Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Felber Brigitta Tímea: A szőttes

 

Ha teheti, messze elkerüli ezt a helyet, ezt a bántóan neonfényes csodaboltot a kifogyhatatlan kínálatával, meg a milliónyi óriástévé agresszív vibrálásával. De most nem teheti.

Tömény elektroszmog, állandó embertömeg; napokig kell pihenni utána - ha vagyonokat fizetnének, sem dolgozna itt egy percet sem. Már, ha még fiatal lenne. De amúgy sem. Kizárt. Ezt a pár percet is alig éli túl.

Papírzacskóba csomagolt alkatrészt szorongat, hiába, a szükség az szükség, senki sem csinálja meg helyette. Már csak meg kell találni ebben az útvesztőben a kávéfőző gépeket, meg egy eladót, aki hajlandó szóba állni egy bizonytalanul toporgó idős asszonnyal, papírzacskóval a kezében. De ezek olyan elfoglaltak mind, hiába írják ki az egyen pólójukra, hogy segíthetnek-e. Úgy rohangálnak, hogy lehetetlen őket megszólítani is.

Fiatalember, szól az egyiknek, de az csak feltartott mutatóujjal és padlóra szegezett konok tekintettel jelezte, hogy rettentően fontos személy, aztán már el is tűnt a végtelen sorok között.

 

Ki tudja már melyik, de valamelyik karácsonyra kapta az a flancos kávéfőző gépet a fiától, merthogy annyit dicsérte a menyénél a kávét, hogy azzal biztosan kiérdemelte. Ez ugyanolyat tud, mosolyogta a fia, amikor kicsomagolta a dobozból. Drága gyermek, jót akart, mindig is a legjobbat, így hát issza a flancos kávét, még ha háromszor annyiba is kerülnek a párnácskák bele, mint Anyuka ősrégi kotyogósába az a kétkanálnyi őrlemény. Úgyhogy lecserélte az öreg kávéfőzőt, pedig az bizony kiszolgált már grófokat és párttitkárokat is az évtizedek során, mikor mit írtak éppen.

Kisasszony, kiált egy copfos után; ezen is egyen póló, ez is rohan, tehát biztosan itt dolgozik. A lány végre szóba áll vele, forgat szemet és rágógumit, amikor meglátja a papírcsomag tartalmát, azaz a kopott szűrőbetétet. Ja, ezt már nem gyártják, sajnálkozik értetlenül, hogy rohanó kis életében ilyen piszlicsáré dolgokkal lassítják, hogy alkatrész.

Már nem? Már? Hát alig pár éves az a masina, legfeljebb négy, vagy öt, de annál egy perccel sem több, kérem, mi lenne, ha időtálló gépeket gyártanának, kérdezi a copfos-rágóstól, de a lány nem érti, nem gyártják és kész. Mit kell ezen fennakadni? Különben is, ő csak egy eladó, nem a gyártó, úgyhogy ezt bizonyítandó új modelleket mutat, pezseg, mint a vízben oldott kalciumtabletta. Csillognak-villognak a modern masinák, ma már nincs lehetetlen: csinál ez jegeset és meleget, habosat és presszót, ki is vasalna, ha adódna rá igény, és ha lenne benne olyan funkció. Igaz, pár év múlva nyilván ugyanúgy csak használhatatlan fém-, és műanyaghalmaz lesz, de sebaj. Hiszen, ma már semmit nem javítunk, mert minden cserélhető.

Szinte beleszédül a sok csodába. A legolcsóbb közel ötvenezerért, és ez a copfos-rágós szerint egy ’jó ajánlat’. Elment ezeknek az esze. És kiköphetné azt a vacakot a kérődző szájából.

Maguk szemétdombot csinálnak ebből a világból, motyogja elkeseredetten, mire a lány vállat ránt és magában biztosan be is kategorizálja, mint a tréningen tanult anyagot, vagyis, hogy itten nehezen kezelhető vevő esete forog fenn. Ígyhát otthagyja.

Nem is bánja. Valahol a lelke mélyén örül is talán, hogy igazoltan és lelkifurdalás nélkül megszabadulhat a drága ajándéktól, és végre előveheti az ősrégi darabot, ami hűségesen várta a szekrény mélyén, hogy azt tegye, amire hivatott: kávét főzzön. Sima, egyszerű, forró feketét.

Ahogy kifelé menekül, padlón kuporgó gyereksereg felé viszi az útja, akik, amíg szüleik nézelődnek, belefeledkezve bámulnak valami színes-zavaros, mesének nevezett cselekménysorozatot egy falméretű televízión a hosszan kanyargó, többsoros televízió-sztráda egyikén. Merev szemmel, pislogás nélkül. Megáll, figyeli a műsort egy darabig, de követhetetlen az események sodra, durva, hangos és primitív. Érthetetlen, hogy ezt a szülők engedik.

 

Mégis, valahol nagyon mélyről bevillan egy kép, valamire emlékezteti ez a jelenet, valami nagyon mélyre eltemetett emlékfoszlányból hirtelen előkerül egy kósza asszociáció, majd elragadja, hogy szabadulni se tudjon tőle, amíg nem foglalkozik vele. Egyszerre emlékek áradnak és sodorják magukkal - tehetetlenül küzdene ellene, de értelmetlen a harc.

Pontosan emlékszik, igen, talán kisiskolás sem volt még… Emlékszik, ahogy aznap Anyuka a szobájába parancsolja ebéd utáni, kötelező szunyókálásra, amit gyűlölt, toporzékolt is ellene talán. Azonnal legyen délután, követelte, hogy egy pillanatot se kelljen várni a habos ruháig, amiben habos fánkot ehet az árnyas cukrászda nehéz, kacskaringós vasszékén, mint valami királykisasszony. Vasárnap volt, ilyenkor mindig, szépen kiöltözve a belvárosba sétáltak, Apuka kezét szorongatva, tengereknek képzelt pocsolyákat ugrálva át a foghíjas macskaköveken, a könnyű málna és csokoládékrém ígéretével. Anyuka biztosan majd kávét iszik tejszínnel, ahogy mindig, Apuka pedig gyöngyöző fröccsöt - bele is szabad kóstolni, mert neki mindent szabad - és amíg szülei a kalapos, elegáns barát nénikkel és barát bácsikkal nevetgélnek, addig azt csinál, amit csak akar.

 

Csak jönne már el, csak lenne már délután, ne cammogjon olyan kínzó lassúsággal az öreg óra mutatója, ilyen iszonyúan kibírhatatlanul. Most már pontosan emlékszik, miként gerjeszti csillapíthatatlan dühre az a nehéz, cizellált szörnyeteg, ahogy ott áll a kandalló tetején, pimaszul ingerelve, hogy az idő nem múlik ám tetszés szerint, nem úgy van az, kisapám! Úgyhogy válaszképpen jól nekivágja a kismedvét… de az csak ketyeg rendületlenül tovább, a maga szokott ritmusában. Égette szemét a könny, torkát a dac, ordítani volt kedve, így hát ordított is, miközben erővel a párnába verte a fejét, hogy belehaljon, hogy így torolja meg korai halála a szülői igazságtalanságot, azaz a délutáni alvás gyötrelmeit. Nem tudni mikor, de lassan csillapodott a dühe; a zokogás csöndes hüppögéssé, a bőséges könnyáradat kiszáradt, meddő folyómederré szelídült.

Sokáig csak bámult maga elé, miközben majd’ megszakadt a szíve a kislányért, aki ő maga volt.

És akkor megtörtént. Észrevette. Anyuka nem is mondta, biztosan meglepetésnek szánta azt az ágya melletti, vadonatúj faliszőnyeget. Hatalmas, fél falat beborító színes mesevilág - Anyuka elismert képzőművész volt - minden centiméterén egy-egy történet, kifogyhatatlanul. Áhítattal bámulta. Nini, ott egy tündérhintó száll a magasban, biztosan elvarázsolt tök csupán; amott meg parányi manók észrevétlenül lapulnak a csilingelő harangvirágok rejtekében! És még mennyi csoda! Szemmel befogni lehetetlen, apránként, csak apránként. Ámulattal bámulta a képeket. De hát ilyet! Anyuka egy csodát alkotott. Még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy gyönyörködött…

Aznap végül arra ébredt, hogy Anyuka csókkal keltegeti - megérkezett a vasárnap délután. És attól a pillanattól valami megváltozott. Nem volt többé gyötrelem a délutáni szunyókálás, nem volt kínzó a percek múlása. Minden nap újabb mesék várták, újabb történetek; eggyé vált vele, beleolvadt a kalandos mesevilágba. Így teltek el a hosszú napok, hónapok, majd évek.

Innentől nem akart tovább emlékezni.

Az emlékek tiszta áradata egyszerre mocskos sártengerré változott, nehéz, iszamós közeggé, hogy elmerüljön benne. Hogy belefulladjon. Újra és újra.

Vendégek voltak a házban. Kalapos-elegáns barát nénik és bácsik, egy kopogósan esős délután. Apuka kinevezését ünnepelték és tejszínes kávét meg gyöngyöző fröccsöt ittak, habos süteményekkel, mintha hozzájuk költözött volna a vasárnap délután. Mégis, ezúttal volt valami baljós a levegőben, valami megfoghatatlan, hideg ígéret, talán az eső kopogása, talán a sok idegen ismerős miatt.

Hamar elfáradt a szokatlan zajoktól, a folytonos mustrálásoktól és megjegyzésektől, hogy ’kikupálódott’, és ’kész hölgy lett’, mióta a nővéreknél tanul. Valahogy megkeseredett a málna és csokoládékrém íze; talán beteg ez a gyerek, mondogatták, és hamar ágyba is küldték.

Aznap arra ébredt, hogy egy borgőzös száj csókkal keltegeti.

Idegen, kemény érintés. Belefagyott a pillanatba. Belefagyott a testébe. Álomnak tűnt, mégsem volt az; körben jéghideg, dermesztő valóság. Száraz szemekkel bámult maga elé, ahogy lassan lehúzták róla a takarót. A telihold fénye megvilágította a faliszőnyeget, ahonnan ezúttal tekergő kígyók és démoni arcok figyelték. Elsüllyedt a mesevilág. Helyét felváltotta a rémület és a tehetetlenség; a kéjes lassúsággal tekergő kígyók megelevenedtek és a mellére, majd a combjaira csúsztak, a démoni arc ráhajolt és mintha a húsát készülne kitépni, belemélyesztette fogait. Nem emlékszik jól, nem maradtak egységes képek, csupán kibírhatatlan szagok, durva markolászás és távolról beszűrődő hangok – odalent még tart a mulatság.

És Anyuka nem segít.

Nem tudni, meddig tartott ez a jeges kábulat.

Türelmetlen lihegés és kemény kéz szorítása válaszolt csupán az öreg óra mindig egyforma ketyegésére, mint valami morbid és absztrakt tánc az elköszönő gyerekkor ritmusában.

Hogy mikor ordított, már arra sem emlékszik.

Mint mindent felperzselő láng, úgy szakadt ki tüdejéből a rémület. A düh. A gyerekkor jól ismert, kétségbeesett dühe, az akarat hatalma. A mindent magába olvasztó lavina. Az egyetlen válasz a fel sem tett kérdésre, az egyetlen lehetséges menekülőút: ordítani.

 

A barát bácsi nem kockáztatott tovább. Mintha sosem lett volna ott, úgy menekült ki a gyerekszobából. Mintha a kijózanító ordítás felébresztette volna az embert benne, akit hirtelen nem is találva magában, elmenekült önmaga elől, dermesztő csendet hagyva maga után.

Onnantól megszűntek a vasárnapok.

Anyukáék egyszerűen nem értették, mi történt vele. A faliszőnyeget üvöltve tépte le, a tündérvilág összes árulójával együtt, és soha többé nem ugrált át macskakő-tengereket. Ahogy soha, senkinek nem beszélt arról az éjszakáról, amikor minden barát bácsi szörnyeteggé változott, hogy ismeretlen arcú démonként magukkal vigyék a gyermekkor biztonságát.

 

 

 

Már felnőtt nő, maga is családanya volt, amikor a ’90-es évek elején, Anyuka hagyatékát képes volt átnézni és rendszerezni. Amire elég erősnek érezte magát hozzá. Óriás dobozok, bennük egy emberöltő munkája és személyes tárgyai. Sablonok, festmények, szobrok és fotók, Anyuka-illatú ruhák, mintha ma is hordaná a viselőjük. Eltűnt, mégis pillanatokra elővarázsolható érzések, hangulatok és emlékek. Minden doboz egy-egy késszúrás és egy-egy visszahozhatatlan anyai csók a léleknek. Mindez egyetlen hosszú, keserédes, nehéz délutánon.

És akkor az egyik dobozból a kezébe került. Messze nem volt olyan hatalmas, ahogy egy kisgyerek szemszögéből látszik, de az volt, kétségtelenül: a régi faliszőnyeg, Anyuka munkája. Az elfeledett, eltűnt mesevilág, a mindennapok milliónyi történetei, egy darab a gyerekkorból.

Egyetlen különbséggel, mint ahogy emlékezett, és ez a felismerés hosszú percekre szinte lebénította: a szőttes egységes, halvány vajszínén ugyanis nem volt más, csupán a csomók vetette árnyak rendszertelenül kirajzolódó mintái, hogy bármit beleláthasson a romlatlan, gyermeki képzelet.

  
  

Megjelent: 2016-06-29 16:00:00

 

Felber Brigitta Tímea (1975)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.