Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Jahoda Sándor: Ami a fő

 

Tálas Márió, a híres sztárséf, bajban volt. Bizony, nagyon nagy bajban. Egy rendőrségi fogdában ült, ahová aznap éjjel zsuppolták be. Pontosabban: nem is ült, hanem a szűkös cellában, faltól falig rohangált, mint egy ketrecbe zárt vad, és szánalmasan nyöszörögte: ez biztos csak egy rémálom, egy rémálom, hát persze, mi más lehet, mindjárt fel is ébredek belőle… Kuss legyen, köcsög! – ordított rá a gargantuai méretű ügyeletes őr, és a miheztartás végett, gumibotjával keményen rávert a cella vasajtajára. A sztárséf rettentően megijedt – gyorsan a priccséhez iszkolt, és lefeküdt rá. De a bajok nem itt kezdődtek…

Éppen két héttel azelőtt kérte fel őt egy befolyásos üzletemberekből álló társaság vezetője, hogy készítsen el egy különleges ételsort, egy nem kevésbé különleges alkalomra. – Uram, az Önök étterme elsőrangú – mondta neki komoly arccal az üzletember –, és mi mához két hétre kibérelnénk az egészet, nézze, ön a legnagyobb az országban, bízunk az ön tehetségében, kreativitásában, természetesen szabad kezet kap, mit és hogyan készíti el, akarom mondani, alkotja meg mesterművét, na, és azt is, hogy mennyiből, szóval, a pénz miatt ne fájjon a feje – fűzte hozzá mosolyogva, majd ott hagyta a boldog és büszke szakácsművészt.

A sztárséfnek nem kellett sokat gondolkoznia: lázas agyában hirtelen isteni szikra gyúlt. Az ötlet, tulajdonképpen, homályos, kusza vázlatként már régóta ott szunnyadt benne, valahol a mélyben – mintegy Csipkerózsika-álmában szenderegve –, és mintha csak erre a pillanatra várt volna, hogy elemi erővel a felszínre törjön. Életem Főműve lesz, motyogta maga elé. Igen! A Hagyomány! Az Autentikusság! Eredeti hozzávalók és ízek! Erre van szükség, ez kell ma, lelkendezett fennhangon, szinte bódultan az örömtől.

Egy teljes hétig (de micsoda hét volt az!), démoni megszállottsággal kutatott, jegyzetelt, olvasott, a könyvtárakban és a neten, mígnem összeállt a Terv: a károlyfehérvári szabócéh 1684-i mesterasztalának eredeti ételsorát készíteni el, szépszámú, elszánt és ügyes segédlettel – mindent az akkori receptek szerint. Harmincegy tétel, még elgondolni is gyönyörűség, gondolta el gyönyörűséggel a sztárséf, har-minc-egy-é-tel, ez nagyot fog szólni, kérem szépen! Természetesen: „Az étkek nemei azokhoz becsületesen tartozó fűszerszámmal legyenek, minden zúgolódás, orcázás nélkül, mert ha rossz dolgok lésznek, minden semmiben múlik s költség lészen: más mesterasztalt tartozván adni.” De hát erről szó sem lehet! Vagy tökéletesre fog sikerülni, vagy… De semmi „vagy”. Na, dörzsölte össze a tenyereit a sztárséf, adjunk a Művészetnek!

Segédcsapatával hosszasan (és persze lelkesen) beszélték meg azokat a teendőket, amiket ő elképzelt, amiket ő már eleve eldöntött, és amikből ő, természetesen, jottányit sem engedett. Három csoportra osztotta a gárdát: a sültekért-pástétomokért felelősökre; a levesekért-mártásokért felelősökre; valamint az édességekért-italokért felelősökre.

Ment is munka, szépen, rendesen, mókák és kacagások közepette. Csak úgy repültek a napok – mire úgy elröppent a hét, mint a pinty! A nagy nap késődélutánján, már minden készen volt. Márió, izé, mondta neki az egyik mellék-főszakácsa, kicsit készen néhány kolléga is. Mi, hogyan, kérdezte a sztárséf, gyakorlatilag oda se figyelve, annyira euforikus állapotban leledzett. Hát, szóval, néhány kolléga, hm, nincs teljesen jól, a… De nem fejezhette be, mert Márió ekképp vágott a szavába, vidám fölényességgel: – Teljesen jól van minden és mindenki! Majd folytatta lendületesen: – Bár, szerintem is erős kissé néhány fogás, de nem ez a lényeg. A Tehénhús, vadmódra pedig az én…

Melyik is az, kérdezte sandán rápislogva a mellék-főszakács. Á, mondta jókedvűen kacagva a sztárséf, tudod, az, amelyikben: Vedd a tehénhúsnak oldalasát és sok koncokat, az mennyi asztalhoz aránylasz, avasd meg ecetben, törj reá fenyő- és köménymagot és azokat hintsd meg ugyanazon ecettel egyetemben; mikor ítéled, hogy megfőtt, szedd ki és csinálj külön levet reája vízből, ecetből és tiszta borból, főzd meg azzal is együtt, metélj almát bőven reá, körtvélt és masola szőlőt, mondolát vess bele bővön; sáfrányozd, borsozd és szekfűvezd meg; fahéjat is tégy belé. Hát mi itt a gond, barátom, fejezte be fülig érő szájjal a sztárséf, én magam is megkóstoltam, jó, van ereje meg minden, oké, de mégis itt vagyok, és életben maradtam, nem? Se… semmi csak… motyogta a mellék-főszakács, és lehajtott fővel elkullogott a dolgára. Egy szó, mint száz, Tálas Márióval aznap madarat lehetett volna fogatni.

Eljött hát a várva várt este. Eljöttek a várva várt vendégek is, akik már régóta várva várták a pompás lakomát. A kiszolgáló személyzet természetesen korabeli viseletben állt (mint a cövek), rajtra, sőt, ugrásba készen. Tálas Márió, sztárséf is beöltözött – díszmagyarba, mi másba –, és urasan, nemes egyszerűséggel hajbókolt, korunk urai előtt.

Már javában ettek-ittak. Csattogtak a kések-villák-kanalak, csörrentek a poharak vitézmód, és sűrűn pukkantak ki a dugók borosüveg-börtönükből. Tálas Máriót meg-megtisztelték az evők-ivók, egy-egy vidám kurjantással: Ez az Édes lével tikfi, egyenesen lenyűgöző, sztárséf uram! Vagy: Ez a Bárányhús zöld mártással, csodálatos! A sztárséf boldog gőggel lépkedett ide-oda.

Szóval kitűnő volt a hangulat – körülbelül negyedóráig. Azután elszabadult a pokol… Sorra dőltek ki az asztal alá zuhanva az emberek, és hasukat fogva (no, nem a nevetéstől), görcsökben fetrengtek és nyögtek. Egyszerre mindenki kidőlt. Egy jóérzésű ember hívta a mentőket – egész flotta jött az étteremhez. Mi történt itt?! – kérdezte az egyik mentőorvos. A sztárséf szóhoz se jutott, csak a gyomrára mutatott, és görcsös grimaszokat vágott. Hívom a rendőröket, önnek, uram, ha maga a felelős ezért, folytatta a mentőorvos, aztán mindenki munkához állt. Sorra szállították el a szerencsétleneket, a közeli kórházba, majd a rendőrök is rögtönzött nyomozásba kezdtek, miáltal Tálas Máriót bilincsbe verték, és elszállították.

A sztárséf – már a fogda priccsén – gyötrődve, hánykolódva töltötte az egész éjszakát – egy hunyásnyit sem aludt. Éppúgy, mint az a negyven-ötven ember, akik a kórházban töltötték az éjszakát, a sztárséf nevét átkozva, keserű haraggal. A sztárséf is átkozta magát: ó, miért, miért, hörögte bele a cella áporodott levegőjébe halkan, nehogy ismét fölkeltse az ügyeletest, miért csak most jut eszembe ez a Jókai-mondás: Úgy látszik, eleink nem csupán kívül viseltek a tagjaikon páncélt, de a gyomruk is bádoggal volt kibélelve.

  
  

Megjelent: 2016-03-18 17:00:00

 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.