Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: Imola

 

Bársonyos bőrű, szép szőke leány volt, haja vállig érő, szeme nagy és kék, mint a búzavirág. De nemcsak szép volt, hanem intelligens is, erkölcsös, szorgalmas, csak…
Beteg? Nem. Szegény? Például és emellett kissé púpos is, attól kezdve, hogy a nagyapja kiejtette az öléből. Szegény és púpos. Na igen, a kettő közül már egy is bőven elég ahhoz, hogy valakit kipipáljanak az emberek. Egyelőre mindebből semmit sem vett észre Keresztes Imola, mi több, kifejezetten boldog volt. Társai olyannak fogadták el, amilyen. Egyikük sem kérdezte gazdag-e, szegény-e, vagy mi az a különös dudor ott a háta közepén. Ágnes asszony, egy végtelenül jólelkű, alacsony, de erős testalkatú édesanya, szorongva figyelte Imola ismerkedését a világgal.
– Vajon meddig marad ilyen boldognak? – tört ki belőle egyszer az aggodalom.
– Hogyhogy? – nézett rá apja gyanakvóan. – Miért ne lehetne az később is, illetve… Értem – sütötte le a szemét, s azontúl még a lánya tekintetét is kerülte.
Furdalja a lelkiismeret – állapította meg magában az asszonyka, s tapintatos nő lévén nem is kellemetlenkedett többé ilyen kérdéssel. Később másmilyennel sem, miután a jó öreg is megfizette Kharónnak az obulust.
A baj nem jár egyedül – tartja a közmondás. És csakugyan! Alig halt meg a nagypapa, újabb baj zúdult a családra: egy munkahelyi baleset folytán leszázalékolták a családfőt.
– Most légy erős, Ágikám! – biztatta önmagát, s most már csak azért fohászkodott Istenhez, legalább addig bírja ki, míg Imola és Mariann felnőnek.
– Ne búsulj, anyukám! – hallgatta ki imáját egy este a kis Mariann. – Majd én is besegítek.
– Dehogyis búsulok, amíg ilyen aranyszívű lányaim vannak, mint ti vagytok – ölelte át Keresztes Péterné fekete hajú, bogárszemű leányát.
Imola problémái akkor kezdődtek igazán, amikor olyan furcsán kezdtek ránézni az oviban. Először sejtelme sem volt, miért nézik úgy, aztán ezt is megtudta: egyszerűen azért, mert az ő háta domborúbb, mint az övéké.
– Anyu, én utálom az ovinkat – lepte meg az anyját egy alkalommal könnyek közt.
– Miért? Bántanak?
– Nem.
– Az óvó néni sem?
– Az óvó néni sem, csak bámulnak, és nevetnek. Azt mondják, olyan mókás vagyok ezzel a púppal a hátamon.
– Ne törődj vele, majd megszokják.
Iskolás korában felmentették tornából, de kirándulni, táncórákra sem járt sohasem. Pedig a ritmus ott lüktetett a fülében és a lábában. Egyszer megpróbált a tükör előtt táncolni. Rémes volt: egyszerre szánalmas és komikus. Fájt, nem fájt, most már ő is belátta, hogy nem éppen előnyére különbözik másoktól.
– Mi az, miért vagy így elkenődve? – kérdezte Ágnes asszony, aki éppen ekkor lépett férjével a szobába.
– Látod azt a lányt a tükörben? – mutatott saját tükörképére Imola.
– Figyelj ide, volna egy javaslatom.
– Gyűlölöm.
– Iratkozz be a városi kultúrház énekkarába.
– Minek? Az iskolai nem elég? Egyébként ennek sincs értelme, miután úgysem léphetek soha a közönség elé, anyukám.
– Már miért ne léphetnél, amikor olyan csodás hangod van? – tiltakozott a jó asszony. – Legalábbis az énektanárod ezt állítja, és amit ő állít, annak van alapja. Így van, apuska?
A halk szavú, félkarú férfi beleegyezően bólintott. Nem igen mondott már ő ellent senkinek.
– Mit szólsz hozzá, kis púpos? – kérdezte meg a tükröt Imola.
– Semmi kis púpos! Megpróbálod és kész! – intette le erélyesen Keresztes Péterné. – Tudod, mit mondott nekem a tanár úr? Ennek a kislánynak kincs van a torkában. No, ha az van, használd is, hogy kihúzhasd a családot a nyomorból. Vagy nem akarod kihúzni?
– A hangommal?
– A hangoddal – győzködte a leányát, de korántsem a segítségéért, hanem, hogy ő is boldoguljon valahogy az életben, mert ilyen púppal aligha viheti valaki messzire, még ha olyan szép is, mint az ő lánya – fésülte ki Imola haját gyönyörködve.
– Apu?
– Hallgass rá! A te anyád nemcsak erős, okos is – dicsérte meg feleségét a családfő. – Tanulj, énekelj, amíg fiatal és… és egészséges vagy – komorult el egy pillanatra.
– Üsse kő, megpróbálom! A családért – ölelte át Imola is a jó asszonyt, jobbról az apját, és ebben maradtak.
Jaj, csak a fiúk is érdeklődtek volna iránta! Imola türelmesen várt, reménykedett, hátha észreveszik a gimiben. Nem vették. Sem ott, sem másutt. Elismerték, hogy szép, okos csaj, csak, mint nőre nem nézett senki sem. Keresztes Imola álmai fokozatosan elszürkültek. Végül lemondott a srácokról, és igyekezett nélkülük megszervezni az életét.
Érettségi után ugyanabba a kórházban jelentkezett takarítónőnek, ahol az anyja dolgozott.
– Hát te mit keresel itt, Imola? – ejtette ki a seprőt a kezéből Keresztes Péterné.
A leány beavatta anyját a tervébe.
– Felejtsd el! Neked egyetemre kell menned, leányom. Még ebben az évben beiratkozol a konziba úgy, ahogy mindig is terveztük.
– Á, nincs nekünk erre pénzünk, anyukám.
Ágnes asszony nem szaporította a szót, csak nézett, pislogott csendesen. Most mit etessék egymást hamis illúziókkal! Esetleg, ha valahol másodállást vállalna…
– Hol? Mennyiért? Két minimálbéres állással akarsz te százezreket fizetni, s még az sem biztos, hogy megéri, ha utána legtöbben állás nélkül maradunk.
– De jól tudod, azért ne hagyd ki az Istent sem, mert ha ő akarja, akár sztárt is csinál belőled.
– Ha akarja. De vajon akarja? Addig is idejövök seperni – fejezte be józanul a disputát Imola. – Látom, jó nagy ispotály – nézett körül a teremben. – Lenne mit takarítani, hacsak nem kérnek ide is diplomát.
– Majd beszélek a személyzetissel, meg persze az apáddal. De hogy ő sem fog örülni, az 101 százalék.
Anyjának hála felvették. Pedig egy diplomás mérnöknő is pályázott az állásra.
– Hogy megy a meló, hugicám? – puhatolódzott egy hónap múltán Mariann.
– Megyeget. A fizu… megjárja, és fizikailag is egész jól bírom, csak a munkám ne lenne olyan színtelen.
– Na, és mit vártál? Kórház ez, nem pódium. Jaj, bocsáss meg! – kapott észbe pipacspirosan. – Hogy én milyen hülye vagyok!
Imola megbocsátóan mosolygott, de a szíve kellemetlenül kalapált. Még szép, hogy nem pódium, csak akkor miért tanult kántót, történelmet, nyelveket? Igaz, hébe-hóba fellépett egy-egy klubban, rendezvényen stb., ám legtöbbször csak a fürdőkádban trillázott.
– Aggódom ezért a kislányért – jegyezte meg Ágnes asszony időnként. – Barátja nincs, s egyre ritkábban mozdul ki otthonról, pedig maholnap eladósorba kerülne.
A félkarú ember tehetetlenül rágta a bajuszát.
– Tudom, Ágnes, tudom, de hát ez a ő karimája.
– Mije?
– Kar… karma. Ez olyan… izé… sorsféle.
Ebben aztán meg is nyugodtak, mert a sors ellen emberfia nem harcolhat. Valahogy így gondolta a lányuk is, amíg hírét nem vette, hogy a városi művelődési központban énekes vetélkedőt írtak ki.
– Nekivágjak, ne vágjak? – kérte ki otthon a család tanácsát.
– Kemény dió – vélte a kistermetű takarítónő. – Én meggondolnám. Hogy hangod van, az nem vitás, csupán az a kérdés ennyi elég-e.
– Elég, nem elég, én megpróbálnám – vágott a szavába lelkesen Mariann. – Mutasd meg a világnak, milyen kincs van a torkodban!
– Igen, mutasd meg! – szólalt meg váratlanul az apa is.
Felesége meglepődve nézett rá.
– Aztán mi lesz a karmával?
– Majd megtudom, ha meghaltam. Most csak azt érzem, hogy nincs annál borzasztóbb, mint tehetetlenül ülni, várni, és hallgatni, amikor ütni, kiabálni kellene – fúrta tekintetét felesége szemébe.
– Jézus, Mária, Szent József! – rökönyödött meg az asszonyka. – Te meg akarsz verni bennünket?
– Isten őrizz! Titeket szeretlek – csillapodott le a leszázalékolt exmunkás. – Csak ez a világ olyan kegyetlen. Rajta, lányom, most rajtad a sor! – fordította Imola arcát maga felé. – Ne sokat gondolkozz, cselekedj, mert aki semmit sem markol, az bizony nem is fog semmit sem.
– Nem ismerek rád, apukám – csodálkozott Mariann. – Mióta vagy te ilyen… rebellis?
– Tényleg, mióta? – ismételte meg a kérdést Keresztes Péterné.
– Azt hiszem, igaza van apunak – egyenesedett ki Imola, s valamelyest megnyugodva jelentkezett a Központban.
Az alkalmassági próbán simán megfelelt, és izgatottan várta a folytatást. A zsűri tagjai közt volt egy zeneszerző, két zenetanár és két slágerénekes. Összesen öt ismert szakember, akinek a véleményétől függött 60 sztárjelölt, köztük Imola sorsa is.
Már az elődöntőre minden jegyet eladtak, sőt még pótszékeket is helyeztek a terembe. A produkciót azonnal, egytől tízig pontozták, és az egész versengést tévékamerák kísérték. À la mode: divat szerint, a fővárosban is így szokták.
Imola félszegen, az erős reflektorfénytől elvakulva araszolt a színpadra. Vajon hol ül anyu, apu meg a többiek? – pásztázta körül tekintetével a tömött széksorokat. Egyiket sem látta, pedig biztosan ott izgultak valahol a nézők közt.
– Kereszteeees Imola! – jelentette be öblös hangon a műsorvezető.
A kis púpost bántó füttykoncert fogadta, amitől úgy elszégyellte magát, hogy csaknem lefutott a színpadról.
– Vissza, vissza! – harsogta a jóvágású fiatalember. – Mutatkozzék be, kérem a nézőknek!
A leány tétován lépett a mikrofon elé.
– A nevem…
Egy pillanatra megállt, készen arra, hogy elfusson, amennyiben ismét fütyölne, vagy, ne adj isten, pfujogna valaki. A közönség azonban, miért, miért nem, egyelőre nem folytatta a „koncertet”.
– A nevem, amint az előbb is hallották, Keresztes Imola, 20 éves vagyok, és a városi központi kórházban dolgozok.
– Mint?
– Egészségügyi alkalmazott, pontosabban takarítónő – nézett farkasszemet a tömeggel.
Egy-két néző felnevetett, hanem a többségnek tetszett Imola tömör, de sokatmondó válasza.
– Mi a kedvenc hobbyja?
– A régi szakácskönyvek gyűjtése.
– Azt hallottuk, szép hangja van. Fel is szokott lépni néha valahol?
– Hogyne! A fürdőszobában.
Újabb kacagás, de már a szimpátia jeleként.
– Na ja, azért ne csüggedjen, mert a legtöbb sztár innen indult el. Sic itur ad astra – tudálékoskodott a műsorvezető. – Tudja, mit jelent?
– Nem.
– Így, azaz innen vezet az út a csillagokhoz.
– Éljen! – kurjantott be egy lobogó hajú tinédzser.
– Maestro! – intett a férfi a zenekarvezetőnek. – Önökön a sor, kezdhetik.
Az első szám egy kötelező, a második szabadon választott sláger volt, amit a lány bizonytalan, itt-ott megcsukló hangon énekelt. A zsűri faarccal értékelt: 7, 8, 6, 7, 7, majd 6, 7, 8, 7, 7.
– Egen. Hát csak tessék, tessék! Ki akar hozzászólni a zsűriből? Illés tanár úr?
– A hangja kétségtelenül átlagon felüli: tiszta, lágy, és eléggé pontos is – simogatta meg szakállát az idősebb zenetanár, aki mindkét esetben 6-ost adott a leánynak. – Pontos, de nem mindvégig, időnként remeg, és félresiklik, mint egy rosszul vezetett szánkócska. Mimikája egysíkú, mozgása darabos, márpedig egy énekesnél ez is számít, kisasszony. Mi méltányoljuk az erőfeszítéseit, de amíg ezek a hiányosságok fennállnak, aligha számíthat a mostaninál nagyobb sikerre – oktatta ki Imolát.
– Nem vitás, hogy a mimika és mozgáskultúra fontos kellékek ebben a szakmában, de…
– Sándorfy Sándor slágerénekes! – harsogta a műsorvezető.
– De van ennél fontosabb is, a csudába! És ez a hang, hölgyeim és uraim.
– Úgy van! – kiáltott fel a színpadra az előbbi tinédzser.
– Hogy az néha-néha megremeg? Érthető! Kinek ne reszketne, amikor több százan figyelik? Idővel nyilván ezt is megszokja, és akkor majd pontosan úgy mozog, énekel, ahogy azt minden előadóművésztől elvárjuk. Amennyiben nem, igazából az sem baj, mert mit látunk mi mindebből, ha, tegyük fel, lemezre vagy rádióban énekel. Ugye, semmit, ezért maradjunk csak a hangjánál. Szép, tetszik? Engem elbűvölt, úgyhogy én rá szavazok.
Imola hálásan hallgatta a népszerű énekes dicsérő szavait. Ami azonban ennél is jobban hatott rá, az maga a férfi volt, a hangja, arca, tekintete, ahogy végigsimogatta a színpadon. Istenem, ha ilyen férfival kavarna, megbocsátaná istennek, amiért púpost csinált belőle!
– Gratulálok, kis pacsirtám! – ölelte át otthon Ágnes asszony elsőnek. – Ha továbbra is így haladsz, bekerülsz a középdöntőbe.
– Felnyitok egy pezsgőt, erre inni kell! – sugárzott a családfő.
– Két 6-osra? Korai ez még, apukám, hiszen szinte én voltam a csoportban a leggyengébb.
– No csak ne szerénykedj! – bátorította Mariann. – Nem hallottad a Sándorfyt? A hang a lényeg, a többi majd jön magától. Egyedül azt nem értem, minek kellett annyira izgulni. Ha kiesel, kiesel, attól még nem dől rád a kultúrház.
Az tényleg nem, azért az sem mellékes, mikrofonnal vagy seprővel keresi a kenyerét. De még ha csak ez lenne! Most már azért is aggódhat, csalódik-e benne Sándorfy – öntötte el Imolát a melegség. Mint mindig valahányszor eszébe jutott a délceg fiatalember, ezért árgus szemekkel figyelte, hogy szerepel a többi versenyző, mi a gyengéjük és mit vár tőlük a zsűri, publikum. Minden apróságot felírt, megjegyzett, főként Sándorfy szavait. A „sztárjelöltek” hetente egyszer léptek színpadra. Akit kirostáltak, pakolhatott, mehetett, s utána már csak a nézőtérről vagy városi tévé képernyőjéről kísérhette tovább a folytatást. Imola állta a sarat, bennmaradt, ám többnyire csak a mezőny végén szorongott.
– Azt hiszem, feladom – sóhajtozott Imola. – Csak vetek, kapálok, anélkül, hogy aratnék is valamit.
– Hát ne kapálj, inkább puhítsd meg ezeket a macsókat! Kit pénzzel, kit szexszel, így csinálja ezt itt mindenki – fölényeskedett Mariann. – Bocsáss meg, csak vicceltem. Azért annyit megtehetsz, hogy kérsz néhány útbaigazítást, tanácsot. Mondjuk az Illéstől, akinek a voksa, úgy nézem, irányadó a zsűriben.
– Tanácsot lehet. Erre már én is gondoltam. Hadd fejtse ki bővebben, mi az a plusz, ami belőlem hiányzik! Csak az a kérdés, megengedi-e a versenyszabályzat, mert amilyen vaskalapos, már csak ezért is diszkvalifikál – óvatoskodott Imola, így elég nehéz szívvel kopogtatott … Sándorfy ajtaján.
Mert miért ne kérjen tőle tanácsot, aki szintén zsűritag, és a szívéhez is közelebb áll? Ezzel két legyet is üt egy csapásra: elsajátít néhány trükköt, és még szorosabb kapcsolatba kerülhet városuk egyik legismertebb énekesével.
– Á, maga az? Valami baj van, kisasszony?
– Zavarhatnám egy percre, művész úr?
– Tessék, fáradjon beljebb! Kávé, konyak?
– Egy feketét, legyen szíves, de csak akkor, ha maga is velem tart.
– Sajnálom, épp most ittam egy csészével. Másrészt sietek, úgyhogy, ha lehet, fogja rövidre!
Imola gyors mustrát tartott a szobában. Bár lerítt róla a jólét, rendet azt nem látott. A falon absztrakt festmények, a bútorokon faszobrocskák zsúfolódtak, mellettük könyv, kotta, lemez akkora tömegben, hogy még a földre is jutott itt-ott belőlük.
– Parancsoljon! – tálalta fel a kávét a fiatalember.
– Elnézést a zavarásért, csak azt szeretném kérdezni…
Hirtelen felberregett valahol egy telefon.
– Bocsánat! Halló! Sándorfy… Igen, hogyne… Semmi kifogásom ellene.
Úgy két percig beszélt, majd visszasétált a leányhoz.
– Folytassa, kérem, hallgatom.
– Csak azt szeretném kérdezni, min változtassak ahhoz, hogy jobban megnyerjem az önök tetszését – tért Imola kerek perec a lényegre. – Úgy értem, technikailag, vagy versenyző létemre nem is volna szabad kérdeznem ilyesmit?
– Kérdezni szabad, csak válaszolni tilos, mármint négyszemközt, versenyen kívül. Sajnos így írja elő a szabályzat, de mivel úgyis egyre megy, miért nem kérdezi meg ott helyben, mindjárt a… zsűritől?
A leány zavartan fordította el tekintetét a férfiról. Szerencsére újra megszólalt, de most már a Sándorfy mobilja.
– Halló! Igen, én vagyok… Nem várhatnátok ezzel holnapig?… Oké, megyek! Fél óra múlva érkezünk. Elnézést, de hív a kötelesség! – mentegetődzött az énekes.
– Kérem! Akkor viszontlátásra a… színpadon!
– Viszontlátásra! Örülök, hogy segíthettem.
Segített? Ez most ironizál, vagy oda sem figyel, mit beszél? – keskenyedett el a kis szöszi. Tulajdonképpen mi tetszik neki ebben az emberben: a férfi vagy az énekes? Utóbb még kipróbált rajta néhány női praktikát anélkül, hogy egy centit is közelebb kerültek volna egymáshoz.
– Látom, csíped a pasingert – figyelt fel Imola vonzalmára az idősebb Kerekes-lány. – Csak az a bibi, hogy ő nem csíp tégedet – figyelmeztette jóindulatúan. – Persze nem csoda, főként, hogy nemrég jegyzett el egy doktornőt.
– Felőlem! – adta a lány az érdektelent, miközben a szíve majd kiugrott a helyéről. – Szó se róla, kitűnő énekes, de csak, és csakis énekesként érdekel – józanodott ki egy perc alatt.
Úristen, milyen naiv volt, amikor azt hitte, hogy pont Sándorfy zúg bele egy púposba! Pár napig magába roskadva gyötrődött, s már azt se igen bánta, ha kiesik a versenyből.
– Kicsit visszaestél, kislányom – állapította meg édesapja aggódva. – Valami bánt, vagy mi történt?
Imola szeme gyanúsan csillogott.
– Semmi baj, most nem voltál formában – érezte meg az anya a lányában lappangó bánatot. – Mi bízunk benned, hát ne csüggedj! – kapta szája elé a zsebkendőt, és elkezdett kipirult arccal köhögni.
– Már megint! – csóválta meg a fejét a családfő. – Nem tetszik ez nekem, nem bizony. Újabban túl sokat köhécselsz. Mutasd csak! – vette ki felesége kezéből a zsebkendőt. – Véres.
– Micsoda? – pattant fel Mariann a fotelből, és az anyjához sietett. – Anya, te beteg vagy! – meredt ő is a véres kendőre.
– Semmi vész! Egy-két csepp. Majd elmúlik.
– Reméljük – törölte meg a homlokát a félkarú. – De ami biztos, az biztos. Holnap reggel szépen elviszünk az orvoshoz.
– Még csak ez hiányzik! Vizitdíj, kórházdíj…! Hú, ettől ráz ki a hideg, ha eddig nem rázott.
Imola gyorsan visszanyelte a könnyeit. Néhány perce még úgy döntött, nem folytatja a versenyzést. De hát szabad-e ilyen körülmények között lelépni, hiszen ha győz, kaphat egy autót vagy lakosztályt, amit bármikor eladhat, s ezzel a családon is segíthet. Csak ezt a gátlását bírná valahogy legyűrni! Nagyapa, ó, nagyapa, de megvertél te engem, amikor kiejtettél a karodból! – sajgott fel benne újra meg újra a felejthetetlen baleset emléke. Eddig Sándorfy volt a megoldás, de most, ha segítene se tartana igényt rá. Legyen boldog a doktornőjével, ő meg majd ellesz úgy, ahogy eddig is. Más megoldás? Hirtelen eszébe jutott Mariann. Mit is mondott a nővére? Puhítsd meg a macsókat! Kit pénzzel, kit szexszel, így csinálja ezt itt mindenki. No, ha így csinálják, akkor gyerünk, mit vacillálsz? Tedd meg! Ha magadért nem, legalább a mamádért.
Kezdte a szakállas zenetanárral. Ha egy fiatalt nem izgat, majd ráharap az öregebb. Meghívta egy kávéra, amit az öreg el is fogadott.
– Remélem, nem haragszik, amiért így lerohantam.
– Miért haragudnék? Egy kávé nem a világ. Nincs ebben semmi lerohanás, és én szeretem a fiatalokat. Meg persze a kávét is.
– Mást nem szeret? – kacsintott rá a fiatal lány.
– Dehogynem. Nem vagyok én kőből, ahogy egyesek gondolják.
– Én nem gondolom.
– Hanem mit gondol?
– Ön, Illés úr…
– Szólítson csak egyszerűen Illés bácsinak.
– Minek? Egy ilyen friss, életerős zenetanárt?
A tanár arca egyre jobban felderült.
– Ilyennek lát?
– Nem csak látom, ilyen is, nagy tudású, egyenes… Egyszóval irtó szimpatikus. Annyira, hogyha nem szégyellném, még egy randira is meghívnám – dugta Imola a tanár lábai közé a sajátját; pontosan úgy, ahogy a filmekben, és maga sem igen értette, miért pirul el, ha egyszer így szokás.
– Köszönöm az őszinteségét – borult el a zenetanár – És ha már ilyen őszinte, árulja el azt is egyúttal, miért csinálja ezt! – tolta el a lány lábát szelíden.
Imola tetten ért gyerekként hunyorgott, aztán lassan kigördült egy könnycsepp a szeméből.
– Ejnye, kislány, csillapodj! – feszengett az öregúr. – Halljuk, mi nyomja úgy a szívedet!
– Én olyan szerencsétlen vagyok – törölte meg a szemét Imola.
– Mert?
– Rájöttem, milyen igaza van.
– Nekem? Miben?
– Mindenben. A hangom remeg, arcom kifejezéstelen, és úgy csetlek-botlok a színpadon, mint egy vak csikó.
– Hát… nem mindenki termett színpadra, bár ezt is meg lehet tanulni. És a legtöbben meg is tanulják, csak…
– Én púpos is vagyok emellett. Mondja csak ki nyugodtan, hiszen ez az igazság.
– Nézze, kislány, én megértem, hogy győzni, csillogni szeretne, de ennyire…! Megmagyarázná, a sikeren kívül még mi hajtja?
– Most már semmi – állt fel a lány az asztaltól, és kisietett a presszóból.
Az utolsó ajtó is bezárult, hol zörgethet még ezután? Puhítsd meg a macsókat! Kit pénzzel, kit szexszel, így csinálja ezt itt mindenki – csendültek fel benne ismét Mariann szavai. Hát a szexszel nem megy, maradt a pénz, ami persze nincs. Esetleg egy kölcsön… Miért is ne! Felvesz egy kis hitelt, és lefizeti… Illést? Ott már kopogott, a zenetanárnő jobb lesz, illetve az sem! Ezek a tanárok mind buggyantak egy kicsit. De még ott van Kohn úr, a görbe orrú, Liszt-hajú komponista. Eltökélten sétált be egy bankba, s már kezében is zizegett a kölcsön. Látod, kis púpos, nem is olyan bonyolult ez! Hanem ekkor új dilemmába botlott: nem lenne helyesebb ezt a pénzt Kohn úr helyett máris a maminak adni? Törte a fejét, törte, végül elvetette a tippet. Sokkal többet nyer, ha inkább a versenyre áldoz, mert akkor a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad, más szavakkal ő, Imola is jól jár. Rendben, jöhet a Kohn úr! Meghívta őt is egy feketére, majd adott pillanatban elébe csúsztatott egy fehér borítékot.
– Mi ez? – lepődött meg a zeneszerző.
– Egy kis… figyelmeztető, hogyha majd voksolni kell…
– Viszi innen ezt az izét! Nem vagyok én doktor, de még rendőr sem, a rézangyalát!
– Halkabban, kérem! Felejtse el, csak egy ártatlan gesztus volt. Én igazán nem akartam megsérteni. Ugye, megbocsát? – hebegett-habogott a peches fiatallány.
– Majd meglátom, csupán arra vagyok kíváncsi, Mariannal együtt eszelték ki ezt az ártatlan kis gesztust.
– Ön ismeri a nővéremet?
– Még nem, de ha bemutatja, elfogadom a… kopertát – sárgállott elő Kohn úr szájából jócskán hiányos fogsora.
– Majd meglátom – idézte Imola a zeneszerzőt bágyadtan.
Gerinces ember, de Mariannból már nem eszik! Inkább visszalép, és odaadja a pénzt az anyjának.
Elérkezett a vetélkedő döntője. Szép meleg, augusztus végi délután volt. A Duna felől friss szellő fújdogált. Elbaktatott a partra, és belebámult a folyóba. Hogy a fenébe van az, hogy neki semmi sem sikerül? Elővette a pénzt, és tétován forgatta a kezében. Még nem adta oda az anyjának. Hiába, nem olyan könnyű ám ilyen fogós kérdésben dönteni. Adja át a pénzt mégis Liszt Ferencnek? Így nevezte magában a sárga fogú muzsikust. Hanem ezzel nem csak magát, Mariannt is eladja. Amint ott ült, töprengett, valaki hátulról kiragadta a pénzt a kezéből, belökte a Dunába, és eltűnt a sötétben.
Imola néhány percig jobbra-balra csapkodott, aztán mélyet lélegzett, és lesüllyedt a víz alá. Vajon mi volna, ha többé fel sem merülne! Nem való ő úgyse ebbe a világba. Talán abban a másikban boldogabb lesz, mint odafönt. Hirtelen sötét test úszott el előtte, egy lobogó hajú, kitárt karral integető aggastyán. Egy vízbefúlt ember holtteste – fogta el az irtózat. Mintha hívná, vagy… figyelmeztetni akarná. A lány szíve egyre gyorsabban dübögött, tüdeje kitágult, s úgy érezte, mindjárt szétpattan. Rémülten felúszott a felszínre, és levegő után kapkodva rogyott a vízpartra. Azért meghalni sem könnyű, úgy látszik. Az az aggastyán…! Míg él emlékezni fog rá, annyi szent, annál is inkább, mert annyira hasonlított a tatára. Ha ugyan egyáltalán látott ott valakit, magyarán: képzelődhetett is, mint a búvárok, amikor elfogy sisakjukból a levegő. Megnézte az óráját: egy óra múlva kezdődik az előadás. Pár percig még várt, szárítgatta magát a búcsúzó napfényben, majd bejelentkezett a zsűrinél. Csak úgy kötelességből, illemből, de a szülei meg egyes nézők miatt is, akik ott szurkolnak a teremben, és alig várják, hogy hallhassák.
– Kereszteeees Imola!
Szinte közömbösen tekintett a díszpáholyba, ahol a családja mutatta feléje azt a bizonyos V betűt. A családja meg… Úgy tűnik, már lázas beteg is: ugyanaz az a lobogó hajú, kitárt karral integető öregember, aki egy órával ezelőtt úszott el előtte a víz alatt. Imola elénekelte a kötelező dalocskát, utána következett a szabadon választott szerzemény, amit speciel erre az estére ő maga komponált. Egy rokkant lányról énekelt, akit semmibe vesznek az emberek, holott ő is ugyanolyan, mint minden lány: hálás, ha szeretik, és még hálásabb, ha szerethet. Hangja ércesen, tisztán csengett, mint az angyalok harangja, betöltötte a nézőteret, és megsimogatta még a legzordabb néző szívét is. Életében most először feledkezett meg minden aggályáról, bajáról, s már azzal sem törődött, ha kipfujolják a teremből. A közönség megrendülten hallgatta, s még akkor is hallgatott, amikor Imola meghajolt előttük.
– Éljen! – rikkantotta el magát a nagy csendben váratlanul valaki, aztán még egy, végül mindenki talpra állt, és úgy tapsoltak a leánynak.
– Köszönjük a tapsot! Nagyon köszönjük – sugárzott a műsorvezető, aki titokban maga is Imola-párti volt. – És most, kérem, tekintsék meg kultúrházunk akrobatikus tánccsoportját, amíg a zsűri kihirdeti a végeredményt.
– I-mo-la, I-mo-la! – követelte a nagyérdemű a ráadást.
– Hallotta? Énekeljen még nekünk, kedves Imola!
A lány hangja ismét felcsendült a színpadon, ha lehet még szebben, még édesebben, mint azelőtt. A táncosok körbetáncolták a kis púpost, majd ketten kétoldalt átfogták, és fölemelték a magasba. Közben visszatért a zsűri is, és újra helyet foglalt az asztalnál.
– Kedves közönség! Köszönjük, hogy hétről hétre figyelemmel kísértek bennünket. Remélem, nem bánták meg, és mindnyájan kaptak valamit ezektől a hölgyektől és uraktól – mutatott az elnök az eredményre váró énekesekre.
Taps.
– A küzdelem, amint látták, nemcsak szoros volt, hanem igen-igen magas szintű is, ezért a városi kultúrközpont javaslatára, a három fődíjon kívül kiosztunk még tíz különdíjat is.
Újabb taps, amit a szakállas zenetanár eredményhirdetése követett. Imola mélabús mosollyal vette tudomásul, hogy ő bizony kimaradt a listáról. Az Imola-rajongók, beleértve a műsorvezetőt is döbbenten hallgattak.
– Végezetül engedjék meg, hogy…
A műsorvezető átnyújtott egy cédulát az elnöknek. Az elolvasta, majd beleegyezően bólintott.
– Végezetül engedjék meg, hogy bejelentsem rendkívüli különdíjas versenyzőnk nevét is, akinek a díját egyik jelenlevő hallgatónk felajánlására megtoldottuk fél millió forinttal. A neve…
– Kereszteeees Imola! – lelkendezett a műsorvezető.
 A leány megdicsőült arccal fordult a díszpáholy felé. Szülei egymásba ölelkezve sírtak-nevettek. Csupán a nagyapja helyén imbolygott egy csillag alakú fényfoltocska. Egy percig, kettőig, aztán, huss, villámgyorsan felszökkent, és eltűnt valahol a magasban.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-09-18 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.