VideóA Ma7 csatorna videója Keresés a honlapon: |
Horváth János: Félpercesek
A napló
Kedves naplóm! Ma június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok időm. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet megosztom veled. Most vettem le a bőrömet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyörűen süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, akkor mehetek a dolgomra.
Ajaj, úgy érzem, a légzésem még nem tökéletes. A vízi élet megviselt. Több mint három évig éltem kopoltyúhoz hasonló légzőszervemmel, ragyogóan alkalmazkodtam a vízhez. Most jó mélyeket lélegzem, ez biztosan segít. Na, így már jobb.
Érdekes, a szüleimre nem emlékszem. Nem tudom, olyan szép volt-e az anyám, mint amilyennek magamat látom, a vízben tükröződve. De csitt, egyre többen vagyunk! Hallom a zúgásukat. Erősen csapkodnom kell, hogy bele ne pottyanjak a vízbe. Azt hiszem, azt már nem élném túl. Sikerült alkalmazkodnom a szárazföldi élethez.
Aha, itt jön egy gyönyörű példány. Hevesen ver a szívem. Csak szárnyaim zúgó zaja nyomja el szívem dobbanásának neszét. Mi jöhet még? Olyan izgatott vagyok.
Hát, ez elment. Talán, majd a másik. Hogy mi tetszett neki a szomszédomon, nem tudom? Én is legalább olyan jól nézek ki, mint ő. Igyekeznem kell, fáradok. Ez a víz feletti repkedés nagyon kimerítő.
Na végre! Megérkezett a párom. Nagyon szép, kifejlett példány. Büszke vagyok rá. Bevallom tetszik nekem! Lehet, hogy még a következő órában egymáséi leszünk. Nagyon hajt rám! Olyan édes!
Kedves naplóm! Szeretem ezt a hímet. Én sem vagyok közömbös neki, úgy érzem. Az ölelése elárulja, kedvel engem. Kicsit pihenhetek. Megtart engem, úgy szállunk a partmentén, alkalmas helyet keresve. Igyekeznem kell, Még hétszáz petét kell lepottyantanom a vízbe. Nem téveszthetem el, mert nincs több esélyem.
Kedves naplóm, eljött a búcsú ideje. Polingenia longicauda a nevem, a tiszavirág, azt hiszem, már nem érem meg a naplementét. Kár, mert még sohasem láttam ilyet, megnéztem volna. Érzem, erőm elhagy. Beteljesítettem küldetésemet, most már megnyugszom. Szárnyaim, lassan elernyednek, átadom testemet a zuhanásnak. Ég veled! Szép volt ez a néhány óra!
A dinamit
A buszmegállóban állunk, már legalább tíz perce, a buszra várva. Egy jól öltözött fiatalember, hosszú kabátban, odalép hozzám. Kabátja belső zsebéből elővesz egy dinamitrudat, amelyből egy tíz centis gyújtózsinór meredezik kifelé. Az orrom elé tartja. – Adna tüzet, uram, ha megkérem? – mondja kedvesen, és mosolyog hozzá. – Sajnos nem dohányzom, de egy pillanat, van nálam egy öngyújtó. Elkezdek a táskámba kotorászni, előveszem a tűzszerszámot, és meggyújtom vele a zsinór végét. Azonnal lángra kap, és sercegve kezd el égni. – Köszönöm – mondja a hosszú kabátos, és beteszi az égő dinamit rudat a kabátja belső zsebébe, a többi közé. Kedves mosolya még ott van az arcán. Nekem már nincs időm viszonozni...
– De jó, hogy találkoztunk, van egy cigid? Az enyém nem tudom, hol van, lehet, hogy a presszóban hagytam. Már tíz éve nem láttam. Boldogan nyújtom felé a teli doboz szimfóniát, amit nem régen bontottam fel. Idegesen matat benne, majd, amikor nagy nehezen kivesz belőle egy szálat, leejti a földre. Nem nyúl utána, réveteg tekintettel, átnéz a fejem felett. Nyújtom felé a dobozt újra. – Tessék, vegyél másikat – mondom lelkesen, mint aki észre sem vette az iménti affért. – Kösz, nem kérek – mondja határozottan –, most dobtam el.
A végakarat
Távirat érkezik, barátom súlyos beteg, kórházban van. Tudom, nincsenek rokonai csak a felesége, aki szintén súlyos beteg. Valójában senkije sincs rajtam kívül. Taxit hívok, rohanok be hozzá, hogy megtudjam, mennyire nagy a baj, és segítsek, ha szükséges. Évek óta nem láttam, nem jelentkezett. Amikor Jolán beteg lett, őt ápolta, és visszavonultan éltek, nem találkoztak senkivel. – Hogy vagy? – kérdem, és látom rajta, hogy nincs jól. A végét járja. Emlékszem, mindig mókázott, amikor összejöttünk, ugratott engem, és jókat nevetett, amikor látta rajtam, hogy beveszem a tréfáit. – Hajolj közelebb – suttogja –, valami fontosat akarok mondani! – Ki vele, hallgatlak! – Egészen közel hajolok hozzá. – A feleségemet, Jolánt, rád hagyom. Vigyázz rá, és néha-néha simogasd meg, ahogy én szoktam. Csapdát sejtek, nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is van kedve tréfálkozni. – Nem tehetem – mondom szemrehányóan, tettetve a meglepetésemet, egy feleséget nem lehet csak úgy, örökül hagyni! – Dehogynem – vigyorog kajánul és az éjjeliszekrényen lévő urnára mutat.
A feledékenység
Észreveszem magamon, hogy feledékeny vagyok. Már nem olyan a memóriám, mint régen. Régen nem kellett jegyzetelnem az értekezleteken, mindent meg tudtam jegyezni és fejben tartottam, hogy elővegyem bármikor, ha szükség van rá.
Moziba megyek a gyerekkel. A találkozót a mozi elé beszéljük meg. Én megveszem a jegyet, és várok, hogy megérkezzen a megbeszélt időpontban. Hívom, kérdem hol a csudában van, itt várok rá vagy egy órája, az előadás már régen elkezdődött. – Jövő hét keddre dumáltuk meg, nem emlékszel apu? – kérdi, inkább elnéző szeretettel, mint kérdőre vonással a hangjában.
Az orvoshoz pontosan érkezem. – Ha előbb jön egy fél évvel, ahogy megbeszéltük, akkor egy műtéttel megoldhattuk volna – mondja rosszallással a hangjában. Érzem, baj van, valamit elrontottam. – Nem tudunk segíteni, a daganat kiterjedt, és az áttétek is jelentkeztek már. Talán egy fél éve van még hátra. – Nem biztat semmi jóval. Hazafelé be kell vásárolnom. Az asszony felírta, hogy mit kell vennem, egy sárga cetlire. Hogy ne felejtsem el, én egy zöld cetlire felírtam, hogy hol keressem a sárgát, de most nem találom sehol.
Megjelent: 2015-06-05 16:00:00
|
