Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Szo nov. 25, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szabó Veronika: Queendom - A férfitekintet hatalmáról / Kortársszínházi előadás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Szo nov. 25, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
V nov. 26, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @17:00 -
Biszák László: Az elmúlt évtized - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @18:00 -
In memoriam Lányi Péter - Hangverseny
Sze nov. 29, 2017 @18:00 -
PIM Esti Extra / Kassákizmus1
Cs nov. 30, 2017 @16:30 -
Jónás Tamás irodalmi estje

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Ziháló szövegek

 

0,1

 

Van ez a pillanat. Még a fejemben, testemben érzem az álmot, kóborol bennem helyet keresve, vattaszerű, puha, kívánós érzés, vágyakozó. Takarópuhaságra, párnasüppedésre, arra a fáradt, csiklandós belenyújtózásra gondol, ami az alvás előtti pillanat sajátja, de már tisztul a fej, zajlik az élet, nincs idő, vízszintes a nyújtózás, majdnem a plafonig ér a fél kezem, a másikban a kicsi. Sétálunk a szobában, ő kiabál, közben a kezei, mint szélmalmok kalimpálnak, nyűgösen, próbálnak belemarkolni az arcbőrbe, olykor sikerül, kegyetlen ez az érdeklődés, fájdalmas. Állunk az ablaknál, elhúztam a függönyt, elnyugszik az apró kéz, érdeklődőn nézi a kinti világot. Autók húznak el az úton, mozgásuk ritmikus, lámpa tornáztatja őket, piros, zöld, indul, állj. Várok. Tudom, mindjárt jön a pillanat, tiszta, intenzív kék az ég, a napfény elönti majd a házakat, ezernyi, fénytől csillanó ablak néz le rám, csodás, szeretem, mintha sárkányok élnének odafent, tűzszemű, szelidíthetetlen lények, föld és ég, szél és tűz urai. 

 

1.

 

Szétfolyik a reggeli, a gyereknek benne az ujja, már a könyöke, csak nézem a kanapéról, nem is akarok arra gondolni, de már látom, csorog le a padlóra, egy tócsa tej. Mindjárt belelép, igen, már ott is az apró láb, egy négy éveshez illó pici tappancs, már szalad is, hordja végig a lakáson keresztül, beugrik egy régi mondat, véres lábnyomok a levegőben, vajon honnan származik ez, miért nem jut eszembe, csak a mosolyra emlékszem amivel kiáltotta felém valaki, de már az arc sem ugrik be, csak a mosoly, amiben mintha ezer fog ragyogna. Z elalszik a kezemben, utolsó éber pillanatában még messzire hajítja a cumisüveget, koppan. Mindjárt letehetem. Hasogat a karom, a fejem, meddig bírom még ezt a nem alvást, meddig bírják az anyák, nem is, meddig bírja a nő az anyában, vége lesz a test, az arc, a szövet textúrájának halálával vagy harcol tovább, már megereszkedve, szarkalábakkal, mosolyogva, újra felépíti önmagát a semmiből, a mindenből, amikor kilép az ajtón a legkisebb is? Kinövi az ágyat lassan, jut eszembe, alszik, mélyen alszik, alig mozdul közben csak oldalra hengeredik, mert így szereti. Talán lesz idő a kávéra, de előbb felmosom a tejet, harminc fokot ígértek mára, már terjeng is a rózsa illatú felmosó, istenem, hogyan választhattam ezt, ezt a műanyag szagot. Kopogtatnak, tudoma  szomszéd lesz, megint, egy hete minden nap bekopog, beszéljünk pár szót, minden nap, kért meg egy hónapja, úgy érzi megőrül mióta meghalt a férje, hát beszélünk, az ajtóban állva, mert nem akar bejönni, csak támasztja a biztonsági ajtó rétegelt lemezeit, beszél, én pedig arra gondolok, hogy le kell itt is törölni a port, ujjnyi vastagon áll a mindenféle alkatrészeken, ott még a gyári fólia egy darabja is kifigyel, milyen rikító kék színű az a műanyag, eddig miért nem vettem észre. Esetleg egy kis cukrot, erre felkapom a fejem, milyen cukor, hát tudja, amivel a süteményt sütjük, kristálycukrot, esetleg tudok-e adni, mert sütne ma egy kis linzert, hazajön a fia, persze hozna a gyerekeknek is, de nincsen itthon cukor, ő meg most nem akar lemenni a járókerettel a boltba, és már meséli is, milyen nehéz a járókerettel, én pedig bólogatok, miközben keresem a cukrot, a fehéret, mert egy ideje csak barna nádcukrot használok, sütibe, teába, kávéba. A kávé, már biztosan kihűlt, vágyakozom, érzem a nyálat a számban, menjen már, mindenki menjen, hagyjanak már egy percre magamra, csak egy percre, csak egy kávéra, míg helyreáll a világképem, a vérnyomásom, a kedvem, zenét is hallgatok majd a keserű, fekete italhoz, nyár van, úgyhogy Bikinit, és azt fogom énekelni, mit énekelni, üvöltenia  konyhában, hogy "rabszolgák, rabszolgáljatok".

 

 

2.

Tömve a játszótér, ha lenne plafon, onnan is gyerekek lógnának, de nincsen, csak magas fák, zizegő lombbal állnak a forróságban, milyen szerencse, ide még nem értek el a fűrészek, még nem csonolták el őket árnyéktalan, satnya pudlifarokká. A homokozóban háború dúl, az anyukák porviharban próbálnak igazságot szolgáltatni, a két tábor beduinként, bekötött fejjel dobálja egymásra a homokot, izzanak a színes homokozólapátok. A gyerekeim mellém ülnek, lábat lóbálva figyelik az eseményeket, szelíd unszolásomra, morcos parancsomra sem mozdulnak tova. Ülünk, a levegő óvatosan mozog, nem akar hűsíteni, csak égetni, a bőr legfelső rétegét akarja lemorzsolni rólunk. A térdemig érő, megpakolt szatyorból előveszem a naptejet, bőszen kenem az apró vállakat, lábakat, nyakat, fület, tarkót, mintha egy polipot próbálnék bekenni, csúzsnak ki a kezemből, most jön mega  kedv a hintához, mászókához. A háború komolyra fordul, kíváncsian figyelem ki akad ki először, tippelek egyet magamban, várok. Igazam lesz. A szőke, hosszú hajú anyuka arca először csak megfeszül, kiugrik az állkapocs, ha közelebb ülnénk egymáshoz hallanám a fogak csikorgását. Most a bal keze ökölbe szorul, felpattan. Egyetlen, hatalmas lépéssel megy oda a gyerekhez, ezzel a lépéssel az általános iskolában megnyerte volna az óriáslépés versenyt, boldogan feszítette volna a mellkasát, egy napra ő lett volna az osztály hőse, de most csak egy mozdulat, már nem esemény, így nő fel az ember.  A hóna alá nyúl a kisfiúnak, felrántja. Repül a gyerek, a tarkójánál hosszúra hagyott tincsek belegöndörödnek a mozdulatba, a szeme óriásira nyílik, kiesik a kezéből a rózsaszín lapát, csak ez ébreszti rá mi történik, az üres keze, rámered,  ordítani kezd, lapát, lapát, viszhangozzák a környező házak. Anyuka feszes testtel tartja a rúgkapáló gyereket, kap kettőt a hasába, de nem rezdül, mellénk ül, nincsen máshol hely. Ölébe ültetné az apró testet ha az hagyná, de ott van az erekben a csalódás, fut a vérrel keresztül kasul. A fiam hozzám rohan, vérző seb a lábán, nem sír, büszkén mutatja, szeptemberig megmarad, érdeklődik, aztán a kisfiúra néz, összenéznek, csend lesz.

- Szia, Benji vagyok. Akarsz játszani?

Bólintás a válasz, már mennek is a kisebbik mászóka felé, az anyuka hozzáér a kezemhet, elhúzódom, de ő mosolyog, nem sértődik meg.

-Köszönöm.

 

3.

 

Azt mondta ma nekem egy hang, ne panaszkodj Edina, menni kell, tenni kell, indulj, lép, csináld, kelj fel, sőt, egyszerűbb ha le sem fekszel, Z felső fogcsírái bimbózni kezdtek, vörös, feszes ínnyel visít éjszaka, csak a mellkasomon, a szívem dobbanására nyugszik el egy cseppet, ringatom, kint már hajnal van, ma van apák napja, jut eszembe, sütni akartam négerkockát, ott várakozik minden a hűtőben, de megint elmarad a négerkocka, még egy keksztekercsre sem lesz idő, délután kettőre vendégségbe megyünk, dédi születésnapjára, olyan izgatottak a gyerekek, Benji eddig kétszer ült fel az ágyában, egyszer ebben a nem éber állapotban, de ez nem betegség, mondta a neurológus, rokona az alvajárásnak. Nyitott szemmel néz rám a gyerek, beszél, összefüggően, de általában butaságokat, most azt mondja, nem akar krumplit enni, a krumpli nem finom, mindig sótlan a menzán, közben lemászik az emeletes ágyról, én megyek utána, puha, halk léptekkel, fel ne keltsem, a konyhában szelíden nyúlok a hóna alá, megfordítom, menjünk az ágyba manókám, ő pedig a krumpli-értekezés közben visszafekszik, feje a párnán, csukja a szemét, csend van, alszik is. Z-t is leteszem, mocorog kicsit, de egyenletesen szuszog, talán lefekhetek, így reménykedem, de Szonja pattan elő a pónis ágyneműből, pisilni kell, és szaladunk, intézem, még szomjas is, kézen fogva sétálunk vissza, lefektetem, hátat simizek, alszik. Alvás, alvás, alvás, szinte zakatol, különleges ritmusban ismétlődik, ha sokszor kimondunk egy szót, értelmét veszti, alvásalvásalvásalvás. Inni akarok. Vízre vágyom. Kimegyek a konyhába, két korty, hangosan gurul a torkomon, nem megy több, mi ez a bűz, ez a dögszag. Talán megint a kutya, jut eszembe, a jègvarázsos Elza bögréből kilöttyen a víz, miközben megszaglászom a bobtail rövidre nyírt szőrét, vajon mióta iszom bögrèből a vizet, persze nem számít, itt csak kutyaszag, semmi más. Mint egy kopó szaglászok körbe a töksötét lakásban, fürdő, mosókonyha, nagyszoba, toalett, folyosó, minden sorra kerül, nem, semmi. Visszatérek a konyhába, gondolkodni próbálok, erőltetem a masszát a koponyában, eltelik pár perc, az üresen pásztázó tekintetem kitisztul, édes jó istenem, már tudom, eszembe jutott, de nem, nem akarom, nem bírom ezt most megoldani, felfordult gyomorral öntöm ki a vizet a mosogatóba, nézem az aprócska örvényt, muszáj lesz megoldást találni, ez a szag elviselhetetlen, egyetlen helyes vàlasz adható. A szám elé kötöm a levendulaszínű törlőruhát, nagy levegő, tipegek, kifújom, ez korai, a bejárati ajtóhoz megyek, kinyitom az ötvensok zárat, kitárom az ajtót, a kutya vakon pislog, mi bajom, én reménykedem, hajnali háromkor nem mászkál senki odakint, nyitom a szemétledobót, kitárom bűzös, hatalmas száját. Nagyon nagy levegőt veszek, visszasétálok a konyhába, feszíti a mellkasomat a sok lég, fáj, de tartom, nyitom a sütő ajtaját, kihúzom a hófehér porcelán sütőedényt. Két napja tettem be oda, formásan elhelyezett, nyers csirkecombok dögletes bűze csap meg, mert elfelejtettem, elfelejtettem megsütni, elfelejtettem, hogy már odakészítettem, hát ez lesz az apák napi ajándék, hogy nem lesz dögszag a lakásban, óriási csattanással záródik a szemétledobó, de a szag marad, sóhajtok, csak most ne ébredjen senki, előveszem a tisztítószereket, sütőtisztítót, súrolószert, fertőtlenítőt, felhúzom a gumikesztyűt, nekiállok a takarításnak. Ébredésig pont végzek ès arra jutok, soha többé nem eszem húst.

 

4.

 

Válogatom a zöldalmát. Az a fajta, amit szeretünk. Csillogó, fényes, harsogva reped a fogaktól, a lé végigcsorog a száj sarkában, édes is, savanyú is egyszerre. A tegnapi másfél kiló már el is fogyott, egész este almát ettek a gyerekek, apa, még Zoénak is lereszeltem egyet gyorsan, mielőtt az utolsót is felfalja a család. Mind szép darab, nem nagyon kell válogatnom, csak méretben keresgélek közöttük, gyerekkézbe illőket szemezgetek, az eladónő segít, mindig itt vásárolok, jókat szoktunk beszélgetni. Érkezik egy férfi, pattogva jár, mintha apró gumilabdák vinnék előre, arcán űzött, vad kifejezés. Csikorogva kér egy kiló banánt, jár a lába közben, zizeg, minden ízében ott remeg ez a felfokozott, türelmetlen rezonancia. Látja, hogy figyelem, nézzük egymást, akkor hirtelen kinyújtja rám a nyelvét. A zacskó után kapok, egy percre elengedtem. Bugyborékol a gyomromban a nevetés, de nem tudom mit tegyek, ha nevetni kezdek talán megbántom. Mosolyba sűrítem a kacagást. Visszamosolyog. Már nem tikkel a lába, hozzám lép, finom ez az alma, kérdezi, felemel egyet, szagolgatja. Finom. Nevetek. Már nem lehet kibírni, ilyen filmekben van csak, nem reggel, háromnegyed nyolckor az én puritán, egyhangú életemben, de itt vigyorog ez a pasi, és azt mondja, elnézést az előbbiért, volt egy stresszes beszélgetésem egy munkatársammal, és magyarázkodik valamilyen projektről, én pedig hallgatom, mert látom, hogy kisimul az arca, kifényesedik a tekintete. Lassan pakolom az almát, nem akarom kizökkenteni, ha ezt mindet megveszem egy hónapig kitart. A férfi felocsúdik, elhallgat, kicsit zavarba is jön. Elnézést kérek, újra, nem akartam, biztosan dolga van.Darabokban szakad ki belőle a szabadkozás. Kiveszi a kezemből az almát, az eladóhoz lép, a kis ablakhoz, fizet. Ütemesen lóbálja maga mellett a zacskót a banánnal miközben távolodik, hátranéz. Mosolyog. Vigyorog. Integet, kezében az alma, fehérlik a hús, ahol beleharapott. Finom. Kiabál vissza. Én lassan, óvatosan, egyesével visszarakom az almák felét, a kis ablakhoz lépek, fizetek. Az eladónő mosolyog, még utánam szól:Pszichológusnak kellene mennie

 

6.

 

Kopogtatnak. Először azt gondolom, megint a kölykök bohóckodnak, a gyógyulás egyenesen arányos az elkövetett csínyek számával, de nem, ezek nem ők, más irányból érkezik a zaj és a lányom is valahol máshol utánozza a farkasok éles, Holdat sápasztó vonyítását, ráadásul párban űzik, ha Szonja fárad, Benji kezd ordítani. Karomon a kicsivel arrébb hessentem a bobtailt, szeret az ajtónál torlaszt játszani, meg éjjel az ágy végében, pont a lábam alatt, mindig a lábam alatt, horkantva kapja fel a fejét amikor rálépek a testrészeire, fül, farok, tappancs, egyszer még át is estem rajta, mert az anyaüzemmód hajnalban csak egy félig éber állapot, ha váratlan helyzet, úttorlasz adódik esem vagy ejtem, nem is tudom már hány poharat törtem össze, sepertem fel ebben a kómás, álomködös robotpozícióban, csak azt tudom, egy ideje, a férjem rózsaszín műanyag poharakban készít nekem mindent, kávét, üdítőt, vizet, a legrosszabb az earl grey, az igazi, az angol, szálas teám, na az a legborzasztóbb, látni a Hello Kitty minta mögött színt eresztő, bergamott illatú teafüvet. Szóval indulok az ajtóhoz, a kutya beül a mosógéphez, nyitom az ajtót, csak kicsit dohogok, már megint nem találták meg a hightech ajtón a csengőt, nehéz is, picike gomb, pirosan világít a közepe, hát nem lehet mindenki atomfizikus. Egy fiatal srác áll az ajtóban, tányérnyira nyílik a szeme, bámul rám, gondolkodom, vajon maradt-e céklásburgonyásmarhahúspép az arcomon, csak egyet kellene lépnem hátra, ott a tükör, sőt, elég lenne hátra dönteni a derekamat, gyerekestül, de végülis tökmindegy, ki ez a fickó, miért számít,kinek, nem számít, semmi sem számít, fáradt vagyok. Hallom, közben a szellőzőrendszerről beszél, tisztítani fogják, ujjatlan pólóban van, ezt hívják trikónak, kérdezném, de ez egy hülye kérdés és a trikó, képek torlódnak a fejemben, az az átlátszó, puha, fehér pamutcucc, ami megfeszül az apukák és német turisták sörhasán. Persze ez is feszül, de másképpen. Mosolygok, csak úgy, magamnak, magamon, céltalanul. Egy percre elhallgat, milyen pocsék ez a fény a lépcsőházban, hogyan írom meg a szemét, nem fogom tudni a színt, csak ezt a kedves, elgömbölyödő tekintetet. Aláírom az ívet, meg sem lepődik, amikor a legnagyobb ordítva átkergeti a középsőt a nagyszobába a hátam mögött, csak én érzem a sóhajt a mellkasomban, de nem engedem el, nem szakad ki a jajédesistenem. Elveszi a tollat, a papírokhoz tűzi, lendülne a keze, csak egy picit, felém, talán meglapogatná a fejem, barackot nyomna rá, ha tudja még mi az, de fiatal, szemtelenül, büszkén az, viseli ezt a hetyke üdeséget, minden pórusában ott rezeg, végül elnéző, fülig érő mosollyal zsebre vágja a kezét és annyit mond: Három tesóm van. 

 

7.

 

Hová tűnnek a napok percei, úgy folynak ki életem résein mint egy széttört homokóra szemcséi, kinyitom a szemem és már csuknom is kell, visszanézek, mit tettem ma ami megmarad, de nem látok mást csak mosott ruhák öblítőillatát, edények eltisztuló felületét, gyerekkezekre húzott szövetek változatos mintázatát, újra és újra elismételt mondatokat, úgy emlékszem Pityunak hívták a papagájt, halovány kék színű volt, a szárnyai ívén mentazöld, éles hangon pittyegett, mindig a tükörnek, ő volt a társa, egész életében, a kalitkában, csak az a furcsa, hasonló, csillogóan fekete szemű, hajlott csőrű valaki a foncsorba zárva, így élt, míg egy napon le nem fordult a rúdról, csak feküdt, a nyitott maghéjak és fehéres-zöldes ürülék között, mozdulatlanul, a színe is elfakult, már csak szürke volt, szürkéskék, mint az ég, aminek a színét  a vihar szele festi, porral keverve.

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.