Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Jahoda Sándor: Hivatalos történet

 

„… hagyj fel minden reménnyel!”

Dante: Pokol

 

Ez a koranyári, napos, fülledt hétfő reggel is úgy indult Dezső számára, mint a többi. Valódi, hamisítatlan hétfő reggel volt. Vidám, röhögcsélő, a hosszú nyári szünetet már jó-előre élvező iskolásokkal az utcákon, a buszokon, a villamosokon, valamint – erős kontrasztként –, a legkevésbé sem vidám, és csöppet sem röhögcsélő, munkába igyekvő felnőttekkel. Ilyen munkába igyekvő volt Dezső is. A Hivatalba tartott, serényen, a munkahelyére, ahol, mint segédmunkás dolgozott, immáron második éve. Ezen időszak alatt Dezsőnek alkalma nyílott mélyen átélnie, kellően megtapasztalnia, mit is jelent az a szó, hogy: segédmunkás. Ezt a tudást (mintegy etológiai értelemben), bevésődés útján sajátította el, és egy életre megjegyezte. Hiába, fiatalon tanul(hat) a legtöbbet az ember, és Dezső még csak húszas éveinek elején járt. A Hivatalban egyébiránt, tenger-sok (kis és nagy) hivatalnok dolgozott, kiemelkedő számú műszaki dolgozóval, nem kevés biztonsági őrrel, és takarítónővel egyetemben. Dezsőnek, értelemszerűen, megszámlálhatatlan sokaságú főnöke volt.

 

Szorgosan sétált hát Dezső, a Hivatal legormótlanabb épülete felé, ahol, vagyis amelyben a segédmunkások öltözője találtatott, lent, az alsó világban. Az épületbe érve, a biztonsági őrnek, vagy mondjuk úgy, a kentaurok egyikének – megrögzött szokása szerint – hangosan köszönt, mire az, ránézett, majd, nyilván fontosabb dolga lévén, folytatta a monitorok tanulmányozását. Dezső ment tovább, és a lift melletti lépcsőn, egykedvűen lépdelt alá, a folyton dohos, áporodott szagú öltöző mélységeibe. Egy nagy, sötétlő pincébe jutott, mivel az igaz utat nem lelé. De korántsem ő érkezett elsőként. Sőt, már mindenki ott volt. Mind a három kolléga: mind a három kárhozott. S Dezső is – negyedikként. Együtt voltak hát. E sorsos, átkozott társaságot – melyhez saját sorsa okán, maga is odatartozott –, Dezső jól ismerte.

 

Ott volt „Plútosz, a nagy ördög”, ismertebb nevén: Lehel. Dacos, büszke lény. Pokoli gőggel lenézi: a fogmosást, a fürdést, és a tiszta ruhát. Dis Városából (ahol a Kárörvendők bűnében élők laknak) jár fel dolgozni. Roppant kellemetlen, messze kisugárzó szagok aurája veszi körül. Legfőbb szórakozása, hogy: …trombitát csinál az alfeléből. Ott volt Dénesszaorusz is, az óriás termetű démon, akit a „fenti világban” Dénesnek hívtak. A Harmadik Kör (újabban Kerületnek is nevezik) lakója, ahol a Tivornyák Hősei fészkelnek, akik is: ételben-italban mértéktelenek. Falánkság káros bűne a nyakamba’– mondta kollégáinak, anno, amikor a körükbe lépett. Plútosszal mindamellett jól kijön. Együtt szoktak kijárni sörözni a Flegeton folyó partjához, ha ledolgozták aznapi büntetésüket. Dénesszaorusz most is épp eszegetett. Marokra fogva, egy hatalmas rúd párizsit tűntetett el, néhány falással. Rá pedig – csak úgy, a flakonból – egy kétliteres kólát zúdított le a torkán. Mindezeket megcselekedvén, mint ilyenkor lenni szokott, elégedetten böffentgetett, erős kóla- meg párizsi-szagú huzatot generálva a bűzös helységben. És végül ott volt Geryon, a Hetedik Kör szörnyetege, akit a „fentiek” Janinak neveztek. A Hetedik Körben, annak is a Hetedik Gyűrűjében lakik, mint megrögzött Istenkáromló. Javíthatatlan körömrágásáról és cifra káromkodásairól híres. Minden második szava: „bazze’”. Dezső, mint megismerésekor is megállapította magában, így látta őt: …jóságosan sima a bőre, / de teste végig kígyó teste innét. //A hónán két szőrös kar nyúl előre. A legdörzsöltebb az egész társaságban. Idejét se tudja senki (tán még ő maga sem), mióta sínylődik már a Hivatalban. Ugyan Plútosz volt a rangidős fenevad, de az igazi vezér – Geryon volt.

 

És úgy mégis – kérdezhetnénk –, Dezső hogyan s miképp keveredettide, ebbe a „Körbe”? Minden oka megvolt rá: költő akart lenni. És: „Aki költő akar lenni…”, menjen a pokolba! – vallották a kollégái. Ám Dezső ezt nem vette a szívére, mert tudta, hogy: valamit valamiért. Némán lepacsizott hát a többiekkel, majd ugyanolyan némán leült a foteljébe. Ebbe az elkomorító némaságba harsant bele a megszólaló, szolgálati telefonjuk. Éppen nyolc óra lett. Plútosz már nyúlt is érte, hogy fölvegye.

– ’ggelt! Szia, Lucifer! ( Lucifer, a nagydarab, hatvanas férfi, aki amúgy a Dis névre is hallgatott, a legközvetlenebb feljebbvalójuk volt, így a legfőbb főnökük is egyben. A „fentiek” csak Gyulának hívták. Ha felöntött a garatra: gonosz volt szívben, májban, és vesében. Egyébként ki lehetett jönni vele.) Igen? Neeem. Jó. Persze – szólt a kagylóba nyájasan, hosszú körmondatokkal Plútosz. – Dehogyis! Igen. Még szép. Ott. Igen. Mind a négyen? Szólok nekik. Jó. Á, nem. Ámen.

Plútosz zord arccal letette a telefont.

– Na, mi az, bazze’? – kérdezte Geryon, tömpére rágott körmeiről az utolsó mikro-millimétereket rágicsálva le.

– A kínzókamra…

– Már megint? Hogyaza!...

– Hétfő van, tudod – jegyezte meg Plútosz –, ilyenkor kell eltakarítania a hétvégi műszakosok után a…

– Kösz, éppen most reggeliztem – mondta búsan Dénesszaorusz, aki egyébként nem volt kényes természetű, csak kegyetlenül lusta.

– Mind a négyen? – kockáztatta meg a kérdést Dezső.

Plútosz komoran bólintott.

– Igen. Lucifer már ott vár minket.

– Menjünk, bazze’! – kászálódott fel, leírhatatlan undorral az arcán, Geryon, majd vele együtt a többiek is fölálltak.

A kárhozottak serege kivonult az öltözőből. Plútosz bezárta maguk után az ajtót, aztán, mivel a liftet már hívta Geryon, és az, nyomban meg is érkezett, beszállt ő is, hogy azt az egy egész emeletet, fölfelé, azzal tegyék meg. Ahogy kiszálltak a liftből, a földszinten, egy kedélyes nő-csapat szállt volna be épp, azazhogy be is szálltak, de a liftben megragadt szörnyű odőrtől, azon nyomban hátratántorodtak, mint akiket váratlanul egy furkósbot-suhintással tisztelnek meg, majd, orrukat befogva és fintorogva, sebesen iszkoltak kifelé, úgy gondolván, hogy: végül is, a lépcsőn, gyalog, mégis csak kellemesebb lesz fölmenniük, ráadásul egészségesebb is. A kárhozottak seregét ez már rohadtul nem érdekelte, mentek tovább, a dolgukra.

 

Mikor odaértek, Lucifer már ott állt. Két nagy bika-szarvval a fején, sötét, 48-as méretű bőrcipőbe bújtatott bakkecske-lábaival, hetykén cigarettázva, a kínzókamra bejáratánál, teljes hatalmában és teljes életnagyságában, az elmaradhatatlan, fekete bőrmappájával a hóna alatt. Csúfondáros mosollyal köszöntötte őket.

– Szevasztok! Mi van veletek, fiúk? Olyan búvalbaszott képetek van, tisztára, mintha hétfő reggel lenne!

– Miért – kérdezett vissza dühös arccal Geryon –, nem az van?

– Hát jó – szólt erre Lucifer –, ez van. Na, nézzük csak – nézett bele a bőrmappájába, miután eltaposta csikkét –, aszongya… a kínzókamra teljes rendbetétele… azután a…

Hirtelen keservesen felzokogott a mobilja (ugyanis a mobiljának csengő-hangja, most épp, az öröktűzben-égő lelkek zokogása volt). Megnézte a kijelzőt.

– A picsába! Már megint a Fúriák! Öt perce jöttem el tőlük, ez nem lehet igaz – mormogta morcosan, és fölvette. – Mgen?(A Fúriák, vagy Erinniszek, szintén főnökök, illetve főnöknők voltak. „Fent”: Verának; Mayának; és Emíliának hívták őket. Kedvesek is tudtak lenni, de jaj volt azoknak, akik kihozták őket a béketűrésből. Ami, mindenesetre, nem volt különösebben nehéz feladat.) Micsoda?! Jó. Küldöm őket. Persze, azt is hoznak majd, ne aggódjatok. Hogyne, sürgősen. Mint mindig. Na, csá!

Lucifer kinyomta a telefonját, és odafordult Plútoszhoz.

– Plútosz, másszatok fel Dénesszaorusszal a Fúriákhoz.

– És a kínzókamra? – kérdezte Plútosz.

– Azt majd Geryon és Dezső elintézik. Menjetek!

Plútosz és Dénesszaorusz elsietett. Dezső fanyar mosollyal nézett utánuk. De Geryonnak a dolgok ilyetén állása, nagyon nem volt az ínyére.

– Bazze’, mi ez a kurva sürgős meló – dörmögte bosszúsan –, hogy nekem kell ezzel a Dezső-gyerekkel eltakarítanom a véres szart?...

Lucifer keményen ránézett Geryonra, majd így szólt.

– Egy lódarázs beszökött a Fúriák irodájába. Ott röpköd nekik. Tisztára bepánikoltak tőle. Plútosznak most adnak pénzt, hogy vegyenek egy rovarirtót. Méghozzá: áfás-számlával.

– Nem inkább egy szárnyas démon az, az apróbbik fajtából? – kockáztatta meg a kérdést Dezső.

– Ez most teljesen lényegtelen, annak a nyavalyásnak pusztulnia kell – mondta Lucifer, és rágyújtott egy újabb cigarettára. – Na, csináljátok, mert sose lesz kész. Itt a kulcs.

Geryon szótlanul átvette, és még szótlanabbul kinyitotta a kínzókamra ajtaját. Aztán Dezsővel beléptek. Lucifer még utánuk szólt.

– Kettőre legyetek készen, mert fél háromra jönnek a nappali műszakos pribékek!

Azzal otthagyta őket. Dezső képtelen volt megszokni az ott található bűzt: …mintha rothadt tagokból/ szállna, az orrot olyan bűz gyötörte.De sebaj, köptek egy hegyeset, és nekiálltak a melónak.

– Engem nem érdekel, bazze’, háromnegyed tizenkettőkor lelépünk zabálni! – sziszegte a fogai közt Geryon.

– Jó – szólt Dezső, majd a nagy fekete nejlonzsákokba kezdte el pakolgatni a vérmocskos végtagokat, leszakadt körömdarabokat, miegymást, míg Geryon egy vizes fémkefével, vadul kaparta le a kínzószerszámokra odatapadt cuccost.

 

Tizenegy negyvenkor megjelent Plútosz Dénesszaorusszal.

– Hol a faszba voltatok eddig, bazze’?! – csattant fel Geryon, a szutykos-vizű vödörbe hajítva a fémkefét.

– Még a raktárba is el kellett mennünk, miután semlegesítettük a lódarázst – szólt Plútosz.

– És? – kérdezte Geryon, majd a falikútból eszeveszetten ömlő vízben, úgy-ahogy lemosta a kezéről-karjáról a mocskot.

Azután Dezső is lemosakodott.

– Már majdnem kész – állapította meg Dénesszaorusz, akinek már irgalmatlanul korgott a gyomra.

– Igen, az – hurrogta le őt Geryon –, de még mennyire,hogy az, kaja után jöttök ti is, és együtt befejezzük…

– De az Elveszett Lelkek kútjába… – vetette közbe Plútosz.

– Mi van vele, bazze’?! – dacoskodott Geryon, akit kezdett módfelett ingerelni, hogy ismét őt szivatják.

– Bekrepált az erősítő, egy újat kell oda vinni, mert nem lehet hallani a jajveszékelést meg a fogcsikorgatást…

– Oké – döntötte el Geryon –, zabálunk, és ti ezt befejezitek, már csak felmosni kell, fertőtleníteni, és szellőztetni, mi, a Dezső-gyerekkel meg elintézzük a kihangosítást. Eszitek, nem eszitek, nem kaptok mást!

– Jó… azazhogy… persze – mondta Plútosz elkámpicsorodva. Majd hozzátette – A Fúriák már megint csesztetnek, hogy műtessem le a fülem alatti ormány-kinövést, hát tehetek én róla?

– Nekem meg – kontrázott rá Dénesszaorusz – ismét kezd szárnyam nőni. Hiába, mindig így van, ha egy szárnyas lényt megcsodálok

– Hát ez szép és derék! – jegyezte meg Dezső.

– Na, húzzunk innen, bazze’! – zárta le a témát Geryon, majd, miután kiment mindenki, bezárta a kínzókamra ajtaját is.

 

Megebédelésük után ejtőztek egy kicsit a kárhozottak. De ezt nem tehették sokáig – megszólalt a telefonjuk. Dezső vette fel.

– ’gen? Szia, Lucifer! Dezső, igen. Mi? Jó. Megcsináljuk. Persze. Ezt én nem tudom. Jó.

Dezső letette. Geryon felmordult.

– Mi a fasz van már megint, bazze’?!

– Újabb bevetés – mondta Dezső. – A Postabontóba kell menni. Ott várnak minket a bezsákolt levelek. Vinni kell őket a megsemmisítőbe. (A levelek, tulajdonképpen a lelkek könyörgő szabadság-kérelmei voltak. De senki nem foglalkozott velük soha. Mentek egyből a szemétbe.) Ezzel kihúzzuk négyig. (Négyig dolgoztak mindig, egy másodperccel sem többet.)

– Haha, ezt jól megkaptátok!... De valószínűleg háromnegyedet akartál mondani, nem igaz? – kérdezte Plútosz kijelentő-móddal.

– Még szép – hagyta rá Dezső. Aztán megjegyezte – Megint be van nyomva Lucifer. Azt akarta: hogy gyógyítsam meg lázas gőgje poklát:/ tanácsot kért tőlem, de én nem adtam, / mert szava mintegy részegségben ugrált.

– Ki nem szarja le! – dörmögte Geryon – Na, húzzunk, te velem jössz, Dezső, ti meg, végezzetek a kínzókamrával!

 

Szépen, okosan elvégezték hát a melókat. Nem siették el a dolgokat, és háromnegyed négykor már lent is voltak újra az öltözőjükben. Telefon aznap már nem volt. Kezdtek visszavedleni civilbe. Dezső, Geryon és Dénesszaorusz megmosakodott, és átöltözött. Plútosz kimaradt ebből a tevékenységből. Lassan négy óra lett. Aztán valóban négy óra lett. Ekkor kilódultak mindannyian az öltözőből. Dezső zárta be az ajtót. Azt az ajtót, amelyen ez a Babits-fordítású Dante-idézet állt valamikor: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Dezsőnek azonban ez sehogy sem tetszett. Úgy gondolta, sokkal korszerűbben, a mai ember fülének szívhez szólóbban, is le lehetne fordítani ezt a sort. Amit ő meg is cselekedett. Áthúzta az előzőt, és ezt írta alá: Tiltott Zóna! Segédmunkások!

  
  

Megjelent: 2015-09-14 16:00:00

 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.