Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Kalász István: Rovarcsapda

 

Gyönyörűség, nővel a tengerparton. Csókok, ölelések, a „mikor költözünk végre össze” női tekintet. Némi Campari, medence, más nyelvet nem beszélő pincér, este szex a szállodai szobában. És a „majd meglátjuk, hogyan is lesz velünk a jövőben” vigyor. De még most nem… ugye nem baj? Két hét, ennyi ideig voltam, voltunk távol.

Este érkeztem haza, beléptem a lakásba, felkapcsoltam a villanyt és megláttam az előszoba közepén. A padlón. Szürkészöld volt és nagy. Azonnal ráléptem, halk reccsenést hallottam, kitin, gondoltam büszkén, hogy eszembe jutott a szó, a kitin. Felemeltem a lábamat, néztem, igen, szürkés volt, testes, most lapos lett. Zöldes folyadék vette körül. Zsebkendővel felemeltem, irány a fürdőszoba, a vécécsésze, zubogó víz, undor, kesernyés szagot éreztem, alaposan kezet mostam, aztán megtaláltam a felmondólevelet. Írták, nem kell többé bemennem. Átszervezés meg leépítés. És sajnálják.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a mennyezeten ment át egy olyan tegnapi. Ezüstös Izé. Kávé sem kellett, rohantam a gyilokspray-vel, de mire visszaértem, a mennyezet üres volt. Felhívtam, pedig nem akartam, a nőt, elmondtam neki, a lakásomban bogarak vannak. Betelepültek, jönnek-mennek. A nő hallgatott, és megkérdezte, mit akarok tőle. Van-e valami elképzelésem a jövőt illetően? Mit is mondhatnék, mondtam kitérően, a nő sóhajtott, letette a telefont.

Átmentem a szomszédba, és megkérdeztem, náluk is vannak-e? A szomszéd művezető volt, alsónadrágban állt az ajtóban, a felesége nővér egy kórházban, és a szomszéd azt mondta, náááluk nincsen bogár, mégis, mit képzelek? Ők takarítanak. Tiszták, nem úgy, mint egyesek ebben a házban, és lefelé nézett. Bele az udvarba. Az egyesek, a cigány család volt a második emeleten, anya két gyerekkel, a nő nem dolgozott, egy nőrokona járt hozzá, az a nő állítólag kurva volt a pályaudvar mögötti parkolóban, szóval ők voltak az „egyesek”. Mondjuk, takarítani azért takarítanak, mondtam, a nő örökké kint porol, töröl, a porszívó berreg, csak hangosak, éjjel lármáznak.

A lárma is kosz, mondta a szomszéd, és becsukta az ajtót.

Visszamentem a lakásomba. Kinn már alkonyodott, benn valami reccsent, mozdult, surrant a magasban, alattam, mögöttem. Zizzenések, neszek, motozás a sötétből. Rágás ütemes zaja. Az élet mozgott a lakásomban. Másnap reggel véres csata, a fürdőszobában ütöttem agyon kettőt, a harmadik iszkolt, beugrott a szekrény mögé. Elhúztam a szekrényt, kiestek belőle a dolgok, de az Izé eltűnt. Ekkor jöttem rá, magam sem tudom, miért abban a térdeplő, görnyedt testtartásban, hogy az Izék éjjelelnte jönnek-mennek. Amikor tátott szájjal aludtam, belenézhettek az arcomba, a hajamon mászhattak, gondoltam, sőt… Attól kezdve nem aludtam. Sem nappal, sem éjjel. Inkább énekeltem, tévét néztem, vagy mindkettőt egyszerre. Ittam bort, kávét, teát, anyámra gondoltam, meg arra, hogy öregszem is, és milyen jó egy bogárnak, soha nincs egyedül, ha pedig meghal, gyorsan hal meg, kegyes vele a halál, ha rálépek. És hajnalban a kérdés: hogyan kell hadat viselni? Hogyan törjem meg ellenfelem erejét? Tettessem gyöngének magam? Ültem a kádban, az egyetlen biztos helyen a lakásban, itt én vagyok a hatalom, a király, a császár, a pallos jogosa, ordítottam, az Izék meg a partizánok.

Orvul jönnek, nem tudni, hol a táboruk, hol gyülekeznek, de bárhol és bármikor felbukkanhatnak. Egyformák, de nem teljesen. Nem alakzatban járnak, de állandóan együtt vannak, a nedves helyeket kedvelik vagy a száraz meleget, döghúsra mennek, galambfészekben élnek, petéznek, lárvát raknak a repedésbe, avarba, homokba. Két hét, négy hét és kelnek ki az új csapatok, nem tudtam, hogyan tovább, csak azt: támadni kell, a háború elkerülhetetlen. Igaz, a háború tönkreteszi a birodalmat, minden háború végül minden birodalmat összetör, szegénység lesz, lázadás törhet ki, hatalmi viszály, de akkor is, háború lesz. Gondoltam.

Gyilkos porokat szórtam szét. Fújtam a sprayt. Öltem. Lábbal, újsággal, könyvvel, tenyérrel, egyszer a homlokommal nyomtam egyet agyon. Csapdát állítottam. Néztem, ahogyan az üvegbe sétáltak. Ahogyan kalimpáltak, gyengültek, ahogyan feladták. És éreztem, az ölés megváltoztat. Éjjel a tengerrel álmodtam. Álmomban nyirkos homokon, majd a nő lábai között feküdtem, a nő rágni, enni kezdte a fejemet.

Ez megint csak kifogás, mondta a nő halkan. Feljött, ült a széken, én meg meséltem neki az álmomat, közben sok-sok kimerítő jelzőt használtam. Miért álmodsz te ilyet, kérdezte a nő, takarítsd ki a lakást, a bogarak szeretik a koszt, az ételmaradékot, a fehérjét, az állati zsiradékot, a cukrot is, mondta, és közben nézett rám azzal a gyönyörű zöld szemével. Jól vagy, kérdezte végül kedvesen, nem akarsz átjönni hozzám? Ott nyugodtabb lennél. És keresünk neked állást, jó? Ebben a pillanatban rájöttem, a szeme színe olyan, mint a bogarak háta, ugyanaz a talányos zöld. A mélységesen mély, örvénylő zöld. Ha én is bogár lennék, nevettem, szeretnél? A nő felállt, megsimogatta az arcomat, hívjam fel, ha gondolom, és elment. Majd átmegyek, mondtam. Tudtam, a nő jót akar, engem akar, segíteni akar, de én még nem tudok, előtte meg kell nyernem a háborút.

Vagy békét kell kötnöm? Ezen nevettem. Miért is kell megölnöm őket? Mert beleesznek az ételembe? Mert jönnek-mennek? Surrannak. Ők is élni akarnak, csak élni, semmi több. Vagy nem lenne jobb, ha hagynám a lakást, bezárnám az ajtót, hagynám őket magukra, ők élnének, aztán elfogyna az ennivaló, ínség, viszály támadna, orvgyilkos, háború, rovarcsata, mészárlás és vége? Nem. Mondtam magamnak. Vagy talán az lenne a legjobb, ha egy lennék közülük, vagy ha reggel etetném őket? De mivel? Állásom nem volt, a pénzem elfogyott, ennivalóra sem tellett. Szabályosan éheztem.

Aztán?

A bogarak eltűntek. Egyik éjjel még voltak, másnap reggel már nem. A lakás csöndes lett. Ültem a csöndben, bekapcsoltam a komputert, írtam a nőnek, hogy milyen szép volt vele a tengernél, és hogy ezt ismételjük meg, aztán álláshirdetéseket néztem, és egyszer csak a képernyőn átmászott egy szürkészöld Izé, de ezúttal a képen volt, a vírusvédő program jelzett: alert, elert, infect. Csak ültem, néztem a bogarat, az megállt pontosan a kép közepén, rám nézett, én pedig, nem tudom miért, hirtelen úgy éreztem: a nehezén túl vagyok.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2017-01-30 17:00:34

 

Kalász István (1959, Budapest) író, tanár, szerkesztő, műfordító

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.