Keresés a honlapon:

Hekl Krisztina: Gerinc – 1. rész

 

 

 

Gerinc – 1. rész

Sétáltatjuk a harci kutyát

 

Én akarom vezetni, pedig nem az enyém. Állandó vita tárgya, hogy harci kutya -e, szerintem az. Egyszer sarokba szorított és morgott, amikor csak a konzerv felét adtam oda. Megosztja az embereket, van, aki szerint csúnya, mások szerint aranyos. Szerintem érdekesen aranyos. Húz a harci kutya, kifelé a kapun, néha nagyot ránt. Vigyáznom kell, nehogy a kocsik közé rohanjon. Körbetekerem csuklómon a pórázt. Hárman sétálunk, a kutya szorosan mellettem. Látod, így kell a kutyát nevelni, mondom. A feje legyen egy vonalban a gazdája lábával. A volt nejeddel elcsesztétek, úgy kezeltétek, mint egy csecsemőt, akinek minden szabad. Németjuhászom volt, kutyaformájú kutya, pontosan tudta, hol a helye. Nem nyivákolt az ölemben folyton, kinn volt az udvaron.

Elhallgatok, azon tűnődöm, miért beszélek germános keménységgel, mintha mindenkitől vasszigort követelnék, és pálcával ütném azokat a kutyákat és embereket, akik nem követik a parancsaimat. Az igazság az, hogy a kutyaformájú kutyát nem tudtam felnevelni, el kellett ajándékoznom, mert panellakásba költöztünk. Sírva jártam végig a Petőfi Sándor utcát, mind a százhárom házba becsengettem, és megkérdeztem, kinek kell a németjuhász. Egy vadász kérte, azt hittem ott jó sora lesz, kedvére futkározhat az erdőben. Az első nap láncra verték és haláláig úgy maradt. Felnőttkorára vöröses lett a bundája, mindig rángatta a láncot, amikor meglátott.

Némán vonulunk a járdán. Lazára veszem a pórázt. A harci kutya minden lámpavasnál megáll és szimatol, az út szélére söpört, rozsdaszínű falevelek között bóklászik, odaszalad egy bokorhoz, levizeli. Nagyon lassan haladunk, azután egyszer csak megindul, és teljes erejével húz. Szürke fémkapu elé visz, lecövekel. Újépítésű ház van mögötte.

A pasim szerint már évek óta, minden egyes sétáltatás alkalmával megáll a kapu előtt, befelé néz és vár. Azon tűnődünk, vajon mi lehet a kapu mögött. Végül kimondja azt, amire gondolok. Gyorsan hozzáteszi, nem hinné, hogy a volt neje képes lett volna rá, soha nem nézett más férfiakra. Milyen vicces sztori lenne, ha a kutyája buktatna le valakit. Nevet.

Kétféle ember

 

Van, az utazó és a nem utazó, legalábbis az ausztrál szobatársnőm szerint, aki az emeletes ágy tetején lakik. A nem utazó megveszi a házat, a kocsit, gyermeket nemz, és huszonnégy évig ki sem dugja az orrát a négy fal közül. Soha nem fogja megérteni az utazót, akinek egy nagybőröndben elfér az élete. Az utazó, ha ezer dollár van a számláján, rögtön azt nézi, ebből az összegből merre indulhat. A nem utazó hülyének, legalábbis furcsának tartja az utazót. Nemcsak Magyarországon, vagy Ausztráliában, a világ bármely más országában is. Van, aki titokban irigykedik, mert csak a házastárs miatt ül otthon.

Szobatársamnak hátközépig érő fekete haja van, rekedtes, mély hangja és turkálóból öltözik. Huszonegyedik századi virággyerek. Bergenben vagyunk, Norvégiában, a világ egyik legdrágább városában. Csak a hostelt tudtuk kifizetni. Norvégiában minden ötször annyiba kerül, mint odahaza, háromezer két kis hotdog, hatezer egy hamburger. Nemcsak számomra drága, ausztrál szobatársnőm is számolgatja a pénzét. Egyenlőnek érzem magam vele, ezen meglepődöm, nem lehetek egyenlő egy fejlett országbeli emberrel, ezt nevelték belém. Éjfél közeleg, kattan a zár, japán fiú lép a szobába. Vele is egyenlő lettem, neki sem futotta szállodára. A japán fiú udvariasan hajlong, az ausztrál lány a földön ül, ruhái szétdobálva, épp a nagybőröndbe tuszkolja a magasszárú csizmáját.

Anyám nevelte belém a szegénységet. Neked nem lehet zongorád. A legjobb barátnődnek lehet, mert ők gazdagok. Ha apád nem dolgozna ingyen másoknak, nekünk is lenne. Ha az apád munkásőr lenne, te is előbb kapnál nyakkendőt, külön ünnepségen kötnék a nyakadba, kiváló úttörő is lehetnél. Ha nem köpött volna apád a pártkönyvbe, és nem dobta volna be a párttitkár ablakán, most lenne Ladánk, piros útlevelünk, nyaralhatnánk a Jugóban. A nővérem látott először pálmafát a nászútján, hozott haza tengervizet is, kólásüvegben. Mindannyian meghúztuk az üveget, apám, anyám és én is. Hányingerkeltő íze van a poshadt tengervíznek. Mi szegények vagyunk, mert magyarnak születtünk. Aki tisztességes, szegény marad, csak tisztességtelen munkával lehet meggazdagodni, lopni, csalni, hazudni kell hozzá. Nincs igazság a Földön, mondta folyton anyám.

Nekünk nem volt szabad jól érezni magunkat. Ha volt otthon friss zsemle, a tegnapit kellett megenni, a mait pedig elrakni holnapra, úgyhogy anyám sohasem evett friss péksüteményt, vagy ha mégis, előbb a sütőben szárította egy kicsit, hogy szegényesebb legyen. Az új ruhát el kellett tenni a megfelelő alkalomra, a finom illatú szappant pedig a szekrénybe.

Most bűntudattal fekszem az emeletes ágyon, Norvégiában. Már akkor is bűntudatom volt, amikor megvettem a repülőjegyet és a márkás túrabakancsot. Pár órája bűntudattal mentem fjordtúrára, csodáltam a parányi szigeteket, a vízfelszínen visszatükröződő faházakat, fenyőfákat.  Amikor a vízesés alá tartották a vödröt, alig mertem inni belőle, pedig a víz friss volt. Felelőtlenül kóstolgatom a forrásvizet, bármi bajom lehet tőle, szórom a pénzt, míg mások szenvednek. Meglesz még a böjtje.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-09-29 16:00:49

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.