Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Rapai Ágnes: Alkotóházban

 

Az astanoi alkotóház a hegytetőn állt, magasan a néhány utcányi falucska fölött. A teraszról csak a szemközti hegyen árválkodó templomot láttam. A házat az írószövetség egy svájci írótól örökölte, aki egyetlen feltételt szabott: viseljék gondját kedvenc macskájának. A túlzott gondviseléstől óriásira dagadt cica egész nap a teraszon feküdt. Hölderlin - Jürgen kutyája, akit mindenhova magával vitt -, néha egykedvűen odasétált hozzá, és barátsága jeléül hozzádörgölődzött. Sajnos a ház egykori gazdája a takarítást nem vette bele a végrendeletbe, gondoltam, amikor először körbenéztem a szobámban.

A hajnali porszívózás után fölmentem az emeletre, hogy megfőzzem a kávémat. A konyhaablakból láttam, hogy Hölderlin izgatottan vár az ajtóban.

- Höldi, komm! - kurjantott Jürgen, a kutya meg odarohant, lecövekelt mellette, és izgatottan várta, hogy gazdája a nyakörvére kattintsa a pórázt.

Nem normális ez az ember, gondoltam, ahogy sántikálva eltűnt az erdei ösvényen. A hajnali porszívózástól nagyon megéheztem. Bár eddig próbáltam illedelmes vendégként viselkedni, és falánkságomat legyőzve megelégedtem a Jürgen által kiporciózott papírvékony sajt- és kenyér szeletkékkel, mindenre elszántan, végleg lemondva úrinő-imázsomról, nekiestem a hűtőszekrénynek és jól bezabáltam.

Reggeli után, mint minden nap, a számítógépéhez ült, és pontban fél kettőkor abbahagyta az írást.

- Min dolgozol?

-Detektívregényt írok. Az a címe, hogy Halál Astanóban.

Már megérkezésemtől ott bujkált bennem a félelem, mi történik velem ebben a világvégi, komor vendégházban, ahol csak ketten vagyunk, ez az idegen író meg én. A férfi szigorú arcát látva nem volt nehéz elképzelnem, hogy délutáni sétánk egyszer tragikus véget ér: amikor a szakadékhoz érünk, letaszít a mélybe...

Mert sétálni minden délután kötelező volt. A hegy oldalába épített ház felső szintjéről kilépve mindig jobbra, az erdő felé indultunk, kivéve, amikor valamiért le kellett menni a faluba, a postára, vagy az üres üvegekkel a temetőhöz, amely mellett három óriási hulladékgyűjtő konténer állt.

- Tudod, azért költöztem ki Zürichből -mondta Jürgen -, mert már az agyamra ment az a sok autó, meg a sok hülye irodalmár, akik semmiben sem különböznek a kispolgároktól. Nem is vennék sose autót!

- Ide repülőgéppel jöttél?

- Dehogy! Utálok repülni. A bátyám már többször meghívott magához Brazíliába, de még nem tudtam rászánni magam. Különben legtöbbször vonattal utazom, elvégre zöld vagyok.

- Mit csinál ott a bátyád?

- Pszichiáter, egy intézetet vezet több száz kilométerre Riótól, ha egyszer arra jársz, látogasd meg, biztos örülni fog neked. Szereti a magyarokat, Szondi Lipót volt a tanára a zürichi egyetemen.

Na, ja! Gondoltam, pont a bolondok házába mennék, ha lenne pénzem! Inkább a Riói karneválon szambáznék, és telezabálnám magam sült marhaszeletekkel!

Az ösvény olyan tiszta volt, mintha éjszakánként az erdei manók felsöpörték volna. Séta közben folyamatosan cigiztem, annak ellenére, hogy Jürgen állandóan azzal piszkált, hogy tüdőrákos leszek. A csikkekkel is bajban voltam: alig vártam, hogy Jürgen megelőzzön, így észrevétlenül megszabadulhattam a körmömre égő csikktől. A kutya viszont, mint egy jól nevelt svájci, óvta a sétányt, mindig rutinosan lerohant a meredek lejtőn a fák közé elvégezni a dolgát.

Ez az éteri táj nyomasztóan hatott rám, a mélybe zuhogó vízeséssel, a békésen, kolomppal a nyakukban legelésző tehenekkel, az égígérő fákkal. Komor, szigorú szépségével.

Pontban három órakor, mert éppen hármat ütött a templom harangja, visszafordultunk. Jürgen zsebében mindig ott lapult a jegyzetfüzete, még séta közben is, ha eszébe jutott valami, megállt, hogy leírja.

- Csak detektívregényt írsz?

- Á, dehogy! Verset, novellát, regényt is, és folyóiratot szerkesztek. Nehogy azt hidd, hogy van még egy ilyen Svájcban! Mert én kelet-európaiakat is megjelentetek, ázsiai, afrikai írókat is! Krimit azért írok, hogy a folyóiratomat ki tudjam adni. Minden évben eljövök ide egy-két hónapra, és írok egyet.

Jürgen égszínkék farmerjében, virágmintás ingjében, s a nyakában örökké ott virító kendőcskével, úgy nézett ki, mint egy hatvanas évekből itt felejtett Elvis-rajongó hippi. Ruházatával szöges ellentétben állt arca: a szemüveg mögött alig lehetett látni apró, világos szemét, de az ember eddig el sem juthatott a vizsgálódásban, mivel hosszú és vékony orra odabilincselte magához a tekintetét. Inkább öreg professzorra emlékeztetett ez a szigorú arc, amelyen egyetlen vonzó részletet sem fedeztem fel.

De hát nincs mit tenni, gondoltam, örülhetek annak, hogy egyáltalán itt lehetek, majdcsak eltelik valahogy az a néhány nap, ami még hátravan.

Igyekeztem a hely szellemének megfelelő emelkedettséggel viselkedni, úgy, mint egy kultúrált költőnő, ezért aztán kerültem a vitát Jürgennel, amikor azonban előző este, vacsora közben a libatömés barbár magyar szokásán szörnyülködött, dühbe gurultam és felordítottam:

- Mit gondolsz, kinek hizlalják a libát azok a szadista magyarok? Nektek! Ti eszitek meg a máját!

Ezután a vacsora végéig már egy szót se szólt.

Fél kettőkor Jürgen felállt, és a fájdalomtól eltorzult arccal elindult az ebédlő felé.

- Ebéd után eljössz sétálni?

- Megbolondultál?

Döbbenten nézett rám.

- Nem mehetsz sehova! Valószínűleg trombózisod van! Tessék lefeküdni! Mindjárt adok gyógyszert! - Leszaladtam a szobámba, és kutatni kezdtem, hogy a rengeteg orvosság, altató, hashajtó, antibiotikum, sebtapasz között megtaláljam a táskám alján a fájdalomcsillapítót.

Gyanakodva mustrálta az ismeretlen dobozt. Telefonált az orvosának, és megkérdezte tőle, beveheti-e. A doktor megnyugtatta, nem lesz tőle semmi baja, csak az a fontos, hogy feküdjön le, a lábát pedig polcolja magasra.

A fájdalomcsillapító hatott!

Jürgen csodálkozott, milyen jót tett a lábának kelet európai gyógyszerem. Néhány nappal később összecsomagoltam.

- Van még egy doboz Algopyrinem. Itt hagyjam?

Jürgen szeme felcsillant.

- Miért? Nekem adod?

Letettem a dobozt az asztalra, és méltóságteljesen kivonultam a teraszra. Leültem a nyugágyba, rágyújtottam. Hölderlin utánam jött szokás szerint, odafeküdt a lábamhoz, a ház macskája pedig a terasz túlsó végén hunyorgott az októberi napsütésben.

  
  

Megjelent: 2015-05-08 16:00:00

 

Rapai Ágnes (Szekszárd, 1952) költő, író, műfordító

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.