Keresés a honlapon:

Szilágyi Rohini: Bárányles

 

Kis faluban az emberek jól ismerik egymást, és a titok nem áll el sokáig. Mindenki tudta, hogy a Doma a Margit után jár, és az is hamar kiderült, hogy utolérte. Hol a padlásról, hol a szénaboglyából kerültek elő, de mindig borzasan és pirosan. Nincs ebben semmi szégyen, az a dolgok rendje, hogy a fiúk meg a lányok megtalálják egymást, aztán együtt keressék a boldogságot. Emberemlékezet óta keresik, és igaz, hogy még nem találták meg, de ez senkinek nem veszi el a kedvét. És legalább van egy jó nap az életükben, ami csak róluk szól. Talpig ünneplőben, fehér tündérruhában; körülöttük mindenki részeg, a cigány meg húzza roskadásig.

 

Doma is készült már az esküvőre, egészen addig, amíg a gyerek fel nem nyújtotta az ujját, és nem jelentkezett, mint az iskolában: Igyekezzetek, mert már én is itt vagyok! Ekkor azonban Domába belebújt az ördög, nem az a bakkecske szarvas és patás, aki főleg az elhanyagolt asszonyok körül settenkedik, hanem a másik, a zöldszemű és sárgaképű. Addig suttogott a legény fülébe, amíg az meggondolta magát. Fejébe vette, hogy a Margit hűtelen volt, összeállt az Árgyélánnal, tudják, akit dolgozni még sose láttak, csak a motoron száguldozni, attól van a gyerek is; már most látszik, hogy 1670 köbcentis lesz, mint az Árgyélán Yamahája. Megüzente a Margitnak, hogy itt a vége, éljen boldogan azzal a másikkal, ő pedig eltűnt a kora márciusi ködben. Nem kellett félteni, mert nem egyedül tűnt el, a falufarka vénasszonyok egy fekete szemű, barnaképű leányzót is látni véltek a ködfoltok táján. Csak nem az Orsós Náni, a muzsikus cigány lánya? Mert ha igen, ingyen fogja húzni a banda az esküvőjükön.

Ha ugyan megesküdnek, mert errefelé is egyre ritkább a lagzi: sok a kiadás, meg minek arra a kis időre.

 

A falusi igazságszolgáltatás még mindig kemény és kegyetlen. Doma fiatalember, mikor éljen, ha nem most, csikókorában? Csak a Margit szégyene az, ami történt. Miért nem vigyázott magára? Nézte volna meg jobban a legényt, mielőtt beengedi a kiskertjébe. Pedig a régi szigorúságból már a vénasszonyok is sokat engedtek. A lány nem megesett, csak úgy járt, a zabigyerek szót se illik kimondani, hanem a szégyen az szégyen. Nem azért, mert összefeküdt a legénnyel, hanem mert nem tudta megtartani.

Doma üzenete olyan volt, mint a villámcsapás. Margit megnémult pár napra, de aztán ugyancsak megjött a hangja. Kinek voltam én útjában? Ki rágalmazott meg engem, és miért? Kikaparom a Náni szemét, ha megtudom, hogy neki járt el a szája! – Nániról el lehetett volna mondani egyet és msát, mondtak is, akiknek sok volt a ráérő idejük, hanem a Margit dolgában fehér volt, mint a liliom; azt se tudta róla, hogy a világon van, amikor összejött a Domával.

 

Nincs itt más felelős, mint az ördög, a zöldszemű és sárgaképű. Vagy egy annál is rosszabb, akiről még a vénasszonyok se tudnak.

Margit elhatározta, hogy nem hagyja annyiban, ha nem is a maga dolgát, de a gyerekéét. Ha csak őt hagyják ott, azt tudomásul veszi szó nélkül. Dehogy könyörögne egy hanyag legénynek! De a gyereket nem lehet elhajítani. Annak jogai vannak, akkor is, ha még meg sem született. Rugdos és forgolódik: apát követel maga mellé. Anyja megtette, amit eddig soha: Doma után kezdett járni. Meg kell ezt beszélni, nem lehet elintézni egy üzenettel. Doma azonban másképpen gondolta, és most vált csak igazán köddé. Mit akar ez a hasas lány tőlem, annak ríjon, aki felcsinálta! Így akarja a nyakamba varrni magát, tele hassal? – Van ám apasági vizsgálat is a világon, sziszegte Margit, és visszaüzente, vegye el őt feleségül, ha jót akar magának. Utána rögtön elválhatnak, ördög nagyanyja éljen vele egy fedél alatt. – Doma egy pillanatra úgy érezte, kiszalad a haja alól. Nem nyugszik ez a ribi! Első mérgében, vörös fejjel üzente vissza, hogy elveszi, Húsvét vasárnapján, hajnal előtt, a Bocz-keresztnél.

 

A Zengő aljában mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Hadifogságból szabadult ez a Bocz vagy honnan, és a keresztet hálából állíttatta. Több, mint fél évszázadig csak ott állt magában, és senki nem törődött vele, csak az első világháború óta járnak fel a hegyoldalba az emberek, ki azért, mert szintén hadifogságból szabadult, ki meg valami másért. Hajnal előtt, még sötétben kell elindulni, hogy virradat előtt odaérjenek, és pontban napkeltekor meglássák Isten bárányát. Aztán gyorsan lejönnek a hegyről. Ez a húsvéti „zarándoklat,” amin csak férfiak, fiatal suhancok vehetnek részt. Vagyis Doma ezt üzente: Nevenincs templomban, sohanapján veszlek el, rózsám. Ez a jutalom, amiért hűtelen voltál.

 

Margit fejéből kiszaladt a vér, amikor átadták neki ezt az üzenetet – mert Doma már csak ilyen, másokkal üzenget. Margit azonban legalább olyan makacs volt, mint a legény, akibe belebújt az ördög. Mit bánom én, ha százéves szokás is! Ott leszek, ahova hívtak.

A Bocz-kereszt nincs a világ végén, akárki megláthatja. Nem is tilalmas máskor, csak Húsvétvasárnap hajnalban. Az se a Jóisten tilalma, csak egy rossz szokás. Fogadalom, de letevői már régen kint vannak a temetőben. Isten báránya, persze, majd éppen ezeknek nyilatkozik meg. Ismerlek titeket, az első nadrággombotoktól az utolsóig. Egytől egyig pogányok vagytok a két ünnep között. Csak Húsvér napján, Karácsony napján van a templomjárás, térdeplés és kereszthányás. Hittanra addig megy a gyerek, amíg olyan kicsi, hogy nem tud tiltakozni. Az öregek talán még megszentelik a pénteket, vasárnapot, de közülük is csak a szoknyás.

 

Margit elkerülte a mélyutat, ahol mindig sokan járnak. A felső ösvényt választotta, és ha csak neszt hallott, behúzódott a bokrok közé. Várt egy kicsit a horhos felett, nehogy már hamarabb érjen oda, mint „a bárány.”

Hallotta a férfiak hangját, de nagyon halkan beszélgettek ahhoz, hogy értse is a beszédüket.

A kereszt tövében fogom megszégyeníteni, tervezgette Margit. Igaz, hogy ez is pogány, mint a többi, de talán maradt benne egy kis tisztesség. Megmondom ezeknek a híres zarándokoknak, hogy a Doma fia van itt. Engem elküldhetnek, hanem a Doma fia ott marad velük a báránylesen.

Nekiindult az utolsó kaptatónak, mély sóhajjal, mert ugye volt már ez és az a dereka körül, de nem jutott el a keresztig. Egyszer csak elébe toppant Doma, és szorosan megfogta mindkét karját.

Te meg mit keresel itt? – rivallt rá Margitra. Nagyon jól tudod, hogy az asszonyoknak nincs itt semmi keresni valójuk. A magadfajta ribanc meg különben is jobban teszi, ha ki se lép a házból.

Ribanc az anyád, szerette volna mondani Margit, de elgyengült az érintéstől, reszketni kezdett a térde, és elöntötte a meleg. Húsvét vagy nem, hajnal előtti óra, jeges harmat – a teste bár boldogan engedett volna az ölelésnek. Az ember azonban több, mint az a kevéske nyers hús, és nem árt, ha józan marad, legalább utólag. Margit ellökte volna az izmos férfitestet, ha el nem hagyja az ereje, ezért csak a hangját emelte fel: Nézz csak, gyönyörködj benne, hogy mit csináltál. Megver az Isten, ha még itt is eltagadod, hogy tőled van a gyerek. – Gyerünk, indíts lefelé, mordult rá Doma, nem fogsz itt hülyét csinálni belőlem. – Te akartad, vágott vissza Margit kihívóan, - te üzented, hogy legyek itt a Bocz-keresztnél. – Annyi eszed sincs, mit egy tyúknak. Tűnj innen, amíg a többiek észre nem vesznek. – Vegyenek csak észre, azért jöttem. Tudják meg, hogy milyen ember vagy. Eltaszítod magadtól az ártatlan gyerekedet. – Ártatlan, ismételte gúnyosan Doma, tudod, mikor voltál te utoljára ártatlan, a bölcsőben, vagy már ott se. – Nem volt semmi kifogásod, amíg a gyerek meg nem fogant. – Megfogant, az ám, de kitől? Miért húztad magadra az Árgyélánt, te szajha? – Én soha, Isten látja a lelkem. Itt a keresztfánál…

Doma a Margit szájára tapasztotta a kezét. Legalább Húsvétkor ne esküdj hamisan, te rima. Gyerünk lefelé, amíg szépen vagy.

Szorosan fogta a Margit karját, és úgy vitte, húzta, taszigálta lefelé a mélyúton. Olyan iramot diktált, hogy Margit többször is térdre bukott, és hasztalan könyörgött, hogy legalább lassítson egy kicsit. Te gonosz lélek, nem érted, hogy teherrel vagyok?

Vigyázzon rád meg a fattyú kölyködre az Árgyélán, mondta erre Doma sötéten, de aztán mintha megkönyörült volna egy kissé. Fölkapta a lányt, és föltette a mélyút peremére, mint egy pelyhet. Erre gyere, rózsám, erre könnyebben esik a járás.

 

Lazított egy kicsit a szorításon. Kemény lány vagy, nem hittem volna, hogy föl mersz jönni a báránylesre! Mesélj csak, milyen volt az Árgyélánnal? Hányszor motoroztál véle? – Egyszer sem, felelte konokul Margit. – Nekem igazán megmondhatnád, már csak a régi barátság végett. – Nem vagyok a barátod. Nem énrólam van szó, hanem a fiadról. Különben nem zavar, hogy nem a falu felé megyünk, hanem vissza a hegyre? – Talán már azt is hallod, hogyan zsinatolnak a kincskeresők odalent a mélyben? – Nincs kedvem tréfálkozni, Doma. Forduljunk vissza, Doma.

A nap már régen felkelt, és Margit egészen világosan látta a farkasmosolyt.

Mindjárt fordulunk egyet, rózsám. Te jöttél ide a táncba, vagy már mással forgolódnál? – Doma, ne menjünk erre. Mindjárt vége van az útnak. – Tudom én is, hogy ez a Cserta-szikla. Nézd csak, rózsám, milyen szép a kilátás innen napkeltekor! – Doma, elvesztetted az eszed? Meg akarsz ölni minket?

 

Valami lezuhant a mélységbe, messziről úgy látszott, mint egy világos színű, vagy fehér csomag. Estében magával sodort pár nagyobb követ. Göcögtek egy kicsit, aztán félúton megálltak. Nagyon nagy csend lett.

 

A Cserta-szikla alatti réten birkák legeltek. Bárányok is voltak közük.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-04-08 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.