Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Balázs Csilla Kinga: Én nem vagyok ilyen!

 

Én nem vagyok ilyen!

 

– Most mi legyen ezzel a kígyóval?!

– Tartsd erősen a bal kezedben, a jobb kezeddel meg húzd hátra a bőrét! – Van, aki átvágja, van, aki legyártja a gordiuszi csomókat – teszik hozzá kacsintva.

A kígyó koromfekete. Vastagra sodort, fél méter hosszú tésztahurkára emlékeztet. Tátogó állkapcsokkal vonaglik a kezeim között, hegyes fogain és néma torkában bágyadtan motoz a reggeli nap nyálkás fénye.

Ezek ott mellettem, lágy mozdulatokkal dolgoznak, gyorsak, precízek.

Kizárt, hogy a kígyónak fájna a saját testéből kötött, finoman csavarodó hurok – a tenyeremmel érzem, hogy nem fél, csak ingerült.

 Jó móka, amit ezek művelnek.

 – Most már leteheted őkelmét! – szólnak.

Elégedetten szemléljük a porban elnyúló állatot és a síkos kígyótest közepére varázsolt, eleven, lüktető perecként szétterülő csomót.

 – Meg fog így dögleni – jegyzem meg – nem tud mozogni!

Elgondolkodnak, majd felcsillanó szemekkel, huncut mosollyal bólintanak. Ezek minden csibészes játékosságuk ellenére sem szeretik elkapkodni a végső megoldást.

– Na, hol az a másik jómadár? – kérdezik derűsen, majd, mintha a semmiből teremtették volna, hirtelen a bal kezembe nyomnak egy furcsa kinézetű, páncélos, fekete állatot.

Nem lepődöm meg, már jól ismerem Ezeket és valószínűtlen teremtményeiket, a mókásabbnál mókásabb hibrideket, amikkel teleszórják a sápadt tengerek vizét és a gyárkémények füstjéből összeálló felhőket.

 

Ha játszanak, Ezeknek semmi sem lehetetlen.

 

Mint annyiszor, most is hasznát veszem valószínűtlenül nagy tenyeremnek: az ujjaim harapófogóként kulcsolódnak a teremtmény fekete páncéljára - ezt is meg kell tartanom.

– Rákteknőc? – kérdezem, kíváncsian szemlélve az ízelt lábaival és puha ollójával reményvesztetten csapkodó állatot.

– Feszítsd fel egy kicsit a páncélját! – hangzik megint röviden, határozottan az utasítás.

A jobb kezem mutatóujjával benyúlok a meglepően száraz, tömör test és a kristályosan csillogó, úszógumira emlékeztető, vastag kitinréteg közé.

Ezek most is fürgén dolgoznak, az ujjaim alatt csúsztatják be a páncél alá a megcsomózott kígyót, majd jelzik, hogy végeztünk.

Leteszem a földre a rákteknőcöt, az, társbérlőjével a hátán, máris boldogan iszkolna tovább. Kérdőn nézek Ezekre.

– Hadd menjenek! – intenek és olthatatlan, víg kacajra fakadnak.

A fekete rákteknőc a tenger felé veszi az irányt, a páncél alá csíptetett kígyó feje és farka bosszúsan csapkod a levegőben: kétségtelen, hogy máris átvette az irányítást.

A rákteknőc egy pillanatra megtorpan a partot nyaldosó hullámok előtt.

A nap neonfényre vált, a tenger vize visszaveri az éles fényeket, most a homokos part is átlátszó, színtelen; látványa belemar a pupillámba, mint a gyász, vagy mint a legnagyobb szerelmi csalódás.

 

Tegnap ilyenkor, miután életem nagy szerelme, a démonfestő, végleg búcsút intett nekem, közvetlenül a szakítás után, friss, forró sebekkel a szívemen akartam verset írni.

Ledőltem a kihúzható heverőre – amit nem is olyan régen még a szerelem pácolatlan csónakjának neveztünk – és ugrásra készen figyeltem a lehúzott roló résein át beszűrődő fényben táncoló szavakat, hogy beléjük gyűrhessem a szívemből kiáradó, még formátlan érzéseket, csakhogy úgy jártam, mint a dúsgazdag, Svájcban élő prímadonna, akit hat éves korom óta, még Kelet-Európából ismerek, de aki másfél éve nem a titkolt származás, hanem valami lappangó betegség miatt nem beszél velem. Mint tudjuk, a pénz a barátságban is számít.

 .

A dúsgazdag, Svájcban élő príma donna a szülés előtti görcsöket akarta megfesteni, a magánklinikán, ahová befeküdt.

Külön erre az alkalomra rafinált, tépőzáras, egyetlen mozdulattal lefejthető, feketén csillogó estélyi ruhát terveztetett: gyakran lehetett őt látni ebben az öltözékben, a címlapokon. Egzaltált, extravagáns ötleteitől és a pletykától, miszerint a gyermek nemzője egy nincstelen, kelet-európai démonfestő, a rajongók valósággal ájuldoztak.

A szülés előtti görcsökkel festett festmény tervének híre bejárta a világsajtót. A hall megtelt a rajongókkal, akik nagy pénzeket fizettek azért, hogy láthassák az attrakciót és abban reménykedtek – joggal – hogy ha sikerül megérinteniük a príma donna fekete uszályát, kigyógyulnak gyógyíthatatlannak tűnő függőségeikből.

A príma donna erőt merített a rajongók lelkesedéséből; összezárt ajkakkal, mosolyogva lépett a hallban kifeszített vászon elé. Mosolya, mint mindig, most is azt üzente a villogó vakuk felé, hogy egy mester akkor is ura a helyzetnek, amikor szenved.

Megfogta az ecsetet, belemártotta a festékbe, de ekkor hirtelen úgy érezte, hogy láthatatlan légkalapácsok kezdik csapkodni a medencéjét és hogy az élesen bizsergő fájdalomtól bepisilt.

A festményért, aminek később az „Alázat” címet adták, a megrendelő állítólag egy vagyont fizetett, annak ellenére, hogy a príma donna egy egész kompozícióval, nem csak néhány ferdén felhúzott, rozsdavörös csíkkal szerette volna megörökíteni a szülés meg a születés előtti állapotok megrázó perceit.

A príma donna elegáns, fekete uszályát felkapva, meggörnyedve vonult vissza fényűző, kórházi lakosztálya felé. A belülről kinyíló ajtó előtt egy pillanatra megtorpant: farkasszemet nézett valakivel és ajkai beszédre nyíltak. Egyesek hallani vélték a fogaihoz súrlódó, halk szavakat is: „a pénz a szerelemben is számít”, mások viszont határozottan állították, hogy a príma donna szájából értelmes mondat helyett csupán egy leírhatatlan hangfekvésű, állati morgás tört elő.

 

Tegnap ilyenkor, miután felébredtem a heverőn mindössze egyetlen mondat ismétlődött a fejemben: „halott kígyónyelv a párnán, halott kígyónyelv a párnán”, majd álomba sírtam magam a csalódottságtól, fájt, hogy nem tudtam megírni a szakítás nagy versét, a világirodalom legújabb igazgyöngyét.

 

– Ez nem volt szép tőlünk – fordultam oda Ezekhez – csak egy ostoba vízisikló volt szegény, holnap vissza kell csinálni mindent, holnap visszajövök.

 De Ezek már nem voltak a helyükön, felszálltak, mint a tenger fölött lebegő pára, eltűntek, mint a társbérlőjét cipelő rákteknőc a partot csapkodó, zubogó hullámokban.

– Holnap visszajövök – kiáltoztam – én nem vagyok ilyen!

 

 

  
  

Megjelent: 2017-03-11 17:00:34

 

Balázs Csilla Kinga (1969)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.