Keresés a honlapon:

Horváth János: Az utolsó esély

 

Ez az este nem olyan volt, mint a többi. Az asszony tudta, ma valami különleges történik vele. Nem készült fel a találkozásra, de elfogadta a meghívást. Az elmúlt napok azzal teltek, hogy megpróbálta meggyőzni magát arról, még egy esélyt megérdemel. Nem bízott a változásban. Tudta, az évek nyomot hagytak benne, a vágy tompult, csak halványan éltek már emlékezetében ifjúságának rajongásai. De jó volt játszani a gondolattal. Talán, ez most másképpen alakul. Volt tapasztalata, ismerte az embereket, a foglakozásával járt, hogy meggyőzze őket.

A tükör előtt állt, nézte a testét. Szép, formás melleit, csípőjének finom hajlatait megőrizte, de a kerek, telt formák már az idő múlását jelezték. Bőre olyan volt, mint a selyem, puha volt és ránctalan. Szerencsés alkat. Talán, mert annyit törődött mindig a megjelenésével, gondot fordított a legapróbb részletekre is. Szemében a régi tűz égett. Ezt jólesően nyugtázta. Arcának finom vonalai, érzéki szája, duzzadt ajkai szépséget sugároztak egész lényének. Olyan volt, mint egy kíváncsi kamaszlány, aki testének felfedezésére indul. Inkább számvetés volt ez, mint felfedezés. De az eredmény megnyugtatta. Igen, az esély még megvan. Tudta, ma este hódítani fog.

Elindult a garázsba, útközben még megigazította a haját az előtérben. Amikor belenézett a tükörbe, elégedetten fogadta a látványt. Talán, tíz éve is elmúlt már, hogy ilyen jól érezte magát. Beült az autóba, és beindította a motort. Csak a találkozóra tudott gondolni. Nagyon várta ezt a napot, és amikor telefonon megbeszélték a részleteket, tudta, ezen a napon minden megváltozik, más mederbe terelődik az élete. Mielőtt elindult volna, megnézet a telefonját. Nem volt hívása, üzenet sem érkezett. A telefont odadobta maga mellé, az ülésre. Nem csatolta be az övet, nem akarta, hogy nyomot hagyjon a blúzán.

A kórházban tért magához. Lassan tudatosodott benne, hogy mi történt. A műtéten már túl volt, a gyors beavatkozás megmentette az életét. Szerencséje volt. Az autó darabokra szakadt, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. A felborult autóból kiesett, kisebb zúzódásokkal megúszta, de a leszakadt ajtó eltörte a bal combját. Halványan derengett neki, hogy amikor félrerántotta a kormányt, a telefonja volt a kezében, és az üzenetet olvasta. „Nem tudunk ma találkozni, fontos tárgyalásom van. Ne haragudj, de ez az utolsó esélyem, hogy…”

Megfordította a fejét, meglátta a telefonját a kisszekrényen. Ki kellett nyújtani a kezét, hogy elérje. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy a telefonja épségben előkerült. Felnyitotta a fedelét, megkereste benne az üzenetet. Amikor újra elolvasta, kitört belőle a sírás. Úgy érezte, neki is ez volt az utolsó esélye.

 

(Budapest, 2008. február)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-04-02 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.