Keresés a honlapon:

Herpai Blanka: Viadal

 

Fest. Ahányszor kezébe kerül a pamacs, övé a világ. Színt visz az éjbe. Ő húzza meg szegényes negyedében a százszínű lampionok fénycsíkját. A halhatatlan csendet csak a sercegő ecsetvonásai teszik valóssá: egy-egy jajsikoly, ahogy forog a kés az áldozat fillérekkel teli erszényében, az éhenpusztult lelke kisuhan az elernyedő testből. Minden csak tőle függ, a felelősség. Utolsó mozdulatával fehér habfelhőt és véres sugarakat pacsmagol az égre, majd elalszik.

Álmában kezdi el számítani az időt. Az udvar közepén áll, körülötte mind a négy oldalán testmagasságát meghaladó nagyságú gerendák szúrnak az ég felé. Bokáig áll a sárban, disznók szaglásszák két oldalról, mígnem ő is hasonlatossá lesz hozzájuk. Liheg és nagyokat horkant, csak a karika hiányzik az orrából meg a beleégetett stigma húsából. Nyög és nyújtózkodik, de így sem éri el a tetejét. A kezét már összemázgálta, csaknem kőkeménnyé dermedt rajta a fehér méreg. Munkáját bevégzetlenül közelít az udvar közepén álló házhoz. Ám előbb a rendelkezésére bocsátott csatornában egy durva lapos kődarabbal lehántja magáról a rászáradt festéket. Bűzös helyén vörös nyers hús bukkan elő. Megkönnyezteti a csípős téli szél, majd hozzálát a ház falának vakolásához. Minden egyes lilára fagyott ujj egyötöd vacsorát ér. Nyugtalankodva megremeg, közeledik az álom vége.

Ismét ébren az éjben. Nyúlna kis pamacsával a színei után, de félúton elejti. Előbb a sárgába, majd a kékbe. Először megijed, ahogy elveszti az irányítást, de a varázs, a bezöldülés láttán megörül. Bizonytalanul húzza meg a fák életteli lombjait, kerek és messze az égbe nyúló koronákat. Felbátorodva kever bele egy kevés sárgát és pirosat és kéket, sok kéket! A valóság legyen abszurdabb az álomnál. Embereket teremt, valótlanokat. Az egyiknek keze nincs, a másiknak mély űr tátong bal szeme ürgében. Az idősek magukra hagyva fagynak szét a téli utcákon, a gyerekekre színes foltokat rajzol, az arcukon, hátukon, hosszú, vörös szíjfoltokat. Sírva mosolyog, neki ez a kötelessége.

Arcul csapja a gazda, szitkozódik, de ő nem hallja. Csak az eltorzult dühtől tajtékzó szemek színét nézi, a húsos száj egyre gyorsabban végbemenő alakváltozásait. A bőrszínt. A ketrec rácsai legtetejére suhintó vaskos, durva kezet. Kesztyűben. A csatorna vize befagyott. Sárpatak. Egy ideig rajta tartja kezeit, míg megfagy ereiben a vér. Munkához lát. Tudja, hogy ez az utolsó napja itt. A merev kezek csak egyirányúan csapkodják, kaparják a falat. A mész több helyen nagy csomókban áll.

A valósága most rémálom. Nem tud mozdulni. A világ kérdően néz rá; vének szellemei követelnek magyarázatot, végtisztességet, rendes fekete temetést. A gyerekek feloldozást, szabadulást. Ha kell a mennyek országába, de ne hagyja őket ebben az életteli világban. Behunyja szemét és eleget tesz mindenkinek, nyugodt véget fest nekik. A közembernek kiradíroz egy-egy rácsot az életéből, könyvet, ecsetet rejt a zsebébe. Mosolyogva sír, neki ez a kötelessége. Kinyitja a szemét, béna keze a kiszáradt festékesdobozba koppan.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-12-07 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.