VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Nagy Imre: Wundergrund
Üvöltöttek a Liget farkasai. Vérben forgott a szemük, habzott a szájuk, szőrszálaik égnek álltak, félelmetesen vicsorogtak. Csabaspori azonban hajthatatlan volt. A farkasok körülvették. Ő továbbra is mozdulatlanul, sőt rendíthetetlenül állt a kohósalakkal kevert, döngölt fekete földön. Kinyújtott kézzel és rezzenéstelen arccal mutatott a kissé elmosódott fehér foltra. Tizenegyes! Nyika, a Népligeti Farkasok kijevből honosított szovjet csere egyetemistája és egyben csapatkapitánya, előbb a társakat próbálta csitítani, majd a szelíd tekintetű, ám bismarcki akaratú játékvezetőt puhítani. Mindkettőt hiába. A Margithíd FC centere már letette a mészfoltra a labdát. A farkasok végül valamelyest lecsillapodtak. Kapusuk, nomen est omen, farkasszemet nézett a Margithíd ítéletvégrahajtójával. A többiek – ki-ki vérmérséklete szerint – vagy elfordították fejüket, vagy csöndesen fohászkodtak, vagy még csöndesebben káromolták Csabaspori legközvetlenebb fölmenőit. Utóbbit nem is csöndesen, inkább teljesen hangtalanul, a labdarúgóknak (ha amatőrökről van is szó) azzal a belső monológjával, amelyet egyforma átéléssel adnak elő a világ minden kis és nagy futballszínpadán, a Maracana betonteknőjétől az Főgép földes edzőpályájáig. Belső monológban anyáztak, mert egyrészt tartottak a játékvezetők híresen éles – még a Siketek FC Könyves Kálmán körúti házibajnokságán is tökéletesen működő – hallásától, másrészt meg egyszerűen tisztelték Csabasporit. Holott első ránézésre nem sok tisztelnivaló akadt rajta. Úgy festett, mint egy derék, a mozgalomban őszült és kopaszodott, madárcsontú pártaktivista, akinek mindennapjai az MHK (Munkára Harcra Kész)-kommunista szombat-brigádverseny marxista Bermuda-háromszögben mandínereztek az elmúlt harmincöt évben. (Még ha ez a sejtelmes bermudai dimenzió aligha egyeztethető is össze a dialektikus materializmussal). Csabaspori nemcsak úgy nézett ki, mint egy mozgalmár. Valójában is az volt. Az eszmébe vetett hitét megrendíteni semmi nem tudta. Fölülírni is csak egyvalami. S ezt a valamit, akár egy mártír, egy töltényeiből kifogyott utolsó védő a vártán (Madrid határán), egy törhetetlen gerincű illegalista, nyíltan válallta: a futball mindenek felett. Nem kellett ezért titokban gyónnia – némi nosztalgiát ébresztve klerikális múltja, a gyerekkori ministrálások iránt –, vagy nyilvános önkritikát gyakorolnia, vagy pártfegyelmi elől sunnyognia. Nyílt titokként talán az egész Szocialista Internacionálé tudta, hogy nála egy rossz ütemű becsúszó szerelés nagyobb bűn, mint rémhírt terjeszteni a Szabad Európa imperialista álinformációi alapján. Ezért volt az ő fülének egy dobhártya sértő hármas sípszó kedvesebb, mint a DIVSZ-induló; ezért menetelt szívesebben két partjelzőjével – ha sikerült mindkettőnek a kezdésre megérkeznie – a kezdőkör felé, mint tízezer május elsejei felvonulóval a Dózsa György út dísztribünje előtt; ezért volt hajlandó meghamisítani a brigádnaplót, amikor vasárnap délelőtt a Ságvári-emléktúra helyett a Törökőr-Danuvia rangadóra látogatott el a vasgyári alapszervezet, kissé profánul csengő, Hámán Kató nevet viselő elv- és kartársi különítménye. És ezért kedvelte mindenki Csabasporit. A barikád és a lelátó mindkét oldalán.
A teljes nevét talán senki sem tudta. Még annyit sem, hogy a Csaba vezeték- vagy keresztnév-e? Különben is a „Spori” része sokkal fontosabb volt. Amikor a kerületi sportirodában a Wundergrund FC képviselője először jelentkezett, hallotta ugyan a teljes nevet a bemutatkozásnál, de zavarában nem jegyezte meg. Zavarban pedig azért volt a csapatvezető ezen a debütáló szakmai megbeszélésen, egy régi bérház valaha KISZ-klubnak átalakított, finoman dohosodó lambériájú pincehelyiségében, mert akkor fogta föl, hogy mit is tett valójában. Föl is tette magának a kérdést, amely megfogalmazódik mindenkiben, aki lelkesen és mérlegelés nélkül veti bele magát valamely csodálatos, ám ugyanakkor rémisztő vállalkozásba, s amikor már nincs visszaút – mintegy halál utáni élményként –, kívülről néz magára: mi a fenét keresek én itt tulajdonképpen? Holott ez az elhatározás semmi esetre sem tartozott a nagy világtörténelmi vállalkozások sorába. De még a sporttörténelmiekébe sem. Mindössze arról volt szó, hogy újsághirdetés alapján jelentkezett egy külvárosi amatőr nagypályás labdarúgó-bajnokságba. Úgy, hogy erről nem szólt senki másnak. S minthogy egy csapat jó esetben tizenegy, rossz esetben nyolc főből áll (hétnél, ugye, lefújják komolytalan játékért), ez ha volumenében nem is, de merészségében mindenképp meghaladta – a történelmi párhuzamnál maradva – a normandiai partraszállást. Ráadásul ezen a D-napon saját magát nem is számította játékosnak. Tíz éve kispályázott utoljára, és még mindig érezte az achillesét, amelybe a lelkességét csak merevségével felülmúló első emeleti szomszéd talpalt bele, az utca végében lévő kiskapus, bitumenes ketrecben. Amit egyébként a már a tinédzser korból kinövőben lévő fia – félig felnőttként is adózva minden utcai kamaszok ideáljának – még mindig Grundnak nevezett. Innen jött a csapatnév, Wundergrund. Név volt, nevezés volt, és volt egy ígéret is. A fiának tette. Így hangzott: Megnyerjük ezt a bajnokságot! A hogyan mellett, csupán egyetlen kérdés adta még magát. Kivel? Utóbbira az egy személyben játékvezető és kerületi sportszervezeti főtitkár Csabasporival történt egyeztetés és az első bajnoki között fennmaradó két hétben kellett megtalálni a választ.
A Dél-Budai Távfűtőket először az zavarta meg, hogy az általuk teljességgel ismeretlen ellenfél, a Wundergrund FC tökéletesen egyforma, Főszer feliratú piros-kék mezben, hozzá passzoló sötétkék nadrágban, mindezzel remekül harmonizáló középkék sportszárban szaladt ki a pályára. A hirtelen feltámadó szél kavarta porban kicsit olyan hatása volt az egésznek, mint a Szahara homokviharából felbukkanó Láthatatlan Légiónak. Ám amíg Rejtőnél a menetfelszerelés deviáns alaptartozékának számító borotválkozó zsebtükör és kézben hordott lakk utazótáska hatott sokkolóan, itt, a bajnokságban, mindez fordítva működött. Az keltett kisérteties benyomást, ha egy csapatnak normális felszerelése volt. Ráadásul Főszer felirattal... Ami nem megtévesztés okán virított a mezek hátán, hanem, mert egy közeli ismeretség révén a már tíz éve nem létező vállalati csapat raktárából sikerült megszerezni a teljes garnitúrát. Felirat a Távfűtőkön is volt, de láthatóan inkább az egyéni kreativitás, mintsem az egységet sugalló csapatszellem határozta meg ennek változó színvonalú kivitelezését. Hárman közülük így is egyforma, szabályosan feliratozott mezt hordtak. Ők ennyit találtak egy másik szocialista mamutcég sportraktárában. A kísérteties légkört fokozta, hogy a csapzott Népligeti Farkasok még mindig a pálya szélét jelző rozsdás, hézagos vaskorlátnál duzzogtak: igenis, indokolatlan volt a büntető, amellyel kikaptak a Margithídtól! A Távfűtők mindezen már túl is tették volna magukat, amikor másodszor is megzavarodtak. Épphogy a fülekbe hasított a kezdő sípszó, amikor egy lobogó ballonkabátos, űzött tekintetű jelenség ollózott át a vaskorláton egy félig telt pálinkás üveggel kezében, elegáns, ergonómikus stílusban (apjától tanulta, az egykori válogatott középtávfutótól) végigszaladt az oldalvonalon, majd, a dél-budaiak legnagyobb megrökönyödésére és a wundergrundosok legnagyobb örömére, elfoglalta helyét az addig üres kapuban. Kifogástalan kapusmezt takaró ballonját a háló hátsó tartóvasára, az üveget a kapufa tövéhez helyezte, bemutatkozot a centerhalfnak, s kesztyűs kezével intett: részéről mehet. Csabaspori már sokat megélt, így kevéssé csodálkozott. Nem látta akadályát a megállított játék folytatásának. Átszellemült arccal ismét sípjába fújt.
A sípszót megelőző két hét maga volt a rémálom. A Wundergrund FC az első héten tökéletesen összeállt. Majd a második héten tökéletesen szétesett. Egykori osztály- és jelenlegi csoporttársak, környékbeli kocsmák VIP-vendégei és azok alacsonyabb beosztású ivócimborái, rég nem látott rokonok és vérségi kötelékkel nem bíró, szimpatizáns punkrockerek, szomszédok és vidékről ingázó vendégmunkások, egykor magasabb osztályban játszó elkallódott tehetségek és szintén egykor magasabb osztályban játszó karriert befutó tehetségtelenségek vállalták lelkesen a bajnoki szereplést a toborzás első három napján. Majd mondták le ugyanilyen elánnal a második három napon, családi, egészségügyi és világnézeti okokra hivatkozva. Hogy azután néhányan közülük – kockáztatva a családi békét, feláldozva az egészséget, feladva a világnézetet – mégiscsak felesküdjenek. Mozgósítva saját köreikből régi adósaikat, még régebbi uzsorásaikat is (az effajta kötelékek szorosabbak a legerősebb sportbarátságoknál), hogy a fiskális ügyeket egyelőre félre téve, a közös szent cél érdekében magukra öltsék a Főszer, azaz a Wundergrund piros-kék mezét. Már csak a kapus poszt maradt kérdéses, de valaki ígért egy remek kis portást a hétvégére. A vasárnapi rajt előtt még egy edzést is tartottak.
A szövetségben a bajnoki nyitány előtt azzal biztatták a csapatvezetőt, hogy ne keseredjenek el, ha az első meccseken akár kétszámjegyűek is lesznek a vereségek, a legtöbb újoncnál így van ez, majd a tavaszi szezonra belerázódnak. Ha addig együtt maradnak. Csabaspori és nyugdíjas kollégái őszinte csodálkozására azonban a csapatvezető tisztelettel, de ellentmondást nem tűrve kijelentette, hogy szó sem lehet semmiféle szétesésről, kérem, mi ezt a bajnokságot megnyerjük. Azt már csak magában, és lényegesen kevésbé határozottan tette hozzá: ha már a fiamnak megígértem. Ez az ígéret járt a fejében, amikor az első labda elsuhant a jobb kapufa mellett, amelynek belső oldalánál a pálinkás üveg csillogott. Egy védő is belért. Az ergonómikus kapus könnyedén meghúzta az üveget, míg az ellenfél a szöglethez készülődött. Ő pedig a pálya szélén hadvezérhez méltó blazírtsággal figyelte mindezt. Tekintetével a fiát kereste. Aki életében először játszott nagypályán, és ennek megfelelően – rutintalan hátvédként – tökéletesen alászaladt a rosszul kiszámított beívelésnek. A lepattanót az érkező csatár kapásból verte be a hosszúba... A Dél-Budai Távfűtők megnyugodott. A Wundergrund pedig átesett a tűzkeresztségen. Összeomlás? Ugyan! Ekkor lett teljesen biztos a bajnoki győzelemben. Később hiába kérdezték tőle, miért éppen ekkor, nem tudta megmondani. Talán, amiért a sportlövők, ha egy kilencest lőnek, és megnyugszanak: már nincs mit izgulni a telitalálatért. A Távfűtők három-nullra nyert.
FC Szordínó, Törvényszék SC, Gólvágó FC, Angyalbrigád, Lágymányosi Ördögök – ezek voltak talán a legemlékezetesebb meccsek. A felemás ősz után egy döntetlen tavasszal, a többit nyerték. Megtanulták a nagypályás játékot, és megtanulták egymást. Már kimondottan élvezték, hogy a meccsek után még napokig recsegett a foguk közé szorult kohósalak, ha valami keménybbre haraptak. A Grund az utca végi bitumenről végleg átköltözött a földes pályára. Lélekben. A Margithíd FC-től a Távfűtőkig mind a vörösingesek, ők pedig rendre tizenegy Boka, vagy tizenegy NEMECSEK, így, csupa nagybetűvel... (Egy alkalommal csak tíz, mert a söprögetőjüket nem engedték el a laktanyából, de akkor is hozták az ikszet.) A győzelmeknek meg mindig csak örültek, sose beszéltek róla, nem elemeztek. Évekkel később sem. Valahogy mindenki magában, magának védte a saját farakásait. Mindegyiké más anyagból épült. Kinek szerelmi csalódás okozta dacból, szomorúságból; kinek valaha volt, örökre kihúnyt csillogásból; kinek szárnyalásra ösztönző reményekből; kinek földhözragadt valóságból. Az egyiknek megvalósulásra váró tervek helyett előre nem láthatóan bekövetkező tragédiából. A másiknak beletörődést nem ismerő elvágyódásból. A harmadiknak az előtte álló, elfogadhatatlan, de újra és újra elfogadott megalkuvásokból. Vasárnaponként mindezt külön-külön és együtt visszhangozta a baloldali kapu mögött a kopott feliratú, reménytelenül pergő vakolatú raktárfal, ahogy egy-egy le nem szorított szabadrúgás után döngve visszapattant róla a sártól ellustult bőrlabda. A bajnoki győzelmet megünnepelték. Aranyérmet hivatalosan nem kaptak, úgy csináltatták külön maguknak. A Népsport viszont közölte a végeredményt: 1. Grund FC. Így. Csabaspori ugyanis ebben mindvégig vonalas maradt: internacionalizmus ide, nemzetközi proletár összefogás oda, ez a Wundergrund mégis csak olyan kozmopolita. A szövetség hivatalos jegyzőkönyveit átjavítva – akárcsak a brigádnaplós bejegyzést – Grund néven adta le a teljes tabellát a Sportnak. Nincs örökkévalóság. Vagy, ha mégis, azt nem ólombetűkkel nyomják. Mindenesetre az utolsó meccs után Csabaspori gratulált. Ráért, aznap nem volt több mérkőzése, így még kicsit külön elbeszélgetett a csapatvezetővel. Tőle tudta meg, hogy a Főszer megvette az egész sporttelepet, akar egy komolyabb egyesületet itt, de az edzőpályát bérlő amatőr bajnokság maradhat. Ezentúl ingyen.
Vajon Boka megtanult-e valaha autót vezetni? Ez jutott eszébe, amikor kocsijával áthajtott az ötös és a tizenhatos oldalvonala között. A mögötte jövő még idegesen rá is dudált, önkéntelenül annyira lelassított. Egy pillanatra ugyanolyan zavarban érezte magát, mint amikor húsz éve ugyanitt, az ívet rosszul kiszámítva, rutintalanul alászaladt annak a szögletből beívelt labdának. Akkor gólt kaptak belőle. Most nem hagyja, hogy a mezőnyből érkező ellépjen mellette! Azért sem gyorsít. Komótosan hajt tovább a kétsávos autóúton a belváros irányába. Balról a belső sáv. Jobbról a még mindig kopott feliratú, reménytelenül pergő vakolatú raktárfal.
Megjelent: 2015-03-06 17:00:00
|
