Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Bányai Tamás: Úri negyed (5. rész)

 

 

Ezzel szemben Gizike zaklatottan, fel-felriadva aludt egész éjjel. Azonnal fel is ébredt, ahogy férje a hajnali órában belépett a szobába.

– Végre! – sóhajtott fel az asszony. – Alig vártam, hogy hazaérj.

    – Csak nincs valami baj? – kérdezte Mazura aggodalommal teli hangon. Le sem vetkőzött, csak télikabátját dobta a szék karfájára, s már ült is az ágy szélére. Megfogta, megszorította felesége kezét.

    – Még mindig azon jár az eszem, amit Herbert mondott. – Gizike felült az ágyban, közel hajolt a férjéhez és suttogva beszélt. – Hogy Plangár Béla már csak azért sem vitetheti őt sehova, mert ez az ő lakásuk. Érted ezt? Hogy juthat ilyesmi egy gyerek eszébe?

    – Biztos az anyjától hallotta, és sajnos van valami igazsága. Elvégre nem őket zsúfolták hozzánk, hanem minket meg Plangárékat ültettek az ő nyakukra.

    – Akkor is! – tiltakozott Gizike, akit nagyon felkavart Herbert megjegyzése. – Nem elég, hogy Lujza úgy jár-kel ebben a lakásban, mintha az övé lenne itt minden, most még ez a gyerek is azt vágja a fejemhez, örüljünk, hogy egyáltalán itt lehetünk.

    – Nem hiszem, hogy Herbert így gondolta volna – mondta Mazura.

    – Ő talán nem, mert fel sem fogja azt, ami kiszalad a száján. De az anyja kétségkívül így gondolja, és ez elég nem szép tőle. Hiszen Plangár mama is mennyi mindent megtesz értük. Arról nem is beszélve, mint ahogy te is mondtad, nem önszántunkból telepedtünk be ide. Nekünk is lehetne okunk a panaszra. Nem elég, hogy elvették tőlünk a vendéglőt, még abból a kis lakásból is kiraktak minket, mintha az a vendéglő tartozéka lett volna, csak azért, mert egy épületben volt mind a kettő.

    – Tudom, szívem. Mégse háborogj. Rosszabbul is járhattunk volna.

    – Lübkénének magyarázd, ne nekem. Hátha megérti.

    – Ezt nem lehet megérteni, éppen ezért nincs is mit magyarázni rajta. Ilyen világot élünk. Az ember nem lehet ura a saját életének. És nem tehetünk ez ellen semmit. Bele kell törődnünk a helyzetünkbe. Lübkénének is. Neki sincs más választása.

    – Drága jó istenem! – sóhajtott fel Gizike. – Mit nem adnék, ha még egyszer a saját lakásunkban élhetnénk a mi életünket, úgy ahogy nekünk tetszik. Plangárék meg Herbert meg mindenki más nélkül.

    – Egyszer talán még ezt is megérjük.

    – Bárcsak igazad lenne!

    Gizike még álmában sem mert volna gondolni arra, hogy óhaja milyen rövid időn belül teljesül.

 

***

   

Néhány nappal később Plangárné Lujza és férje hasonlóképpen suttogtak szobájuk sarkában, fél szemmel Józsikára ügyelve, nehogy a gyerek felébredjen.

– Még mindig nem vagyok biztos afelől, hogy jó ötlet volt e tőled vagy sem, mindenesetre elintéztem. Csak meg ne bánjuk – mondta Plangár Béla.

    – Mazuráék megkapják a lakást? – kérdezte Lujza visszafojtott hangon.

    – Még nem, de hamarosan megkapják – felelte Béla. Révedezve nézett a gyerek ágya felé. – Magunknak is elintézhettem volna.

    - Egy szükséglakást, amit majd Mazuráék kapnak? Köszönöm, abból nem kérek.

    – Talán jobbat valamivel.

    – Ennél jobbat a Párt sem tudna elintézni számunkra. Nemcsak hogy tágas lakás, de úri negyedben is van. Mindenhez közel, kilátás a hegyekre, a Margit-szigetre. Ne feledd, Spányi elvtárs is itt lakik a szomszéd házban.

    – Tudom. De ő mégiscsak…

    – Mégiscsak mi? Ennyit mi is kiérdemeltünk.

    – Lehet.

    – Nem lehet, holtbiztos – vágta rá Plangárné Lujza dühösen. Bosszantotta, hogy férjének még mindig vannak aggályai. S mintha csak igazolni akarná őt, Plangár Béla meg is jegyezte:

    – A Lübke család nehezebb eset.

    – Ugyan miért? Mondtam már neked, mit közölt velem az orvos. Lübkénét a szanatórium sem fogja megmenteni. És Herbertet, mint árvát, nagykorúságáig ki sem engedik az intézetből. Az meg még nagyon messze van. Vagy attól tartasz, hogy az a fattyú majd tíz év múlva jogot formál a lakásra? Ettől ne tarts. Biztosítanak majd neki egy helyet, ahol meghúzhatja magát.

    Plangár Béla csak bólogatott. Be kellett látnia, hogy feleségének meglátásai eddig kivétel nélkül helyesnek bizonyultak. Miért éppen most tévedne?

 

***

 

Plangár mama nyugtalankodni kezdett. Hat óra elmúlt már, odakint jócskán besötétedett, ám Herbert még mindig nem érkezett haza. Nem egyszer volt már példa rá, hogy elcsavargott barátaival iskola után, játszani a parkban vagy vasat gyűjteni a környező házakban, csakhogy ez akkor fordult elő, amikor melegebb volt az idő és a nappali világosság is jóval tovább tartott.

Lujza szavai jutottak eszébe: bármi történik a fiúval, mi leszünk felelősek érte.

Az ugyan meg sem fordult a fejében, hogy Herbertnek valami baja eshetik, hiszen jó környéken laktak és véleménye szerint a gyerek is tudott vigyázni magára. Sokkal inkább tartott attól, hogy kimaradásával a fiú lovat ad menye alá, miszerint felügyelet nélkül egyhamar elkanászkodik, rossz társasággal rossz útra tér. Reménykedett, bármerre csatangol is Herbert, előbb fog hazaérni, mint Lujza Józsikával, vagy mint a fia, aki nagyritkán feleségét megelőzve állított haza.

Csalódnia kellett. Menye és unokája érkeztek meg elsőnek.

Plangárné Lujza, miután szobájukban leültette fiát a leckéjével foglalkozni, diadalittasan vonult ki a konyhába.

– Herbert miatt most már ne fájjon a feje, mama – mondta, mintha csak ráérzett volna anyósa balsejtelmére. Tartott egy kis hatásszünetet, egyenesen élvezte Plangár mama gyanakvó tekintetét. Hiába várt azonban, az öregasszony nem kérdezett rá, noha látszott rajta, milyen feszült figyelemmel várja a folytatást.

És Plangárné Lujza folytatta:

– Ma délelőtt az iskolából átszállították egy gyermekotthonba.

    Plangár mama még mindig hallgatott.

– Higgye el nekem, jó helyen lesz. Állítólag a legjobb ilyen intézet az országban.

    – Szégyellhetnétek magatokat – mondta Plangár mama csendesen. A sparhelt szélébe kapaszkodva feltápászkodott a hokedliről, és becsoszogott a cselédszobába. Becsukta maga mögött az ajtót.

    Plangárné Lujza vállat vont.

    Amikor férje is megérkezett, felszólította, menjen be anyjához és vigasztalja meg, ha már ennyire szívén viseli annak a fattyúnak a sorsát.

    Plangár Béla furcsa módját választotta a vigasztalásnak. Belépve a cselédszobába, felsegítette anyját a sezlonról.

– Jöjjön, mama – mondta olyan gyengédséggel, amilyen csak kitellett tőle.

    Az öregasszony erőtlenül engedelmeskedett. Fia Lübkéék szobájába vezette őt.

– Ezt a szobát átrendezzük magának. Ide fog majd áthurcolkodni. Ja, és csakhogy tudja, mama, Mazuráék rövidesen elköltöznek. Kaptak ugyanis egy lakást. Az ő szobájuk a gyerekeké lesz. Mondta már Lujza, hogy gyereket vár?

    Az öregasszony megviselt arcának ráncai összesűrűsödtek, ajka legörbült, szemében megjelent egy könnycsepp.

    Plangár Béla átkarolta és közelebb húzta magához.

– Ugye, mama, sose hitte volna ott a telepen, hogy egyszer majd egy úri negyedben fog lakni, saját tágas szobájában?

    Az öregasszony elcsukló hangon válaszolt.

    – Nem, fiam. Ezt sohasem hittem volna. Ennyit még rólatok sem tételeztem volna fel.

 

  
  

Megjelent: 2017-05-03 16:00:06

 

Bányai Tamás (Budapest, 1946 - 2017)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.