Keresés a honlapon:

Köves István: Igaz, mindenki szem volt a láncban – de akadt, aki kacsintott! (Besúgó barátaimnak, szeretettel)

 

A tizenkettedik VIT-re – ártatlan korosztályok számára: Világifjúsági Találkozó – 1985-ben, Moszkvában került sor. Erre a káprázatosnak ígérkező rendezvényre a világ békeszerető fiataljait hívták meg a vendéglátók – hazájuk politikai rendszerétől függetlenül. Hogy mennyire és mitől lehet független ez a tömegdemonstráció, azt a helyszín megválasztása eleve eldöntötte. Ezeken a szabadnak tűnő nemzetközi jövés-menéseken, ha átmenetileg is, de politikai meghatározottságok jelentéktelenedtek el, társadalmi különbségek foszlottak szét, addig áthatolhatatlan kulturális távolságokra lévő osztályok, vallások különböző bőrszínű fiataljai gyorsan, felszabadultan – még neve sem volt akkoriban az AIDS-nek! – bújtak egymás ágyába.

Talán annyi még említhető itt a történelmietlenség vádja nélkül, hogy a másodikat, ha hiszik, ha nem, Budapesten rendezték, Rákosi pajtás fővédnöksége alatt, a sokat látott csillebérci tábor készségesen hajladozó fáinak sejtelmesen susogó lombkoronája alatt.

Erről a dicső múltról merengve könyököltem szerkesztőségi szobámban a válogatásra előkészített archív fotóanyag felett, amikor futtában az amúgy is rozoga kilincsű ajtót szinte rám törte a belpolitikai rovat szálfatermetű munkatársa, az újságírói körökben akkor már ismertséget és rangot szerzett Guba Zoltán. (Hej, micsoda trió alkotta akkoriban az említett rovatot: bejelentetlenül érkező vendégemmel vállvetve Kovács Zoltán és Megyesi Gusztáv szállította a keser-édes nagyriportokat hétről hétre, odaadó munkájuk nyomán csak úgy rezgett a léc, minden lapértékelő tanácskozáson!)

Most azonban Guba Zoli hírnöki minőségében tornyosodott fölém:

– Kapd magad, Tanár úr, a főszerkesztő elvtárs látni akar mindkettőnket, de haladéktalanul!

Az újságírók álmoskönyve szerint erősen nem jelent jót, ha ebéd előtt hívat a főszerkesztő. Kettesben raportra rohanni kivált kellemetlenséget sejtetett, ezért megpróbáltam a párosával szedett lépcsősortól lihegve, előre tájékozódni:

– Mi van már megint? Mit akar?

– Nem ráérünk megtudni? Jót biztosan nem.

Amikor beléptünk, a főnök mosolyogva elénk jött – amúgy nem szokott, sem elénk jönni, sem mosolyogni –, kezet nyújtott – amit szintén nem szokott –, hellyel kínált – amit végleg soha nem szokott –, majd mellénk telepedve a dohányzóasztalkához, megérdeklődte, hogy kérünk e valamit, kávét, üdítőt, ásványvizet. No ettől aztán teljesen kikészültünk, mert ebből világossá vált, hogy elég nagy a baj, mert uralkodása alatt tudtommal elő nem fordult ilyesmi. Ám szokatlan gesztusából az is kitudható volt, hogy nem igazán velünk van a baj. Vagy legalábbis nem közvetlenül.

Valami hasonló következtetésre juthatott széke szélén szorongó tettestársam is, mert egy mély sóhajjal előkészített sürgető célzást is megengedett magának, mondván:

– Köszönjük, munka közben nem iszunk!

A ránk meredő, nemes vonásúnak semmiképpen sem mondható főszerkesztői arc ettől végképp farkaspofává változott, a szem összehúzódott, a szájzugok megszorultak, a kékre beretvált tokácska megrezdült:

– Akkor térjünk a tárgyra. A segítségeteket kérem egy súlyos ügyben …

Nagyra nőtt kollégámmal gondterhelt pillantást váltottunk: – Ajaj, nem valami jól kezdődik! –, de erről a főszerkesztő elvtárs nem látszott tudomást venni, egy jelentőségteljes köhintés után így folytatta:

– Egyik kollégátokra panasz érkezett Moszkvából: beosztásához méltatlanul viselkedett, megsértve a szocialista erkölcsi normákat, magatartásával fölháborította a szovjet elvtársakat.

Gyorsan átgondoltam, mit is fedhet ez a szocialista erkölcs lábbal tiprása. Kollégánk eléggé el nem ítélhető szokásait ismerve: vagy alkalmi ivócimboráival összekapaszkodva, torkaszakadtából teleüvöltözte valamelyik virágcserepekkel szegélyezett sétáló utcát a Pad moszkovszkoje veeecseeera refrénű korszakos szirupnóta szívszaggató soraival, vagy mit sem törődve a szállodai folyosó végén szakadatlan ügyeletet tartó gyezsurnaja szigorú pillantásával, szobájába hurcolt egy hozzá hasonlóan vodkamámorban kerengő elvtársnőt.

Közben a főszerkesztői szobában az akaratgörcsös főnök és konokul ellenszegülni készülő beosztottjai között a feszültség folyamatos kisülései nyomán jól érezhető égésszag terjengett a levegőben. Éreztem, tenyerem verejtékezni kezd, ahogy fölemeltem, nyomot hagyott a viaszfényes asztallapon, akárha homokba nyomtam volna.

– No, és most mit vársz tőlünk, repüljünk oda és józanítsuk ki? – próbáltam tárgyalási pozícióba visszaevickélni a vádlottak padjának pereméről.

– Ezúttal nem vagyok vevő a humorodra! – zúdult rám váratlanul a főnöki szigor. – Ma, lassan dél van, még nem érkezett meg a cikke a neki fönntartott helyre. Lapzárta van, tudja, hogy várjuk, az egész szerkesztőséget megbénítja egy ember felelőtlensége .Ezt nem tűröm! Itt szavai határozottan fenyegetővé erősödtek, fejét kicsit hátrabillentette, nagyot nyelt, ádámcsutkája izgatottan fölszaladt, majd visszazuhant. Előre meresztett vaskos mutatóujjával vezényelt tovább önmagának: – Erre nincs elfogadható magyarázat, erre nincs mentség. Azért hívattalak ide titeket, hogy fegyelmi bizottságot alakítsatok. Tájékozódjatok az ügyben, és ebéd után készítsetek feljegyzést a fegyelmi eljárás hogyanjáról, s benne javaslatot kérek a büntetés mértékére is.

Hideg verejték kezdett csordogálni a gerincemen, hátamra tapadt az ing, egyáltalán nem volt ínyemre, hogy velem végeztesse ki megtévedt kollégánkat, de semmi nem jutott eszembe, hogyan bújhatnék ki ebből az egérfogóból. Nem mertem egyenesen nemet mondani, de tudtam, képtelen vagyok egy efféle autodaféban részt vállalni. Mereven magam elé néztem. Félelem markolászta a gyomromat és undorító hányinger közeledtét éreztem. Kínomban már arra jutottam, hogy a közeli lapzártával kapcsolatos halaszthatatlan teendőimre hivatkozva, megpróbálom valaki másra hárítani ezt a mocskos szerepet, amikor Guba Zoli, addig maga elé nyújtott, hosszú lábait maga alá húzva, megszólalt:

– Figyelj, Lajos! Én újságíró vagyok itt. Erre keress valaki mást. Rám ne számíts. – mondta, és csak szürkén, indulat nélkül ejtette a szavakat, mintha csak egy újabb italkínálást utasítana vissza.

Forró hálát éreztem, megkönnyebbülésfélét. Nekem eztán már egy szót sem kellett mondanom, azzal, hogy egy ütemre emelkedtünk föl ültünkből, jelezhettem, hogy magam is így gondolom, ha nem is merem kimondani.

Az addig magát rutinos bábszínház-igazgatónak képzelő főszerkesztőnk elkerekedett szemmel nézett utánunk, ocsúdni sem maradt ideje, már az ajtónál jártunk, igyekeztünk kifele, hogy ne kelljen meghallanunk utánunk harsogott felháborodását: – Hogy képzelitek? Ennek még lesz folytatása!

És nem lett folytatása! Semmi az ég egy világon. Mert a kényszerhelyzetekben is lehetett választani. Igenis volt választási lehetőség, és nem kellett mindig tragikus, heroikus döntéseket hozni. Néha elég volt, mint ebben a szituációban is, csak határozottnak, önérzetesnek lenni. Ami ugyan nem könnyű, de vállalható. Igaz, remegő inakkal, mégis könnyebben, mint a szolgalelkűség.

Rövid ideig élvezhettük csak a megkönnyebbült diadalt, még aznap hallottuk, megalakult nélkülünk is a fegyelmi bizottság, pár nap múlva a megalázó tárgyaláson példás ítélet született, akadt vállalkozó a mocskos munkára. Ez azonban mit sem változtathatott azon a különös valamin, hogy attól kezdve kivilágosodott körülöttem a folyosó, ha Guba Zolit láttam közeledni, s éreztem, akaratlanul is széles mosolyra húzódik a szám, ha mellé érve belepillantok cinkosan fölfénylő tekintetébe.

Annyi évvel a rendszerváltás, vagy ahogy mostanában lebiggyenő szájszéllel divat mondani: a rendszerváltozás után, újra meg újra előkerül az ügynök-kérdés. Ehhez adalék a fönti kis jelenet. Nem vonom kétségbe: voltak köztük, akik alkura kényszerültek, akiket megzsaroltak, de azt hiszem, erre ritkán került sor. A besúgók, a spiclik, az ügynökök többségét egyszerűen megvették. Nem feltétlenül pénzzel; fölajánlott előnyökkel, lehetőségekkel, állással, beosztással, lakással, autóval, útlevéllel, mit tudom én, mi mindennel. Nem volt szüksége a hatalomnak – hangsúlyozom, megengedem: kivételektől eltekintve – bekényszerített együttműködőkre, én úgy láttam, a beszervezők szinte válogathattak a hajlandók vagy a készségesek seregéből!

Egy idő múltán már-már képtelenség volt józanul mérlegelni, ki előtt lehet beszélni, ki előtt célszerű lapítani, alkalmanként úgy tűnt, több lehet a jelentő, mint a célszemély! Ördögi volt az alaphelyzet: tudtuk, adott esetben a kihallgató számára minden elkapott gyanús, mert bárki gyanúsítható. Két kérdésre minden letartóztatottból kicsikarták a választ: Ki szervezte be? Kit szervezett be? Erre a legkevesebb két névre aztán újabb dossziét nyitottak, előbb-utóbb bevitték őket is, föltették nekik az előbb említett két kérdést – innen már a négyzetre emelés rémisztő sorozata következik.

Olyan volt ifjúságunk játéktere, akárcsak I. Erzsébet hermelines arcképe Hatfield House-ban, amelyen a palástot jól szemügyre véve, megdöbbenhetünk a szegélymintán: megannyi fület és szemet formál, intve a látogatót: a királynő mindent hall és mindent lát!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-05-02 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.