Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V dec. 17, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:30 - 12:00AM
Péter-Szabó Katalin és Vágó Zoltán: MIKRODUETT - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @18:00 - 12:00AM
KAPU - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
H dec. 18, 2017 @18:00 -
Kezdőmondat Parti Nagy Lajossal
Sze dec. 20, 2017 @19:00 -
Lépésről-lépésre - A Budapest Kortárstánc Főiskola a Trafóban
Cs dec. 21, 2017 @19:00 -
Magyarázatok X számára: Forgách András és Szemző Tibor

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

 

Görhöny

 

Az ötvenes évek elején nehéz idők jártak a falusi emberre. Különösen arra, akinek úgy egyébként lett volna mit a tejbe aprítania. Akire rásütötték a kulák bélyeget, jobban tette volna, ha meg se születik. Az állatait elhajtották adó gyanánt, s még a padlását is lesöpörték, mert az utolsó szem búzájára is szüksége volt a proletár államnak. Ha szerencsés ember volt, megúszta ennyivel. Ha nem, kilakoltatták a házából valami ócska melléképületbe, s a tisztaszobájába beültették az egykori cselédjét, vagy hoztak valahonnét egy sokgyerekes, megbízható proletár családot. Akit még ennél is osztályellenségebbnek ítéltek, lerakták a Hortobágy kellős közepén, vagy Recsken jelölték ki az átmeneti szállását.
     

Szerencsére a mi családunkban semmi ilyen nem történt. Apám, nagyapám nyugodtan dolgozhattak volna az asztalosműhelyben, ha lett volna mit csinálniuk. No, de ahol a parasztnak nincs meg a betevő falatja, ott az iparos embernek is felkopik az álla. Mindenki tudta ezt, csak az adóhivatal nem. Addig küldözgették az újabbnál újabb adóíveket, míg egy napon apámék vissza nem adták az iparengedélyt.

Így, felnőtt fejjel visszagondolva az eseményekre, szomorú napok lehettek ezek a család életében, de engem egyáltalán nem zavart a dolog. Sőt, még örültem is neki, hogy nagyapám reggel a nyakába akasztotta a bőrtarisznyát, amivel egyébként ablakot üvegezni járt, kiballagott a szőlőbe, s haza se jött estig. Apám meg hol az útépítőknél dolgozott, hol a cséplőgép mellől hordta a szalmát. Egész nap az enyém, egyedül az enyém volt a műhely.

Miután sorban kipróbáltam minden szerszámot, befogtam a gyalupadba a deszkára szerelt darálót. Nagyanyám ezen szokta megdarálni a kiskacsáknak meg a csibéknek a kukoricát. Érdekes szerkentyű volt ez. Volt az elején egy csavar, azzal lehetett beállítani a dara nagyságát a majdnem egész szemtől a liszt finomságúig. Gyakran használtam én is ezt a darálót, hiszen volt saját csibém, meg kiskacsám, én magam etettem, itattam őket. Akkor már olyan szép nagyok voltak, hogy elég volt nekik durvára darálni a szemet.

– Itt van ez a zacskó kukorica, kisfiam, légy szíves daráld meg! – nyomta a kezembe a szütyőt egyik nap nagyanyám. – A lehető legfinomabbra állítsd a darálót!

– Minek? – kérdeztem vissza. – Szép nagyok már ezek a kacsák, akár az egész szemet is meg tudják enni.

– Azok igen – mondta –, de ez nekünk lesz ebédre, puliszkának.

Puliszka? Azt hiszem az egyik cigányasszonytól hallottam egyszer ezt a szót, meg talán a mögöttünk lakó Jaksa nénitől, akinek tizenkét gyereke volt. A férje napszámozásból tartotta el a családját, s bizony megesett, hogy csak kukoricakása került az asztalukra. Egyszer láttam is, ahogy főzte. Olyan sűrű, sárga massza volt, és időnként pöffentett egyet a fazékban. Talán ezért is nevezték puliszkának, meg szuszogónak. Aztán néha meg is sütötte. A kását belerakta egy nagy tepsibe és megsütötte. Olyan volt, mint a pite. Görhönynek hívták. Föl is szeletelte, mint a többi süteményt szokás és szilvalekvárt tett rá. Engem is megkínált vele, amikor egyszer átmentem hozzájuk valamiért, mert nagyon rendes asszony volt ez a Jaksa néni. Nagyon finom volt az a sütemény is, amit görhönynek hívtak. Mondtam is neki, hogy adja meg a receptjét nagyanyámnak, mert ez még a nagyanyám krémesénél is finomabb.

Beállítottam a darálót és megdaráltam a kukoricát az utolsó szemig. Nagyanyám jó ideig rotyogtatta, pöfögtette a tűzhelyen, tett bele ezt, azt, kóstolgatta a fakanálon, aztán bejelentette, hogy kész, asztalhoz lehet ülni.

Nagyapám a kanalával szétlapogatta a tányérján, kis gödröcskéket formált bele, abba öntötte a hagymászsírt feltétnek. Anyám tejjel ízesítette, s mindketten bizonygatták, milyen finom, de azért egyikük se kért repetát. Nagyanyám a tűzhely mellett a sámlin ült kezében a tányérral. Így szokta meg még szakácsnő korában. Egy ideig szótlanul nézte a nyámmogásomat, majd megkérdezte:

– Mit tegyek rá neked, kisfiam, hogy szívesebben edd?

– Hát... talán egy kis mákos tésztát – feleltem elmerengve.

– Mákos tésztát? De hiszen az nem illik a puliszkához!...

– Ha nem illik, akkor inkább csak a mákos tésztát kérem.

Nagyanyám számára különösen nehéz időszak volt ez, hiszen évtizedeken át a falu leggazdagabb családjánál volt szakácsnő, s hozzá volt szokva, hogy a kamrában tucat számra állt a tojás, zsák számra a liszt, literes edényben a tejföl, a vaj, a túró, s ha valami mégsem esett kézre, csak odaszólt a konyhalánynak, s már hozta is a piacról. Most meg se piac, se konyhalány, se kamra, csak nagyapám dörmögése, hogy minden pénzt a hasunkra költünk.

– Majd ha lesz mák, meg apád megkapja a búzát a cséplőgéptől, olyan finom mákos tésztát főzök én neked, hogy hét nyelven beszél – mondta. – No, de addig is enni kell valamit... Tudod mit? Vasárnap sütök neked görhönyt.

– Olyat, mint amit a Jaksa néni  sütött?

– Olyat hát. Darálsz nekem finom kukoricalisztet, teszünk bele sütőport, meg mindent, ami kell. Van még egy kis tavalyi szilvalekvár a spájzban, azt is rátesszük.

El is készült a görhöny, mint ünnepi csemege. Szilvalekvár trónolt a tetején. Nézegettük, kóstolgattuk. Nagyapám nagyokat hümmögött hozzá, én meg a biztonság kedvéért gyorsan lenyaltam róla a lekvárt.

– Ugye milyen finom, kisfiam? Egyed az alját is, mert a lekvárral nem lehet jóllakni! – biztatgatott nagyanyám. – Ilyet még a Jaksa néni se tud sütni...

– Dehogynem – csúszott ki a számon, mire az egész család kezében megállt a görhöny.

Nagyanyám úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Nagyobb sértés volt ez a számára, mintha pofonütnék. És pont én, a legkedvesebb unokája...

*   
  

A minap álmomban újra otthon jártam nagyanyámnál. Minden olyan volt, mint akkor, régen. A kiskacsák, a csibék, a műhely, még a konyha is. Ő ott állt a tűzhely mellett, és megkérdezte:

– Mit süssek neked, kisfiam?

– Görhönyt – válaszoltam –, mert olyan finom görhönyt még a Jaksa néni se tud sütni, mint te, mamikám.

 

 

 

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.