kezét is felemeli, szép ívű, elegáns kézfej, hosszú ujjakkal. A hölgy is köszön mellettem. Halkan. Tisztán. Vékony mosoly ül be a szája szegletébe, most nagyon szép, friss a bőre alatt a boldogság. A másik asszony végigméri. Torz fintor fut végig a vonásain, a férfit karoló kézfején megfeszül a bőr, pergamenszerű, száraz, sárga anyag, kifehérlenek alóla a csontok. Elsétálnak. Érkezik a busz. A hölgy feláll, odasétál a megállóhoz. Felnyúl a hajához. Egyetlen, erős rántással tépi ki a csatot. A narancssárga kuka teteje megbillen, az asszony fellép a buszra. Indul.

 

5.

 

Nem hajlik le a fejük, pedig már két hete elszáradtak. Ott állnak abban az aranyszín, hosszúkás vázában, amit anyádtól kaptunk. Soha nem tudtam megszokni a műfenyőt, az illattalan műanyag alatt álló, vörösbe, mindig szimpla vörösbe kötött ajándékokat, arany masnival átkötve, anyádon is vörös ruha feszült, arany nyaklánc a nyakában, derekán arany öv, szerettem volna elkenni a rúzst a száján, azt a rikoltó vöröset, elmázolni a mosolyt, azt az enyhén félrefutó, orrot elráncoló grimaszt. A bőröndöd vörös,  precízen hajtogattad bele a ruhákat, soha így nem hajtottál semmit az évek alatt, élekre hajtott nadrágok, pulóverek, néztem a nyakadat, a hófehér bőrt, milyen érdekes, emlékezni a vágyra. Nem néztél fel rám, féltél, újra megbocsátunk egymásnak, fáradt mosollyal bólintjuk vissza magunkat egymás életébe. Két kézzel viszem ki a vázát a konyhába, a mosogató fölött borítom ki. A bűzös víz örvénylik, bugyogva tűnik el a lefolyóban. Derékban töröm el a rózsákat.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-10-07 16:00:27

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.