Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Beck Tamás: Lakat

 

Azon a nyári éjszakán a városra végzetesen rátelepedett a félelem. De mi még gyanútlanul ültünk Dórival egy étteremben, ahol előzőleg asztalt foglaltattam kettőnknek. Élveztük a hangulatot. A hangszórókból nem szólt permanens módon a zene, csupán az evőeszközök neszeztek halkan, és a vendégek beszélgettek egymással. A sarokban állt egy özönvíz előtti zongora; egyik pincér néha leült mellé, és kéretlenül eljátszott egy-egy számot.

Akkor már túl voltam egynéhány vakrandin, úgyhogy meggyűlöltem a netes társkeresést. Az arctalanság vakmerően hazuggá tette a nőket, akikről a személyes találkozás során rendszerint kiderült, hogy az önmagukról felvázolt kép részleteiben sem vág össze a valósággal. Dórival végső kétségbeesésemben kezdtem el szemezni egy helyijáraton. Azonnal feltűnt nekem, hogy hosszú ujjú fehér blúzt és bokáig érő redőzött fekete szoknyát visel nyáridőben is. Csak az arca volt meztelen, de úgy hatott rám, mintha az egész nő pucér lenne. Olajbarna szemei fölött két koromfekete szemöldöke szinte összenőtt. Az ilyen nőknek tulajdonították a bizánciak a szemmelverés képességét.

Magázva szólítottam meg. Kisasszonynak neveztem, de nem puszta számításból, holott látható konzervativizmusa is ezt indokolta volna. Akkor már évek óta nem tegeztem a hozzám hasonló korú fiatalokat sem. Egész egyszerűen azért, mert mielőbb hátam mögött akartam tudni a pubertás időszakát; szörnyű kamaszkoromat, melyben a jogok és kötelességek kényes egyensúlya a legapróbb beavatkozás hatására fölborult. Az önöző formula használata jel volt részemről a külvilág számára: immáron túlestem a férfikorba történő ezoterikus beavatáson.

Akadozva indult meg közöttünk a beszélgetés; mindkettőnkön szemmel látható volt az igyekezet, hogy feltérképezzük a másik személyiségét. Háromszor megjártuk a járat útvonalát egyhuzamban, áldottam az eszemet, amiért bérletet váltottam pár nappal azelőtt. Valahol a kertvárosi lakótelep mellett suhant velünk a busz, amikor elárulta, hogy egy mezőföldi nagyközségből költözött a baranyai megyeszékhelyre. Titkárnő egy plébániahivatalban és harmadrendi ferences nővér. Egyelőre nem tudta rászánni magát az örök fogadalomra, és különben is családot szeretne alapítani, közölte jelentőségteljes pillantásokat vetve rám.

Nem mondtam neki, hogy jól ismerem a Mezőföldet. Egy időben hetente utaztam a fővárosba egy ismerős pszichiáterhez. A buszon idegesített, ha valaki hozzám közel ült le, pláne, ha szóba kívánt velem elegyedni. Személyes terembe csupán a látványt engedtem be, ami az ablakon át a községekben elém tárult. A kertkapukban pletykáló nők és férfiak, az örökké nyitva tartó kocsmák, a kerítések mögött focizó gyerekek munkára serkentették képzeletem. Történetek születtek és felejtődtek el nyomtalanul utazásaim során. De jaj, a Mezőföldön óriási távolságok választják el egymástól a településeket! Miközben a puszta szántóföldeket szemléltem kilométereken át, komor gondolataim ismét birtokba vehették elmémet.

Ha ez a nő maga a Mezőföld, nem jósolok nagy jövőt a kapcsolatunknak, gondoltam. Az asszonyok minden mondata egy – egy állomás, a mondatok közötti csend pedig alkalom arra, hogy a férfiak morfondírozzanak a hallottakon.

De mert általában nagy tétekben játszom, mégis meghívtam vacsorázni.

– Táncolunk? – mosolyogtam Dórira, mert a pincér a Casablanca egyik betétdalát kezdte zongorázni. A Gondolj néha rám a kedvenc dallamom. A nő elpirultan nyújtotta felém a kezét, én pedig kivezettem az asztalok és a konyha bejárata közötti tágas térbe. Nehezen találta el a ritmust, jobb híján hozzám igazodott. Talán most talált rá először egy ilyen szituáció.

– Miért nem hordod kontyban a hajad? – tegeztem le merész elhatározással. – Sokkal jobban állna!

Nem tudom, hogy a gesztus vagy a kérdés tárgya miatt, de tágra nyíltak a szemei. Zavartan elnézett valahová a vállam fölött, aztán hirtelen szemembe fúrta tekintetét.

– A mennyországban úgyis minden tökéletes lesz! – hadarta, mintha leckét mondana fel. Szerencsére akkor lett vége a számnak. Visszaültünk a helyünkre, nem láthatta az önkéntelen mosolyt, amit elnyomtam arcomon.

– Dóri! – néztem a szemébe az asztal fölött. – Az arra hajlamos emberek azért lesznek depressziósak, mert zavartalan boldogságot, sőt, eufóriát várnak el az élettől. Holott az élet egy szinuszgörbe! Egyszer fent, egyszer lent…

Durcásan elfordította a fejét, így elhallgattam. Tudtam, hogy férjet akar fogni magának. Én nem feltétlenül gondolkodtam hosszú távon, de érintetlen lányt még nem tartottam a karjaimban. Márpedig nem akartam kockáztatni egy ilyen újszerű és feledhetetlen élményt. Csak magamban gondoltam tehát tovább, amit az előbb közölni akartam vele: a mennyország illúziója csupán az emberiség kollektív tudattalanjában létezik.

– Érdekes! – szólalt meg váratlanul és félénken rám sandított. – A negyedik fatimai titok állítólag egy bajuszos magyar fiatalemberről szól, aki elpusztítja majd az egyházat…

– Én rendszeresen borotválkozom! – vágtam a szavába, s elmosolyodtam, mint aki érti a tréfát.

Úgy látszik, mégsem játszottam el teljesen a bizalmát, mert amint kiléptünk a langyos nyáréjszakába, szó nélkül belém karolt. Elindult egy irányba, s közben ellentmondást nem tűrően húzott maga után. Hüledezve konstatáltam, hogy egy emelkedőn haladunk fölfelé, de magyarázatot nem kaptam Dóritól. Eszembe jutott hirtelenjében a relativitáselmélet ama következtetése, miszerint minél távolabb kerülünk bolygónk középpontjától, annál gyorsabban múlik az időnk. Ergo ez a nő éppen megrövidíti az életemet.

Meg sem próbáltam kitalálni, hová visz, kérdezni pedig nem akartam, mert újabb fordulattól tartottam. Krisztus az aranyszabályban az empátiát tette meg minden erény alapjává, de hogyan gondolkodjon egy férfi női fejjel? Egyszeriben nem láttam perspektíváját semmiféle párkapcsolatnak, még ha meg is rettentem önnön gondolataimtól. Tudtam, Dóri azt válaszolná kételyeimre: ez a törvény és a próféták. Ahhoz pedig, hogy kimerítően válaszolhassak neki, hónapokig tartó sarkvidéki éjszaka lenne szükséges.

– Megérkeztünk! – térített magamhoz a nő, amikor már sajogni kezdett a lábam a fáradtságtól. Körül sem kellett néznem alaposabban; azonnal felismertem a helyszínt, bár még sohasem jártam itt. Nem volt miért és kivel.

A Lakatfal nevű kultikus építmény Pécsett legalább olyan forgalmas zarándokhely, akár Jeruzsálemben a Siratófal. Ennek bizonyítéka a több ezernyi lakat, mely a falra erősítve csillogott azon az éjjelen is. Ha egy szerelmespár tagjai demonstrálni akarják a külvilágnak egymás iránti hűségüket, belegravíroztatják nevüket egy lakatba, aztán eljönnek ide, s a falra erősítik azt.

Legnagyobb megdöbbenésemre Dóri kotorászni kezdett a retiküljében. Pánikba estem, mintha tudtomon kívül elkészültek volna már a jegygyűrűk. Ha most előhúz egy rézlakatot és elolvasom rajta becses nevemet, világgá szaladok, gondoltam. Rádöbbentem, hogy alig tudok valamit erről a nőről. Egyáltalán: alig tudok valamit a stabil párkapcsolatokról. Megtöröltem a homlokom. Szerencsés vajon, ha a partnereknek azonos az érdeklődési körük? Vagy inkább egyikük tartsa fél lábbal a földön lebegni kívánó társát? Nem hihettem komolyan, hogy Dóri, aki szemmel láthatóan megállapodottságra vágyik, tolerálni tudná egy filosz életvitelét. És ha mégis? Felfogásom szerint a szellemi endogámiából csupán életképtelen alvajárók születhetnek.

– Megijedtél, ugye? – huncutság bujkált a nő hangjában, miközben előhalászott egy papír zsebkendőt és hosszasan fújni kezdte bele az orrát. Megszégyenülten álltam mellette. Eszerint az előbb kiülhetett arcomra a rémület.

Nem gondoltam volna, hogy első randink a Lakatfalnál ér véget. A mai lányok olyan nagyravágyóak; inkább arra számítottam, hogy Dóri megkérdi tőlem, bölcsészdiplomával a zsebemben miért melózom betanított munkásként egy multinacionális cégnél. Elmondhattam volna neki, hogy az emberi társadalmat úgy képzelem el, akár a World Trade Centert: ha összeomlani készül, azoknak van esélye a megmenekülésre, akik az alsóbb szinteken helyezkednek el.

– Vársz rám? – húzódott közelebb hozzám, mintha már régóta ismernénk egymást. Szavai őszintének tűntek, de cseppet sem voltak világosak.

– Ezt hogy érted? – néztem a szemébe.

– Tudod, hogyan értem! – toppantott ingerülten. Hangja szemérmessé vált. – Szűzen akarok férjhez menni…

Úgy éreztem, rögtön felnevetek. A helyzetet egy borízű hang tulajdonosa mentette meg. Hórihorgas, sötét alak vesződött egy óriási lakattal a falnál, arcát jótékony homályba vonta az árnyék.

– Azt rosszul teszi, hölgyem! – szólt oda hozzánk. – A házastársi hűség legtöbbször meg nem élt vágyaink miatt szenved hajótörést. A fiatalság kegyelmi állapot; alkalom arra, hogy kioltsuk kíváncsiságunkat, s elviseljük majdan a házasság monotonitását…

Szemügyre vettem a férfit. Szakadt göncben volt, mintha nem sokkal azelőtt dulakodott volna valakivel. Esküdni mertem volna rá, hogy a nadrágján vérfolt feketéllik.

– A szerelem vektormennyiség! – folytatta. – Iránya is van, nem csupán nagysággal rendelkezik. Nem elég a lelkünkben őrizgetni; kötelességünk minden módon kifejezni a másik felé…

Azt hiszem, azért nem tudtunk megszólalni jó darabig, mert lenyűgözött a hívatlan jövevény külső megjelenése és ékesszólása közötti kontraszt. Elmondta még, hogy rendszeresen böngészi a társkereső hirdetéseket, és tapasztalata szerint egyre gyakrabban nyitnának a házaspárok egy harmadik személy felé. Ezért a kereszténység kétezer éves tradícióját teszi felelőssé; az a véleménye, hogy a tartós és jó házasság titka a fiatalkori promiszkuitás.

Itt óvatosan Dórira sandítottam, mert szinte éreztem, ahogyan gyűlik benne az indulat e toprongyos próféta iránt. Szükségesnek láttam megelőzni a veszedelmet.

– Hol van a választott hölgy? – mosolyogtam a férfira, s a kezében tartott lakatra mutattam.

Előkelő hidegvére ekkor hagyta cserben először.

– Egyoldalú szerelem volt… – motyogta zavartan, kelletlenül, s elnézett valahová a vállam fölött. Hogy miért beszélt múlt időben, akkor még nem sejtettem.

Nincs hírértéke annak, hogy Dórit pár hónap múlva elvettem feleségül. Az sem érdekel senkit, hogy nejemet egy idő után tényleg foglyul ejtették meg nem élt vágyai. Nem tudnám megmondani, miért nem adtam még ki az útját. Egy nyitott házasság egyúttal nyitva felejtett kérdés is.

Azt azonban mindenki megérti, miért küldök taxit Dóriért, ha ott alszik a szeretőjénél. Nem engedhetem, hogy a sötétben hazagyalogoljon. Pécsett a nevezetes éjszaka óta több nőt is támadás ért. Olykor az az érzésem, hogy a filmbéli Twin Peaks-ben élek, ahol egy ördög garázdálkodik, miközben sorra megszállja az embereket.

Minden azzal a hórihorgas, kreol bőrű fiatalemberrel kezdődött, akit vezetőszáron hurcolásznak tárgyalóteremről tárgyalóteremre. Fogalmam sincs, vajon ő volt-e az éjszakai látogató a Lakatfalnál; finom arcvonásai mindenesetre szofisztikált gondolkodásra vallanak.

És képtelenségnek tűnik megszabadulnom a gondolattól, hogy az ezer meg ezer lakat között megbúvik egyetlenegy, mely szörnyű, halálos nász emlékét őrzi.

  
  

Megjelent: 2016-03-16 17:00:00

 

Beck Tamás (Zalaegerszeg, 1976) költő, prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.