Keresés a honlapon:

Szilágyi Rohini: Jubileum

 

A polgármester ránézett a naptárára, és ott állt feketén-fehéren: Hanga 100. Megdörzsölte a szemét, de az írás nem akart eltűnni. Ott virított a Jucika gyöngybetűivel: Hanga 100. Mit lehet tenni? Ez az a nap, a jubileum. Hanga néni ezen a napon tölti be a 100. életévét.

 

Azt hittem, ez egy szép, nyugodt nap lesz, sóhajtott fel a polgármester. Most meg tessék, mehetek köszönteni. Biztosan valahol a város szélén lakik. A város szélén jobb a levegő. A disznóólak meg a tyúkketrecek között.

Becsöngette Jucikát, és először is diszkréten megkérdezte, nem jelentették-e véletlenül, netalántán nem is olyan véletlenül, hogy Hanga néni már nincs köztük, elvitte a köszvény vagy a markoláb. Ha nem, akkor telefonáljon rá a doktorkára, mert hátha mégis. Nincs rosszabb, mint egy 100 éves jubileum, különösen akkor, ha az ünnepelt még mindig boldog, és nem megboldogult. Nem volt szerencséjük; Jucika járt a legrosszabbul, mert neki kellett megvásárolnia a virágot. Szép legyen, olcsó legyen. Jucika kétszer is visszajött, hogy megkérdezze a főnökétől, tényleg azt gondolja, hogy 2,000 Ft… A második alkalommal Schohair úr felhívta a feleségét. A hosszas értekezés eredményeként módosított az utasításon. Szép legyen, és mutasson jól a fényképeken. Ott lesznek az újságtól is, és fényképeznek. Meg kell adni a módját.

 

Jucika tíz szál gladióluszt választott; a gladiólusz, pórias nevén kardvirág, hosszú és látványos. A szakavatott csokorművész liriát javasolt kiegészítésül. A liria már kissé elnyílt, ma még elmegy, de holnap ki lehet dobni az egészet, ha nem veszi meg senki. Rengeteg zöldség egészítette ki a némileg bágyadt újpesti színeket. A műremek fényét hosszú fűszálak emelték. Mindent összevéve, fényképen jól fog mutatni, Hanga néninek pedig, hála Istennek, már régen rosszak a szemei.

Egyedül nem mehetek, gondolta a polgármester. Ez ellentmond a protokollnak. Mindenképpen magammal kell vinnem egy hölgyet, de nem Jucikát, őt túl sokan ismerik a városban. Még azt hiszik, hogy van köztünk valami, pedig ennek már vége. Csak egy futó tesztelés volt. Azért mentem bele, hogy Jucika mindjárt az elején megértse, nem komolyak a szándékaim. Meg is értette rögtön: okos kislány. Sosem ragaszkodott a folytatáshoz. Én szent házasságban élek, és példát kell mutatnom… vagy statuálnom, mindegy. Dekoratív, de komoly nőt kell magammal vinnem, aki majd átadja a bukétát, és megöleli a Hanga nénit, amíg fényképezik. Nem kétséges, hogy erre Izabella a legalkalmasabb.

Izabella az okmányirodában dolgozott, ahol mindig sok az ember; kizárólag rosszindulatból találják ki maguknak az elintézni való ügyeket. Nagy volt a morgás, amikor Izabella kitette az asztalára a táblát: Műszaki okok miatt bizonytalan ideig zárva. Ilyenek ezek az emberek, fogalmuk sincs arról, mi az együttérzés vagy szolidaritás. Schohair úr a sofőr mellett foglalt helyet, Izabella hátul a bokrétával. Óvatosan kellett tartania, nehogy a liria szirmai idő előtt leperegjenek. Nem örült a megbízatásnak. Sötétkék kosztümben volt, és még jobban sápasztotta a lila-fehér kombináció. Meg sem kellett kérdeznie, hogy a vásárlást kire bízták. Ennek a kis ribinek lövése sincs arról, mi a jó ízlés. Kávét főz és riszál, máshoz sem ért.

 

A nagy fekete autó előkelően gördült végig a külváros felé egyre romló kövezeten. Az utat alacsony és elhanyagolt házak szegélyezték. Egy református templom volt a legmagasabb épület, amelynek a tornyát a második világháború óta nem építették újjá. Szélességben kellett pótolnia mindazt, amit magasságban elveszített. Hajdan egy iskola állt a templom mellett, most vegyszerek tárolására szolgál. A polgármester pillantása szeretettel simogatta végig az ütött-kopott épületet. A bérleti díj nem sok, de több a semminél. Még elgondolni is rossz, hogy mennyibe került az iskola. És folyton külön támogatást követeltek. Meg pszichológust. Arra hivatkoztak, hogy az osztályok összetétele előnytelenül változott meg. Volt pofájuk… Milyen legyen az összetétel a város szélén? Persze, panaszkodni könnyebb, mint dolgozni, nem igaz? Az a baj, hogy ezekben a mai pedagógusokban már nincs hivatástudat. Semmi baj nincs, amióta a vegyipari szövetkezet bérli az épületet. A vegyszerek nem ricsajoznak az udvaron, és a labdát sem dobják át a szomszédok kertjébe. Idillikus nyugalom van, mint az egy kertvároshoz illik.

Mindjárt ott vagyunk, jegyezte meg finoman a sofőr, az a szürke ház a sarkon.

A szürke ház csak egy kicsit volt roggyant, annyira, hogy össze ne dőljön. Az újságíró és a fotós az utcán beszélgettek, és várták a magas látogatást. Hátat fordítottak a háznak. Csak Izabella látta a rosszarcú férfit, aki a kerítés meglazult deszkáit félretolva távozott a kertből, kezében egy nagyon messziről Adidasra hajazó sportszatyorral. Izabella nem szólt egy szót sem. Kiemelte a csokrot az autóból, és nagyon visszafogottan mosolygott. Még nem kezdődött el a fényképezés.

 

A sofőr csengetett, de a szürke házban semmi se mozdult. A kilincs viszont engedett a nyomásnak. A polgármester fölszegte a fejét, elszántan belépett az ajtón, és abban a pillanatban visszahőkölt.

A konyhában kavargott a füst. A piros lábos a legjobb úton volt ahhoz, hogy szénné égjen. Schohair úr a szemével intett Izabellának, hogy zárja el a gázt, de Izabella méltóságteljesen elnézett a tűzhely felett; a falat vizslatta, ahol régóta fakuló kézimunka tudatta a néhai Hanga úr vágyálmait: Nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel. Az újságíró és a fotós összenéztek, végül a sofőr csakugyan eloltotta a tüzet, majd egy papír zsebkendővel gondosan megtörölte az ujjait. Ezeknél a népeknél soha nem lehet tudni.

Hanga néni, megérkeztünk! – kiáltotta a polgármester, a kizárólag ilyen alkalmakra tartogatott, mosolygósan optimista hangon.

Válasz nem érkezett, mire Schohair úr belökte a szobaajtót.

Hanga néni a földön feküdt, és halkan nyöszörgött. Szája sarkából szivárgott a vér.

Jó Isten, suttogta Izabella, és gyorsan ledobta a csokrot egy horgolt csipkével letakart sublótra. A fotós egykedvűen fényképezett. Ki tudja, mire lesznek még jók ezek a felvételek.

Mentős, rendőrség, morogta a polgármester. Nem nyúlni semmihez! – Aztán széles, teátrális mozdulattal hajolt le Hanga nénihez. A néni rossz állapotban volt, de élt még. Fejbe vert az a piszok, közölte az öregasszony, a körülményekhez képest elég harciasan. Aztán kinyitotta a szekrényt, és kihúzkodta a fiókokat. De nekem nincs pénzem, és nincsenek ékszereim. Csak a rádiót vitte el a mocsok. Azt mondta, minek az már egy vénasszonynak. De én felismerem a fekete képét, úgy éljek, hogy felismerem!

 

Kínos, gondolta Izabella, egy rasszista kijelentés, ebben a pillanatban.

A polgármester intett az újságírónak: Kérem, ezt ne írja le. Hanga néni nincs magánál.

A riporter gúnyosan mosolygott, de megismételte: Igenis, polgármester úr, amikor megérkeztünk, Hanga néni eszméletlenül feküdt a földön.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-02-13 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.