Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Tóth Irén Morci: Mari néni repülni tanul (5. részlet)

 

– Kézcsókom a hölgyeknek! – nyitott be Lajos, a jóképű kukásfiú.

– Ciluka, van valami extraszemét a hátsóudvarban?

– Nincsen Lajoska drága, még nem csomagoltam ki a cuccokat, akkora a forgalom napok óta.

– Kér egy kávét pihenésül?

– Nagyon megköszönném Ciluka, valahogy hosszúra sikeredett a mai nap.

– Máris, máris, meg egy colát is fogjon a hűtőből, látom, hogy gyöngyözik a homloka – fordult a kávéfőző felé, formás fenekét szolidan megriszálva.

– Köszönöm, tudtam én, hogy maga egy istennő – nyalta meg Lajos a szája szélét, ami inkább a nő fenekének szólt, mint szomjúságának.

– Lányok, ki kér még kávét? – kapott észbe Cilu.

– Én nem, árt a vérnyomásomnak – morogta Joli.

– Én ha lehet, és három cukorral – suttogta félve Janika, hátha rászól asszonya, de az csak összezárt szájjal bólintott egyet, látva, milyen okos ez a Jani, legalább otthon kevesebb fogy.

– Én egy kólát, Cilu néni – jelentkezett az eddig csendes Pici, aki Margit mosása óta a polcokat pakolászta –, ha lehet – tette hozzá.

– Persze – nyugtázta a megszólított, és a többiekhez fordult – látjátok, már engem is néniznek – igazított egyet szőke tincsein.

– Nekem is jöhet kedveském – hallatszott a sarokból a fonnyadt nénike.

– Jaj, drága Hilda, miért nem szólt, hogy segítsünk? – kérdezte Cilu jó hangosan, majd suttogva folytatta. – Basszus, jó, hogy kikapcsolt magától a búra, már megsült volna az öregasszony. – Közben kiszabadította a fogságból, és hangosan folytatta.

– Hát hogyhogy meghallotta, hogy a kávéról beszélünk, drága?

– Nem kell azt hallani, látom, hogy felrakja. Süket vagyok kincsem, nem hülye – játszotta el a felháborodottat, amit Cilu nem tartott jó alakításnak, mert így dorgálta.

– Mit szól hozzá majd a lánya, szabad egyáltalán kávéznia drága?

– Törődik is velem, csak a nyugdíjam szedi el – motyogta az öregasszony.

– Ejnye, szabad ilyet mondani? Nem most is itt ül a fodrásznál, a képe tele van kencével, úgy néz ki, mint a lisztesmolnár– mordult megint egyet Joli, mire Cilu gondosan alapozott arcához kapta a kezét.

– Ja, lisztesmolnár – kontrázott Janika, Lajos meg csak kapkodta a fejét, mintha kereszttűzbe került volna.

Kóláját már rég lehúzta, a kávé is lefőtt, és kezdte magát kényelmetlenül érezni a bőrében, hiszen tudta ő, hogy Cilukánál semmi esélye, nem kell a kávét, kólát valami kedvezménynek nézni, ez a nő mindenkivel ilyen kedves, amúgy is, tudja ő, hogy az üzletet is valamelyik pasija vette, talán maffiózó, és ez meg csak egy pénzmosóhely, és hiába jár ő estigimibe, Ciluka úgyis semmibe venné őt, mint férfit, neki csak nagyágyúk után csurog a nyála, és különbenis, és különbenis.

– Na most jól felhúztam magam, de minek is – gondolta, rögtön le is higgadt, amikor véletlen –, akarattal újra a feszes fenékre nézett.

– Parancsoljon drága Lajoska – mosolygott rá a szőkeség, mire annak újra kiderült az ég.

– Gyertek lányok, Margitka, Marcsikám, ti tudom, hogy kértek, és viszem Hilda néninek is – mosolygott Cilu bele az egyik nagy tükörbe, tudva, hogy úgyis mindenki látja.

– Margitkám, ülj be, lécci, mindjárt leváglak, utána befésülöm még Hilda nénit, aztán megbeszéljük, mi legyen Marcsikám fejével.

Pici, lemoshatod már Jolit, lejárt az ideje!

– Jolikámnak sohasem jár le az ideje – motyogta Janika.

Lajoska és Janika lila ködben nézték istennőiket, Mari néni meg azt hitte, a bolondokházába csöppent. Hogy milyen idétlen népek vannak! – gondolta, miközben a kávéját kavargatta.

– És én nem is kaptam kávét – folytatta a motyogást a Jani.

– Mert nem jutott Janikám, mert nem jutott, nem azért, mert nem jár, de a Lajos munkaidőben van, amúgy meg a hölgyeké az elsőbbség.

Fő már a következő adag, látja, hogy én sem ittam még.

– Akkor én megyek is Ciluka édes, holnap is benézek, jó? – köszönt el Lajos.

– Jól van drága, holnapra Pici kipakolja a dobozokat, és akkor elviheti őket. Viszlát!

– Kézcsókom hölgyeim! – fújt feléjük még egy légpuszit a kukásfiú.

– Pápá Lajoska!

– Nah, most magunkban vagyunk megint drága lánykák, beszélhetünk újra a Szecskázásról, meg Marcsikánk hajáról – mondta Cilu, miközben már Margit fölött csattogtatta az ollóját.

– Én is itt vagyok – szólalt meg Janika.

– Ugyanmár, Janika már lányosítva van, drága!

– Kikérem – kezdte a felháborodást a nyápic, de belefojtotta a többit Joli szigorú tekintete.

– Viselkedj! – mormogta mellé, mire a férfi meghunyászkodva húzta össze magát, a nők meg elnézően mosolyogtak össze a papucsférj eme mintapéldányán.

– Szóval valami sportosat kéne vágnunk a Marcsinak, de nem tudom, milyenre színezzük – kapta be Cilu elgondolkodva a fésű végét.

– Most talán rám kéne figyelned drágám. – figyelmeztette Margit.

– Ugyan drágám, téged már rutinból váglak, mindig ugyanazt akarod, nem engedsz kibontakozni. – intette le Cilu.

– Micsoda, ezzel azt akarod mondani, hogy unalmas vagyok? – háborgott tovább a zöldségesnő.

– Nem, drágám, ugyan, ezzel csak magamat akartam dicsérni, hogy milyen rutinos vagyok – vonult vissza a fodrász.

– Marcsikám, mondd már, milyenre fessünk? Lehetne valami világosabb, elegáns aranybarna, hogy lágyítsuk a vonásaidat.

– Jaj, én nem is tudom – jött zavarba Mari néni. – Csak azt, hogy így nem mehetek strandra. Azt mondod, hogy kemények a vonásaim? Vagy szigorúak?

– Hát, talán kemények, mert látszik rajtuk a sok munka, de semmi esetre sem szigorúak, annak én Margit arcát mondanám inkább.

– Mi van, ki akarsz innen utálni? Van ám bőven fodrász a környéken – morgott amaz megint.

– Ugyanmár, csak beszélgetünk, ne vegyél már mindent a szívedre! És különben is, kihez mennél, Zsikéhez, ahhoz a kis csitrihez, na az aztán fésülne neked szép punkos kakastaréjt.

Vagy Annushoz? Az lenne ám az unalmas frizura! Talán még kontyot is fésülne neked! – nevette el magát Cilu.

– Kinek lesz kakastaréja? – érdeklődött élénken Hilda néni, kezével hadonászva a kérdéshez, így sikeresen lesöpörve a kávéscsészét.

– Jajjaj, ne haragudj kedveském!

– Semmi baj Hilda néni, semmi baj, látja, Pici már hozza is a seprűt – nyugtatta az öregasszonyt Cilu.

– Ja, és senkinek sem lesz itt nálunk kakastaréja, csak vicceltünk, nem kell ilyeneken Hilda néninek izgatnia magát. – Hogy milyen érdekesen szűr a néni füle – fordult a többiekhez.

– Cilukám, adj valami magazint addig, megnézegetem, aztán visszajövök valami alkalmasabb időben – tördelte a kezét Mari néni.

– Ott vannak az újságtartóban Joli mellett, nézelődj csak, de én azt mondom még mindig, legyen aranybarna, nézd, itt van a színskálán.

– Hát a bolondokháza kutyafüle ehhez képest szerintem Cilukám, befejeznéd végre a fejemet! – háborgott újra Margit.

– De hát már készen is vagy drágám, csak egy ici-picit igazítok még a frufrudon így szárazon – kapcsolta ki a nő a hajszárítót, és belefújt egyet az elejébe, mint valami puskacsőbe, majd a fonnyadtra célzott vele.

– ÉÉÉÉÉs, most következik Hilda néni! – letette az eszközt, lekanyarította Margit nyakából a kendőt, pamaccsal lesöpörte róla a hajat, két kezével megfogta a fejét a füle mellett, és közelhajolva suttogta. – Nézd, milyen szép lettél drágám.

Az asszony pedig minden mérgét feledve, ragyogva nézte friss szőkeségét, és biztos volt benne, hogy most majd megint döglenek érte a férfiak.

A többiek pedig egyetértően bólogattak, dicsérve Ciluka ügyes kezét.

Miközben Margit eufórikus állapotban szedegette össze a cuccait, egy mobil fuvolázott bele a beállt csendbe.

Pici ugrott, felkapta, és a beköszönés után csak bólogatott, mintha bizony látták volna a túloldalon.

– Cilu néni! Hilda néniért akarnak jönni! Mit mondjak, mikor lehet?

– Negyed óra drágám, azalatt végzünk vele.

– Végzünk vele – kuncogta el magát Janika, majd egy gyors körülnézés után, konstatálva, hogy senki sem szólt rá, folytatta.

– Meg is érdemelné. Állandóan panaszkodik. Akkor is, amikor ablakot pucoltam náluk láttam, hogy csak bajt csinál, aztán kötözködik a lányával. Szándékosan töri össze a csészéket is ám, aztán mindenki elhiszi, hogy véletlen, és sajnáltatja magát, hogy milyen szerencsétlen, pedig csak gonosz a végtelenségig. Nekem is felrúgta a vödrömet, mintha megbotlott volna benne, aztán pucolhattam a szőnyeget is. Nem mintha bántam volna a plusszmunkát, na de kérem akkor is, szándékosan ilyeneket csinálni!

Kihasznál mindenkit, a lányát, az unokáját. Talán nem is süket.

– Süket az öreganyád fiam! – eszmélt Hilda mama a szunyókálásból, mivel Cilu fésülés előtt megmasszírozta kicsit a fejét, ami mindig szunyókálásra készteti, de persze az ilyesmire, mint végszóra felriad, ezt átereszti a füle.

A nők nem ezért hallgattak, Hilda mama viselkedését már volt ideje megszokni az egész környéknek, hanem Janikát senki nem hallotta még ilyen huzamosan egyfolytában beszélni.

A meglepettségtől még Jolinak sem jutott eszébe, hogy letromfolja.

Cilu zavartan matatott az öregasszony fején, Mari néni belebújt a divatlapba, Joli meg úgy nézett az emberére, mintha nőtt volna egy fejnyit, de ezt azonnal meg is bánta és felvette a szigorú nézését, mielőtt Janika észrevenné, hogy pár másodpercre csodálatot érzett embere iránt, nehogymár az lerúgja a sokévtizedes papucsot.

Pici behozott egy doboz árut, és elkezdte kipakolni a polcokra.

A némaságot az ajtócsengő szakította meg, megérkezett Klári.

– Jó napot kívánok, szerbusz Ciluka, csókolom mama – köszönt körbe.

– Készen vagyunk? Látom, milyen nett lett a mama – mosolygott Cilura az elegáns nő, akinek az arca mintha álarc lenne, amivel valami földöntúli gyötrődést takar. Szép vonásaiba belenyúlt, és lehúzta a szenvedés.

Mintha senki sem irigyelte volna a gazdagságát, inkább együttéréssel néztek rá.

– Nem tudtál volna előbb jönni? – rivallt rá Hilda mama.

– Tárgyalásom volt, nem hagyhattam ott az ügyfelet, utána meg dugóba kerültem, be van állva az egész körút- szabadkozott azonnal Klári, mint egy iskolásgyerek.

– Hilda néni, most lettünk készen két perce, hiába jött volna előbb, akkor is csak most tudnának indulni– próbálta Cilu helyretenni a dolgokat, kicsit erélyesebben, látva, hogy beszél megint a lányával az öregasszony.

– Fiam, a két perc, az két perc, az idő drága, nekem meg már kevés is van belőle – förmedt rá, mintha neki lenne a legfontosabb, aki szunyókálással tölti a napot.

– Na azért jó munkát végzett kedvesem, majd a lány kifizeti – állt fel, és egyenes derékkal elindult az ajtó felé.

– Elnézést Cilu, ha kellemetlenséget okozott a mama, mondd, hogy mennyivel tartozom, és légy szíves írj be engem is jövő keddre, talán este hétre ide tudnék érni, ha az úgy jó neked.

– Persze, jó lesz, mindjárt beírja Pici, és nála tudsz fizetni is.

Amíg Klári hátul Picivel intézte a dolgokat, Hilda néni a bejárat előtt rikácsolt egy köztisztasági alkalmazottal, aki állítólag rásöpörte a port, bár ijedt arcát látva kizárt dolognak látszott.

– Ugye mondtam, hogy ki kéne végezni! – szólalt meg Janika, amikor becsukódott az ajtó Klári mögött.

– Hagyd már, csak egy bolond vénasszony – legyintett Joli. – vagy beleszerettél a Klárikába? Nem kellenél ám az ilyen finom asszonynak, nehogy azt hidd!

– Ugyanmár galambom, hova gondolsz – vonult vissza megint a nyápic –, kellene is nekem egy olyan kicsi, sovány asszony, nincs is mit fogni rajta, csak sajnálom szegényt.

– Na azért, akkor meg haggyad!

  
  

Megjelent: 2015-05-31 16:00:00

 

Tóth Irén Morci (Szigetvár 1960) költő, író, festő, jelmezkészítő, a Veranda Művészeti Csoport elnöke és alapító tagja.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.