VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Petz György: A hetedik
Nincs mibe kapaszkodni. Dühös volt. Talán hogy apja nincs, az vitte neki úgy bátyjának. Hiszen esélye sem lehet, ott a hatévnyi különbség. De hát az is csak gyerek, ne játssza úgy az eszét! Marni próbálta. Fájdalmat okozni neki. Szorítani, ne csússzon ki. És a nagyfiú lefejtette a kisebb fiú ujjait, s akárcsak Jákobbal az angyal – még mosolygott is. Megrázta. Nem indulatból, de azért erőteljesen, mint aki helyre akarja állítani a világ rendjét: – Befejezted végre? Elég volt? A kicsi erején felül küzdött. Zihálva lélegzett, különösen akkor, amikor az erőteljes, gyors mozgásait semmibe véve a nagyobbik csak egyszerre ráült, mintha nem is élet-halál harcról lenne szó, apró, küzdelemben izzadt fejét félreszorítva, nehogy harapjon. – Elég lesz? Föladod? Helyzet van. Esély nincs, csak furcsa légzés, de az is a küzdelemhez kapcsol. Küzdelem – agónia – ahogy a görögből átemeltük – gondolta később. Tán az oroszban is valami agóny vagy mi fene. De addigra eltelt vagy hatvan év. Miközben a bátyjához ment, túlzás is lett volna mit mondania az időre. Nem volt se hideg, se meleg, amolyan lényegtelen idő volt már, amiben se nagy ígéretek, se nagy várakozások nincsenek. Afféle hetven fölötti idő volt. Azért mégis – mintha erre várt volna mindig, de csak ahogy minden megkezdett nappal jön a hozzávaló. Ezt se hitte volna! Hogy a bátyját külön szobában találja, egyedül. Csak nem valami régi, orvossá lett tanítványa intézte így, hiszen nem is sejthette, hogy látogatója érkezik. Legalábbis őrá bizton nem gondoltak. Hiszen oly rég nem tudtak egymásról, a hírt is csupán egy ősrégi közös ismerős pletykájaként kapta – Nem sok lehet hátra szegénynek – sajnálkozott. Először nem értette, kire vonatkozik a teljes mondat, mert gyenge volt magyarból. Azt hitte, teljes mondat az, amiben magunk is benne vagyunk. De abban csak a bátyja volt, aki milyen jó ember, félárva gyermekkorukban is milyen jó báty volt, a nehéz időket is legyőzte a szeretet. Főleg múlt időket használt a közös ismerős, de megtehette, náluk is jóval idősebb lévén – jövővel nem foglalkozott. Vén trotty, nagyotmondó szenilis barom – gondolta, de addigra legalább tudta a kórház nevét, és azt, hogy a találkozót el nem kerülheti. Be fogok menni hozzá. Régen hat év volt köztük, folytonos küzdésféle, aminek a végén a nagyobb ráült a másikra, úgy kérdezte, abbahagyja-e. Mert ő a későnjöttek, a kisvadak késztetésével folyvást küzdeni akart, megmutatni, neki célja van: összehasonlítani, legyőzni bármi áron, túljutni akadályon, nem belenőni a feltételekbe. Még most is hallja a vergődését kísérő nevetést. És most itt van, a hetesben. Tiszta szoba, rendes ház, amire csak rátalálsz. Nem is terem. Helyi érdekű luxus. HÉL. Mégse helyi érdekű vacak – HÉV – amin még légkondi sincs. Csillog-villog, tiszta, huzalok, gépek, diszkrét elektronika, fehérség – és a közepén hallható, nehéz légzéssel a bátyja. A hasonlóságuk nyilvánvaló – két vektor, ami párhuzamban mutat egy felé. A száj vonala, az egykor kajla fogak, amikből még akad mutatóban, megszólaláskor a hang, de jobbára csak telefonon, mert a gesztikulálással szinte már mást vélünk hallani. Alig találtam ide. Miért nem szóltál? Ne kérdezd, hogy vagyok. Én mindig jól vagyok, de néha hazudok. Milyen jó helyed van itt, szinte irigyellek. Mit mond a főorvos? Válasz semmi. Nehéz, majdnem hörgő légzés. Gondoltam, a hatos számú kórterembe tettek. Ennyi stílusérzék csak szorult beléjük. De ez a hetes. Semmi humoruk. Neked sem sok. Kérsz inni? Válasz semmi. A monológ folytatódik egy életen át. Nem szabad elhagynod magad. Még kicsi a lányod, meg ott van a feleséged. Azt mondtuk, megduplázzuk apánk életét, ne léphetsz meg! Hiszen én is hülye vagyok. Igaz, hogy rég nem beszéltünk, de van, amit csak tőled tudhatok meg. A fiatalabb indulatba jött, ujjai ráfonódtak az elvékonyodott vállakra, kissé megemelte, talán meg is rázta a hörgőt, aztán ráült az ágy szélére. Úgy vélte, mindkettejüknek rendeződött a légzése. Mosoly.
Megjelent: 2016-07-15 16:00:00
|
