Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Csepcsányi Éva: Hedvig úr

 

Este I.

 

– Orosházy Kázmér a legmegfelelőbb férj számodra. Tekintélyes család, hatalmas birtok. Habsburg-hűek, bevisznek az udvarba. Gondolj a húgaidra is!

A nagy szemű, keskeny arcú lány hallgatott. Áttetsző bőrére fényt csókoltak az öltözködő asztal gyertyái.

Fonott, fekete haja kibontásával bíbelődött. Édesanyja várta, talán mond valamit. Büszke kalmárasszony, roppant, fekete szoknyában, csipkés főkötőben.

– Nem szólsz?

A lány fölnézett, fekete szeme szórakozottan siklott anyja ápolt, gyűrűkkel teli kezéről szigorú, zárt arcára. Szemöldöke széncsíkként szaladt fel homlokára, mintha azt mondaná: „mit fűzzek még ehhez? Már úgyis kicsináltatok mindent, jövő héten esküvőm.”

A matróna oda hajolt lánya színtelen arcához, ingerülten suttogta:

– Tudom én, amit tudok. Jobban tetszett volna az a nyalka senkiházi, mi? Megbecsüld ám magad!

Kiegyenesedett, mint akit megcsíptek. A szobalány fordult be vízzel telt dézsával. Rájuk bámult, ijedt arccal lebillentette, és kisietett.

A fekete lány szemlesütve ült. Mit tud az ő anyja? Ó, a drága, drága poéta!

– Aludni mennék édesanyám. Miattam ne nyugtalankodjék, engedelmes gyermeke leszek.

 

Az öregasszony vonásai kisimultak, mosolyogva nézett le lánya fejére. Csak az ő gyereke ez. Igen, fiatalon könnyen lángra lobban a lány, de majd megnyugszik, ha jön a temérdek asszonyi kötelesség!

Aztán többi gyerekére gondolt: Gusztáv, a legidősebb ferences rendi papként szolgált Gyöngyösön. Csupa kellem, nyájasság, és csak úgy lángol a sok tudománytól! Örült is, nem is fia döntésének. Elsőszülöttként másra szánták, de lehet is az Úristen és a kanonok úr akaratával szembeszállni?

Henrik, szívéhez legközelebb álló hadnagy fia Bécsben szolgált. Ez a gyerek hasonlít leginkább őhozzá. Nyugodt kedélyű, esze vezeti. Semmi ábránd, rendetlenség! Ritkán látja, mégis közelebb áll szívéhez, mint Gusztáv, akit a templomillatú, másvilági levegő elkülönít a családtól.

A fiúk közül a legkisebb, a tizenhárom éves Bertold. Fiú létére világszép gyermek, éles eszű, eleven, mint a csikó, a jezsuitákhoz adták tanulni. A kanonok úr szerint is ígéretes gyermek.

Aztán ott a két kislány, Lili és Emma. Érzékeny, bájos gyermekek, az ő későbbi szerencséjüket Hedvig fogja megcsinálni ezzel a házassággal.

 

Hedvig egész éjjel forgolódott, a feje majd szétpattant, a baldachinos ágy függönyét bámulta. Fölkelt, írni akart verset, de nem mert mécsest gyújtani, anyja hátha fenn van még.

Mennyi minden történt azóta, hogy haza került a szatmári zárdából! Vagy mégsem? Bálok, vendégségek, leányzsúrok, utazások… csak minél hamarabb el tudják adni. Na, Orosházyval jól jártak, - borongott – a Dunántúl egyik leggazdagabb családja, ő maga pedig alighanem a leghiúbb és legostobább férfi, akivel valaha találkozott! Hogy kinevette a verseit! Bezzeg, ha fiú lenne, már küldték volna külföldi egyetemre, komolyan vennék írásait, nagy mesterektől tanulhatna.

 

Ám összehozta az élet valakivel, aki komolyan vette műveit, akinek meg tudta mutatni a félig kész színdarabokat:

Tavaly nyáron a kertben nagy társaság gyűlt össze, nagybátyja jókedvében behívatta a városban tanyázó vándorszínészeket: mulattassák a vendégeket! Jó pénzt kaptak, meg is vendégelték őket, szívesen szórakoztatták az úri társaságot.

Mivel éppen a Rómeó és Júliát próbálták, azt adták elő. Az előadás után odalépett hozzá a Rómeót alakító pimaszul jóképű színész, meghajolt, és neki ajánlotta a darabot, mint a társaság legszebb virágának a hölgykoszorúból. A mamák összehúzták szemöldöküket, a barátnők elsápadtak az irigységtől.

A matrónák kidobatták a vándorszínészeket, és a nagybácsit kenetteljes korholás alá vonták, hóbortos ötleteivel veszélybe sodorja a hajadonokat, ezek a szutykos, éhenkórász vándorszínészek mindenféle arcátlanságra képesek stb., stb.

 

Szegény Rezső bácsi alig tudott kiszabadulni a terebélyes rokolyák és keményített főkötők háborgó tengeréből, de miután biztonságos távolságba tudta magát, legényesen odabökte, nem érti, mi a probléma, a színész csak a színtiszta igazat mondta. Aztán bemenekült a férfiak szivarfüstös a biliárdszalonjába.

A színész a nagymisén koldusnak öltözve került a közelébe. Édesanyja mindig is szeretett nyilvánosan alamizsnát osztogatni a templom előtt várakozó szegényeknek, leányát is erre buzdította, had lássák csak a kérőnek valók, angyali szépségű kislánya egyéb erényekben is bővelkedik! A vándorszínész fölemelte a csuklyát, szeme közé kacsintott. Ezután így tudtak az alamizsnálkodás közben leveleket váltani. Hetekig vak örömmámorban úszott, esténként újra és újra átolvasta őket. Mígnem egyik napról a másikra elmaradt az ál koldus a templom elől.

Arra gondolt, a fiú föladta a reménytelen küzdelmet, majd, hogy a színtársulatnak tovább kellett állnia. Nem tévedett: anyja megkönnyebbülten közölte, hogy „azok az erkölcstelen cigányok” végre eltűntek a vidékről.

Ez még inkább írásra ösztönözte. Legalább kötetnyi verset rejtegetett már, és csaknem ugyanennyi drámát. Közben megkérte Orosházy a kezét, anyja legnagyobb örömére. Két hónap is eltelt már a vándorszínészek távozása óta, mikor egyik éjjel arra ébredt, valami madár trillázik az ablaka alatt.

Kikönyökölt, kémlelte az öreg kőrisfát. Jól megtermett, valóban különleges madár trillázott, mellesleg kísértetiesen hasonlított az ál koldus vándorszínészre! Hedvig majdnem elsikoltotta magát.

– A nevét szép hölgy, a nevét kérem, amit a három rövid levélkében megtagadta ezt tőlem! Mit suttogjak majd halálom óráján? Csak magára tudok gondolni, messzi Erdélyországból visszajöttem, hogy láthassam!

– Látom, látom, a szakmájában igen kiváló az úr! Ezt most rögtönözte, vagy már elmondta egy-két hölgy erkélye alatt?

– Én, dehogy! Hogy kínoz és gúnyol egy szegény, epekedő vándort! Csak a nevét akarom megtudni és aztán… aztán meghalok!

– No, mielőtt meghalna ily fiatalon, adok magának valamit – suttogta kuncogva a lány, és ledobta színpadra szánt műveinek kéziratát. Aztán gondolt csak arra, mi lesz, ha vissza se kapja őket. Ugyan mindegy, csak a komódjában rejtegette!

– Ezek az én műveim, színész úr. Várom véleményét! Ha visszajön a kéziratokkal együtt, megtudhatja nevemet!

– Hát nem csak angyal, hanem istennő is, Apolló női mása, költő és múzsa egy személyben! Le sem fekszem, mindent elolvasok, hogy holnap láthassam!

 

Még beszélt, mikor az ablak becsukódott, a mécses lángja kialudt. Pár percig nézte az ablakot, ahonnan az imént a lány mosolygott le rá, majd elsietett.

Arra gondolt, komolytalan, naiv kisasszonyos irkálások lehetnek ezek virágokról, szerelemről, talán jámbor fohászok Máriához. Ám ígéretéhez hűen még az éjjel nekilátott. Egyre jobban belemélyedt, hiszen ez a lány zseniálisan ír! Izgatottan falta a finom, cikornyás betűkből szőtt színműveket.

 

 

Délután I.

 

Báró Orosházy Kázmér, asszonyom.

Az öregasszony fölragyogott veje láttán. A rózsaszín drapériás szalonba vezette, szalajtotta a szobalányt Hedvigért. Már csak egy hónap volt hátra az esküvőig.

– Jozefa asszony, elbűvölő ma, és rendkívül kedves, mint mindig – bazsalygott a kikent-kifent dandy, szőke haja csak úgy illatozott.

– Kázmér úr, zavarba hoz engem, élemedett korú asszonyt! Küldettem Hedvigért. Marcsa, hozzál be gyümölcsöt, bort is!

– Hogy vannak a kedves fiai? Henrikkel nagyon szívesen találkoznék már, nagyszerű katona! Egy férfinak a katonaság való, a lovaglás, fegyverek, vadászat! – elhallgatott, Hedvig másik testvére pap, mely hivatást ő semmire se tartotta, de nem akarta megbántani leendő anyósát.

– Persze az egyházi pályán is lehet jeleskedni, akit erre szán az Ég. Főtisztelendő Gusztáv atyának is jól szolgál az egészsége?

– Tudom én, kedves Kázmér, hogy a maguk fajta deli, életerős fiatalemberek nem sokba nézik az egyházi pályát, különösen manapság, amikor annyi új, modern eszme terjed!

– A lényeg, hogy mindenki megtalálja a maga számítását. De íme, itt jön kedves kis menyasszonyom!

Hedvig mindennek tűnt, csak kedvesnek nem, ahogy fehér ruhájánál is fehérebb arccal, villogó tekintettel belépett a szalonba. Szótlanul leült anyja mellé, kurtán üdvözölte „kedves kis” vőlegényét.

Kínos, döcögős másfél óra következett, persze az ostoba ficsúr semmit se érzékelt a lány kedvetlenségéből. Unalmasabbnál unalmasabb katonatörténetekkel és társaságbeli pletykákkal szórakoztatta a két nőt. Hedvig arra gondolt, mennyire taszítja ez a bájgúnár, fullasztó illatfelhőjében és csak issza az egyik bort a másik után.

 

 

Este II.

 

Hedvig elmondta esti imáját, kérve Istent szabadítsa meg ettől a gyűlöletes házasságtól. Ismét trillázott a különleges madár az ablak alatt. Várt kissé, fölkapta selyem köntösét, fülelt. A házban már mindenki aludt. Gyertyát gyújtott, kihajolt az ablakon. A poéta ott állt a holdfényben, kezében tarka-barka csokor mezei virágokból.

– A nevét kérem, szépséges tündér. Itt vannak az írásai, elolvastam mindet. Ezek mesterművek, szavamra! Még nagyobb rajongójává váltam! Kérdés számomra, tudok-e maga nélkül élni. Mondja hát nevét, ne kínozzon tovább!

– Hedvig. A nevem Hedvig.

– Bájos, kegyetlen név! Én, Francesco, itáliai nemes apa és egy cselédlány gyermeke vagyok.

– Talján?

– Igen, de árvaházba adtak, ahonnan megszöktem és vándorszínésznek álltam. Azóta az egész világ otthonom!

– Valóban igaz, amit a műveimről mondott? Nem csak kedvemben akar járni?

– Szavamra mondom, nem! Egytől egyig kiváló művek, színpadon a helyük!

– De én hogy is tudnám megtenni mindezt? Alig két hét, és férjhez adnak.

– Nem! Megszöktetem! Élünk szegényen, de szabadon, mint kér gerle. A darabjait előadná a színtársulatunk, ha tud szeretni egy ilyen őrült poétát, én örök hűségemről biztosítom magát!

– De… kerestetnének, nyugtunk soha sem lenne…

– Hedvig, kérem, döntsön holnapig. Én szavamat adtam, amit állok, tudom, nem könnyű, de mégis arra kérem, bízzon bennem! Holnap este újra eljövök, Isten áldja égi tündér!

Elmenni, elszökni, szabaddá válni, írni, élni! Sok volt ez neki. Megszabadulhatna Orosházytól. Drága, szeretett apja, már öt éve halott. Ha ő élne, minden másképp alakult volna, ő volt a szemefénye. Szegény anyja… talán egy szer megbocsát majd neki! Egyetlen lehetősége ez az ábrándos olasz poéta. Gyötrő gondolatai közben nyomta el az álom, ám reggel szilárd elhatározásra ébredt: Menni fog!

 

Éjszaka nem is feküdt le, várta a madárhangot. Éjfél után meg is szólalt.

– Magával megyek, történjen bármi is!

– Valóság ez? Maga lesz a legféltettebb kincsem, az életem! Jöjjön, jöjjön!

– Magasan van az ablak, az ajtók pedig zárva.

– Várjon, felkapaszkodom a fára, ne féljen!

 

Macskaügyességgel mászott fel a vén kőrisfán. Hedvig sápadtan állt, összeszorította száját, felmászott a párkányra. Francesco erősen megfogta derekát, nagy üggyel-bajjal lemásztak. A fiú megmutatta azt a helyet, ahol eddig be tudott jutni a kertbe, néhány elkorhadt deszkát kellett csak félrenyomni a csipkebokrok mögött.

Hedvig azt se tudta, ébren van vagy álmodik, csak a meleg kéz szorítását érezte, nyirkos sötétség nehezedett rá, hátra se nézett, csak magában ismételgette, hogy „viszlát, otthonom” és „bocsássatok meg nekem”.

Úgy érezte, délutáni elszántsága cserbenhagyja, sírva fakadt. Már piroslott az ég alja, a madarak elkezdték hajnali koncertjüket, amikor a vándorszínészek táborába értek.

Még mindenki aludt a tegnap esti előadás után. Körbe szekerek, ponyvával letakarva, és sátrak. Francesco bevezette az egyik sátorba. Ágy, kis asztal és rengeteg könyv, ruhák hevertek szanaszét. Francesco ágyba fektette, betakarta a reszkető lányt, ő maga pedig a földre feküdt.

 

 

Délelőtt I.

 

Már jócskán tíz felé járt, amikor Hedvig megébredt a beszűrődő hangokra. Edények csörömpöltek, nevetés, szitkozódás hallatszott. Körülnézett, azt se tudta, hol van. Aztán eszébe jutott minden, ami tegnap éjjel történt.

Keserves sírásra fakadt. Így talált rá Francesco. Leült a lány mellé, magához ölelte. Hedvig fürkészve nézett a mellette ülő férfira: barna, olajos fényű bőr, hollófekete haj, húsos ajkak! Hátrébb húzódott.

– Ne félj tőlem! Megbántad tán, hogy eljöttél? Én nem bántalak, csak had legyek a szolgád, a hűséges ebed! Viszont meg kell hoznod egy nagy áldozatot, mindkettőnk érdekében.

– Mi lenne az?

– Koldusnak öltözve körbe jártam a várost. Égre-földre kerestetnek téged, ha megtalálnak, nem tudom mi vár ránk, míg távolabbi vidékre nem vonulunk, fiúvá kellene változnod.

– Fiúvá? De hogyan?

– Figyelj, én már mindent kitaláltam! Vannak ruháim, azokban olyan leszel, mint egy kamasz fiú, angyalarcú kamasz fiú. Megtanítalak néhány dologra, a többieknek elmondjuk, elkényeztetett úri fiú voltál, úgy csaptál föl vándorszínésznek!

– De a hajam…

– Igen, sajnos selyemkévéidtől meg kellene válni…

– Jaj, ne! Istenem!

– Hedvig, a haj kinő, ha viszont elkapnak felbőszült rokonaid, végünk. Engem megölnek, téged pedig legjobb esetbe bedugnak valami távoli apácazárdába.

A lány lehajtott fejjel hallgatott, hangtalanul sírt, átölelte Francesco-t.

 

 

Este III.

 

A tábortűznél tíz-tizenöt ember üldögélt. Történeteket meséltek, ettek, ittak, nagyokat nevettek. Három nő volt csupán a társaságban: egy nagyon fiatal szőke lány, és két középkorú, erősen kifestett hölgy. Hangosan, szabadosan beszéltek, mozdulataik olyanok voltak, mintha színpadon állnának. A férfiak is igen tarka képet alkottak. Középen ült egy piros képű, nagybajszú ember, úgy tűnt, ő a főnök.

Mellette két idősebb atyafi borozgatott, ők minden bizonnyal királyokat, prófétákat, szoktak alakítani a színpadon. Távolabb a tűztől két fiatal olasz kártyázott nagy hanggal. Egy törpe és egy nyakigláb kamasz tartozott még a társasághoz. Hol van már ez a Francesco? Csak nem szeretőt fogott magának?

– Az bizony meglehet, amilyen nyalka úrfi őkelme!

 

Mindenki nagyot nevetett a törpe csipkelődésén, aki mindemellett mozdulatokkal, peckes járással karikírozta az olasz fiút.

– Szeretőt épp nem fogtam, viszont egy jámbor deákot a barátok klastromából, igen, aki jobban vonzódik a színpadhoz és a költészethez, mint az imakönyvhöz! – lépett közéjük Francesco, félénktekintetű, vékonydongájú fiúval az oldalán. Mindenki elcsendesedett, fürkészve figyelték a legénykét. Fekete haja lányosan keretezte finom arcát. Talán tizennégy éves ez a gyerek, legfeljebb tizenöt!

– Engedjétek meg, drága barátaim, hogy bemutassam nektek Aurél barátomat. Ha megengeditek, csatlakozna társulatunkhoz.

– No, és mihez ért ez a selyemfiúcska? – bökött feléje pipája szárával a nagybajszos.

– Ez? Olyan színdarabokat ír, mint Shakespeare! A színészkedéshez is van tehetsége. Magam mellé veszem segédnek, meglátjuk, lesz-e belőle valami.

Az ismeretlen fiú zavartan mosolygott.

– Hisz ennek még az anyja csecsén lenne a helye! Nézzétek, elpirult! No, hány éves vagy te gyerek, tényleg úgy meguntad a sok pátert meg avet?

– Meg – felelte fojtott hangon a legényke.

– Hát, ha tudod vállalni a mi életmódunkat és tényleg olyan jól írsz, ahogy Francesco barátunk mondja, legyen! Te felelsz érte, Francesco! Nem kérdezzük honnan jöttél, bár látom, úri famíliából. De mi nem kérdezünk senkinek a múltjáról, de azt elvárjuk, hogy jól és keményen dolgozzon, és legyen benne spiritusz! Ott van Benedetto barátunk – bökött fejével a még mindig vígan kártyázó olaszok felé – az is valami úri családból szakadt közénk. Ha bírja, hát bírja, mi nem rakunk ki senkit, aki rendesen megdolgozik a kenyeréért. Így van Matild? – fordult a testes, barna hajú asszonyság felé.

– Van még egy szabály, amelyet minden kandúrnak be kell tartania, ha kedves az élete. Liza lányunk érinthetetlen. A többi fiú már ezt tudja. Megértettük egymást?

Az elcsapott deák bólintott. Tőle kell a legkevésbé félteniük a lányt! Mindannyian kezet fogtak vele, vállon veregették. Francesco egész este el se mozdult védence mellől, beszélgettek mindenféléről.

Aurél módjával iszogatott csak a savanyú homoki vinkóból, hallgatott, és igyekezett Francesco közelében maradni. Egyszerre rémisztette és elbűvölte a vándorszínészek világa.

Éjfél felé mindenki visszavonult a maga vackába. A nagy bajszos Matilddal meg a lányukkal, a vörös kölyök a két olasszal, a törpe pedig a két idősebb emberrel, a kifestett nőnek saját sátra volt.

Nem is olyan rémesek ezek a vándorszínészek, nyugtázta magában Hedvig, azaz Aurél.

 

 

Délután II.

 

– Igazi őstehetség ez a fiú, kár, hogy olyan nyápic szegényke!

– Mit számít az, ha ilyen hírnevet és bevételt hoz a társaságunknak?

– Az igaz, ez már a harmadik darabja, amit páratlan sikerrel adtunk elő!

– És még mennyi van neki! Előadások után folyton ír, sokszor hajnalig.

– Csak olyan szomorú minden műve. Ő maga is mintha meg lenne keseredve fiatal létére. Titokban biztos visszasírja a régi jó dolgát…

– Hagyd rá, én kézben tartom.

– Jah, nagy kár lenne, ha kereket oldana. Aranytojást tojó kiskakast hoztál nekünk Francesco! – csapott a fiú tenyerébe a társulat vezetője.

 

Akkortájt Eger környékét járták, és valóban mindenhol nagy sikert arattak Hedvig drámáival. Őt viszont ez egyre kevésbé érdekelte, a kezdeti örömmámor után megszokottá vált, és egyébként se őt illette az elismerés, hanem „Aurélt, akit egyre inkább kezdett unni. Egyre gyakrabban gondolt pap bátyjára, aki még mindig Gyöngyösön szolgált.

Szegény belebetegedhetett eltűnésébe, elképzelte, hogyan imádkozik érte éjszakákon át. A család már rég letett arról, hogy megtalálják, úgy hitték, valami gonosztevő elrabolta, vagy a folyóba esett, testét pedig rég tovasodorta az ár. A rokonság mély, döbbent gyászba merült.

– Mi a baj, drága kicsi Hedvig? Nem szeretsz már? Rossz nézni ezt a búskomorságot! Mi a baj? – Francesonak egyre inkább fogyott a türelme.

– Bánt, hogy én itt élem világomat, a családom pedig gyászol. Azt se tudom már, ki vagyok, Hedvig vagy Aurél? Arról volt szó, hogy összeházasodunk!

– Inkább mentél volna hozzá ahhoz az Orosházyhoz? Hiszen előle, és bigott anyád elől szöktél meg! Híres vagy, komolyabb színházak is érdeklődnek már a darabjaid iránt! Kőszínházak Hedvig, kőszínházak!

– De nem én vagyok híres Francesco, nem én, hanem Aurél! Úgy élünk itt egymás szájában, kész csoda, hogy eddig nem fogott gyanút senki. Én ezt nem bírom tovább!

– Lányként soha sem figyeltek volna fel a színdarabjaidra, nem vették volna komolyan. Ez… férfiszakma.

 

Hedvig üveges tekintettel meredt maga elé, sírni már nem tudott. Hintázott előre-hátra törökülésben, érezte, szétszakad benne minden, düh öntötte el. Egész életében álruhában kell élnie? Nem teheti, teste is egyre nőiesebb, így is alig mer enni, hogy ne legyen feneke, csípője. Ki kell törni valahogy, családjához nem mehet vissza, számukra ő halott, és anyját ismerve, ezerszer inkább elvisel egy halott lányt, mint egy fiúnak öltözöttet, aki mellesleg erényét is eljátszotta már…

Úgy érezte, Francesco becsapta. Persze ő vígan él, szabadon, napközben van fiú pajtása, segédje, akit idomíthat, aki írja a jobbnál jobb műveket, akiből az egész szedett-vetett társaság megél vígan, éjszakára pedig van barátnője, akivel kedvére enyeleghet.

El kellett viselnie kacér, ledér lányok incselkedését is, akiktől undorodott, és akik az ő visszahúzódása miatt elsősorban Francescoval flörtöltek, őt, őrá fintorogva és nevetve legyintettek: „urning!”

Pár percig ült magába mélyedve, majd felugrott, arcán kifürkészhetetlen mosoly játszott.

– Menjünk Pestre! Igen, minél hamarabb, ezt szeretném! Pesten mutassák be a darabjaimat!

– Pesten? Jó, hogy már rögtön nem Bécsben!

– Nem, nem érdekel az ellenvetés, Pestre akarok menni! Ott annyi kiváló művész és író van, már Pestről is érdeklődtek a darabjaim iránt. Oda kell mennünk!

 

Francesco nem is sejtve a tizenhét éves lány valódi szándékait, nagy nehezen kötélnek állt, csak hogy ne kelljen az örökös panaszt hallania, elindultak tehát Auréllal a fényes Pest Budára.

Kis ideig a külső pesti részeket járták, ahonnan diákok, poéták vitték a zseniális kölyökíró hírét a pesti szalonokba. A titokzatos, angyalarcú fiú nimbuszát csak tovább emelte a származása körüli homály, beszélték, lengyelföldön született nemes, vagy szökött bencés szerzetes, a pórnép közül felbukkanó üstökös. A színtársulat ápolta ezt a misztikus légkört, hol ezt, hol azt téve hozzá.

Ahogy nőtt a fiú hírneve, úgy vették egyre természetesebbnek komorságát, szemérmességét, különcködését. Francescoval végül dohos kis szobát béreltek a Józsefvárosban, és várták a szerencséjüket…

 

 

Délután III.

 

Amely meg is érkezett egy téli délután Jókai alakjában, akinek felesége, Laborfalvi Róza asszony hívta fel figyelmét a „zseniális, külön kamaszra”, akiről már a Nemzetiben is beszélnek. Jókai tehát szerét ejtette, hogy az egyik – nem éppen jó hírű - társaságbeli hölgy szalonjában találkozhasson a két fiatalemberrel. Ugyan a csodafiú elég nyúzottnak tűnt, Francesco barátja zavartan magyarázkodott: kisebb kocsmai duhajkodásba keveredtek…

A nagy író a fiú Aranyhegedű, a Kőszívűek és az Elátkozottak című darabjairól érdeklődött a fiúnál, akit meg is hívott budai otthonába. A még mindig csupán tizenkilenc éves Aurél – Hedvig örömmel mondott igent, annál is inkább, mert az úri modorú, humoros, derűs, szédítően kék szemű, szakállas író teljesen magával ragadta. Jókai!

A híres Jókai, és láthatja talán feleségét is, akit eddig csak színházban láthatott, a csodás Laborfalvit! Magának is alig merte bevallani, de Francescótól már inkább szabadulni szeretett volna.

Egészen beleszokott a deákos életmódba, már nem okozott neki gondot a fiús fellépés, gesztusok. Francesco csak sütkérezett a dicsőségében, élősködött rajta, egyre többet ivott, sőt, néha meg is verte. Ahogy beleszokott a pesti kávéházi életbe, nem bánta már, hogy Aurél.

A rámenős színésznőcskéket persze kínos volt időnként lerázni… és el kellett viselnie, hogy a háta mögött „deák csuhásnak vagy urningnak” nevezték, de ez még a kisebb gond volt ahhoz képest, mintha kiderülne az igazság…

 

 

Délutánok IV.

 

Jókaiék Svábhegyi otthonában kellemes délutánokat töltött ezután, találkozott Vahot Imrével, Feszty Árpáddal, Pákh Alberttel, egy alkalommal még Arany Jánossal is. Sokat, nagyon sokat hallott a nemzet költőjéről, Petőfiről, Jókai szívesen, bár kissé tartózkodóan beszélt róla. Megcsodálták, dicsérgették a tehetséges, nagyon fiatal fiút, de Jókain kívül senki más nem vette komolyan.

Ő pedig szép lassan beleszeretett a nős íróba… így, Aurélként gond és gyanú nélkül lehetett a közelében, Róza asszony is kedves, sőt, anyáskodó volt vele, ez jól esett neki, bár néha azt kívánta, bárcsak ne lenne nős az író, felfedhetné kilétét… nem, erre gondolni se szabad, hiszen ő egy bukott leány, aki fiúnak öltözve írói babérokra tört…

Jókai minden bizonnyal arcul csapná, majd kikergetné a házából. Bár Róza asszonyt is egy törvénytelen gyermekkel vette el, családja akarata ellenére… de Laborfalvi Róza mégis egy istennő! Ő pedig!

Milyen lehet egy ilyen érett férfi szerelme? Ő, miután leány korában semmit, abszolút semmit nem tudott a testi szerelemről, sokként élte meg Francesco önző, mohó, erőszakos közeledéseit. Először nem is értette pontosan, mi történik, csakúgy átesett rajta, belecsöppent.

Talán az átlagosnál későbbi biológia érése, talán más ok miatt csodák-csodájára nem lett terhes a szinte naponta kikövetelt párosodástól. Szebb szót nem talált arra, ami esténként, néha reggelente közöttük végbe ment.

Míg az első hetekben öklendezett, sőt, hányt is törékenysége, érzékenysége folytán mindettől: hozzászokott. Mint ahogy ahhoz is, hogy kvázi „férfi lévén”, a férfitársaság az összes alantas, szégyenletes, mocskos ügyeit kendőzetlenül kiteregetett előtte, röhögve, böfögve. Tehát ilyenek, amikor egymás között vannak, konstatálta undorodva, lelke, jelleme pedig egyre keményebb, egyre ellenállóbb lett. Rádöbbent, Francesco csupán ártatlanságát, tehetségét, naivitását használta ki, talán eleinte valóban szerette, de azóta…

Jókaiban látta a mester, az atya és a férfi kvintesszenciáját, s észrevette, ő se közömbös az írónak. Jókai maga is rácsodálkozott, milyen gyengéd atyai szeretettel viseltet Aurél iránt, talán hiányzik neki egy fiúgyermek… Zavarba ejtően jól esett neki az ifjú drámaíró közelsége.

 

 

Este V.

 

Mígnem egy január este, éppen azon a napon, hogy huszadik életévét betöltötte, véletlenül úgy alakult, hogy kettesben maradtak Jókaiék svábhegyi otthonában. Rózának fellépése volt, az öreg szerkesztő pedig, akit vártak, lemondta a vendégséget a nehéz utakra és torokfájására hivatkozva.

Hedvig egyszerre volt bágyadt és izgatott, közelebb húzódott vendéglátójához, majd egy gyenge pillanatában – kinn szakadt a hó, a szél szanaszét horda, bent a kályha tüze csak úgy lobogott - rádőlt a mellkasára.

– Aurél, fiam, rosszul van? – hökkent meg az író, de azért átkarolta a „fiút.”

– Nem vagyok Aurél – kiáltotta a lány, és hadarva, össze-vissza elkezdte mondani élete történetét. Jókai előbb azt hitte, a jó bor ártott meg neki, majd egyre komolyabban hallgatta. Hedvig elsírta magát. Sírásában már valóban lányos volt. Közelebb húzódott az íróhoz, és kérte, ha nem hisz neki, érintse meg kigombolt felöltője alatt mellkasát…

 

 

Reggel I.

 

Két hét múlva az író felajánlotta a tehetséges diáknak, vonja ki magát a pesti virányozásból, és vonuljon egy időre-vidékre írni, ő, mint mecénás segítséget neki ebben. A Bükk szívében, Tardonán utaztak az urak, Budára már csak Jókai tért vissza. Heti levelezésben álltak, tavasszal több napra leutazott védencéhez az író. Aurél pedig alkotott. Sokat, hajnalban kelt, a friss levegő, az erdő, a nyugalom és a biztonság jót tettek idegeinek. Rajongva szerette és tisztelte mesterét, az akkor már országszerte ünnepelt „nagy mesélőt.”

A cselédek később mondogatták, hogy kivirult mindig az a komor, paposan tartózkodó deák, amikor Jókaival nagy-nagy sétákat tettek az erdőben. Meghitt, szívélyes barátság kötötte össze őket, rossz nyelvek már kezdték rebesgetni: csak nem ifjúkori botlásának eredménye ez a fiú?

 

Egy, a deákba belehabarodó cselédlány éjszaka megleste Aurélt a szobájában, s még furcsább dolgokat mesélt… Annyi bizonyos, e pár hónap alatt két kötetre való kéziratot adott át védence Jókainak: verseket, színműveket. Már nyomdában voltak a kéziratok nyár elején, amikor szörnyű hír érkezett a Sváb-hegyre: tűz ütött ki Tardonán, a kedves kis diáknak pedig nyoma veszett! Az író azonnal odautazott. Senki se tudta pontosan mi történt, talán megrészegedett a fiatalúr, és véletlenségből magára gyújtotta a szobát… Vagy talán más, melyik ifjú poéta ne keveredne szerelmi ügyletekbe? Valami rongyos vándorlegényről is karattyoltak az asszonyok:

„Olyan cigányos képű volt, de mégsem az vót. Deákforma inkább, vagy ki tudja. Egyszer nagyot mulattak az ivóban, a két deák. Tegnapelőtt pedig kigyulladt az úrfi lakrésze… alig tudták eloltani a tüzet. Ő maga viszont nem került elő se élve, se holtan. Ki tudja… talán garabonciás vót az a rongyos deák, vagy ki, és magával vitte, vagy valami kisasszonyok után kerekedtek fel. A vén korcsmáros megesküdött reá, hogy nagy indulattal emlegettek a deákok valami Hedvig kisasszonyt.” Efféléket pletykáztak az asszonyok.

 

Jókai nagyokat hallgatott. Pár napig ottmaradt még a kis bükki faluban, de sokkal többet nem tudott kideríteni. Hazatért hát a Sváb-hegyre, néhány hónapig erős búskomorság gyötörte.

A következő nyáron ismét leutazott Tardonára, összeszedegette a még megmaradt kéziratokat, az erdő szélére pedig állított egy kicsi keresztet, melyre csak ennyi iratot: Aurél.

A különös, angyalarcú kis poéta soha nem került elő, se élve, se holtan. Csupán búvópatakként, különböző Jókai-regényekben, a Névtelen várban, Sárga rózsába, Aranyemberben, a Szegény gazdagokban… hol Hedvig, hol Aurél alakjában.

Mivel az igazságról soha senkivel nem beszélhetett, mindig újra és újra írta őt.

  
  

Megjelent: 2015-08-19 16:00:00

 

Csepcsányi Éva (Eger, 1985) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.