Gáspár Ferenc: Félhományban, vedlés után
Joe olyan fura egy figura volt, de olyan… Ha el tudnám ezt nektek mondani, Isten bizony… Szavak… Mindig csak azok az átkozott szavak! Ha zenész lennék, ha tudnék harmonikázni vagy ilyesmi… De nem tudok…
Így csak ez maradt, és Nektek meg kell hallgatnotok az ő történetét. Hogy nem érdekel? Hogy szartok bele az egészbe? Hogy sokkal jobb leszbi shaw-k vannak, meg Való Világ, meg ilyesmi? Hogy inkább nézitek a tévét? Hát tessék csak! Bámuljátok napestig, én nem bánom. Olyan történetet, mint Joe-é, olyat sehol nem találtok még egyet! Sehol a világon, ezt én garantálom Nektek.
De hol is kezdjem, hogy el ne unjátok, hogy a kezetek ne matasson nyomban a távkapcsoló felé, hogy a szemetek ne rögtön a képernyőket keresse, akár asztali az, akár a laptopé…?
Egyszerű lenne az elején, persze, amikor megismerkedtünk, és aztán szép sorjában elmesélni mindent. Joe fekete históriáját. Vagy in medias res-ben, akár valami ókori nyamvadt epikus, úgy mondani el, hogy Joe ma is itt él köztünk, holnap te is találkozhatsz vele, vagy már találkoztál is, és nem tudod, mire készül… Vagy kezdjem a végén? Akkor lelövöm a poént, legyintetek majd, szokványos Joe, mondjátok, és bömböltetitek újra a bömböltethetőt.
Akkor talán mégis a közepén. A laktanyában, mely közel volt Szegedhez, s ahol meglátogatom Joe-t. Hogy melyik évben? Voltaképpen teljesen mindegy. Tűszicságyévitszot – jut az eszembe, de ezt ti nyilván nem értitek. Ez ugyanis oroszul van, s a számok, ha idegen nyelvről van szó, a mai napig oroszul jutnak az eszembe először. Hogy miért? Mert ez egy ilyen kor. Oroszul kell tanulnunk és kész. Szóval akkor történik, valamikor a tűszicságyévitszotban. És kötelező katonának menni. Én ugyan megúszom később, mit megúszom, megbundázom, csupán egy hónapig vagyok bent a seregben, és aztán három hónapig katonai kórházban, egy jól megjátszott depresszióval kevert pszeudoanginával, melynek során egy rakás álszívrohamot produkálok, és sok érdekes tapasztalatot szerzek (az egészből, most, hogy visszagondolok rá, leginkább a hó marad meg, a pelyhek hullnak lágyan, hó a hóra…), és Joe-nak ez baromira nem tetszik, ez a legnagyobb szög a barátságunk fájában, ez az első ok a szakításunkra, ha lehet ezt így nevezni egyáltalán.
De még nem tartunk ott, egyelőre még a Szeged környéki laktanyában látogatom Joe-t, aki mély benyomásokat tesz rám, igaz, nem olyan mélyet, melyet ő szeretett volna… De ezt akkor még nem tudom.
– Kihangsúlyozod az ennivaló animális jellegét.
Ülünk a könyvesboltban hátul, az öklömnyi öltöző mellett, az apró konyhában, ahol a hűtőszekrény, meg a főzőlap mellett áll egy asztal, és néhány szék, hogy mi, vagyis a „dolgozók” ide vonulhassunk vissza tízóraizni, vagy ebédelni a harapós vevők elől, kik rohamszerűen érkeznek, és mindent meg akarnak venni. Van, aki fél méter zöld könyvet kér, a másik egész lexikon sorozatokat, vagy mindkettőt. A könyv ára, akkor, a tűszicsában bagó volt, és az emberek meg vannak vadulva érte, akár a tigrisek a koncért. Ha véletlenül félrelibbentjük a színházi függönyt és előbukkanunk mögüle, máris ránk rohannak, hogy belénk mélyesszék szörnyű tépőfogukat. De nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy nekem nagyon imponál Joe, mert az én tizennyolc évemhez és a bohóckodásaimhoz képest ő már egy komoly huszonkét esztendős férfi, barátnővel, másfél év elvégzett egyetemmel, biciklivel, gitárral(!), és sok más hasonló dologgal, amiért csodálom őt. Főleg a stílusa ellenállhatatlan, ahogy gyorsan, logikusan beszél lukat mindenkinek a hasába. Így persze számít, hogyan vélekedik rólam… Például most, amikor természetesen megint csak rájátszom a bolond szerepére, és nem vágom szépen a kenyeret, hanem csak rányomom a fogkrémes tubushoz hasonló izéből a szardellapasztát és úgy, ahogy van. Harapom, amíg csak bírom…
Joe-t mindez nem zavarja túlságosan, ő igazából mélyebb ismeretséget akar, de – ezt akkor – még csak nem is sejtem. Csak azt tudom, hogy ő itt a legjobb fej, nonkonform fickó a sok kispolgár kolleganő között, ő az, akibe minden lány szerelmes, aki úgy tudja szívni a mezítlábas szimfit, hogy közben beszél és dolgozik mind a két kezével, hátán megfeszülnek az izmok, és akkora göndör haja van, hogy Jimi Hendrix elbújhatna mögötte.
Na és, hogy ő a PINCEKIRÁLY! Így, csupa nagybetűvel. Ki is van írva az öltözőszekrényére: Joe, a Pincekirály!
A pincekirály pedig azt jelenti, hogy odalent, a könyvesbolt pincéjében van a raktár, ahol az elmúlt években a könyveknek akkora garmadája zsúfolódott össze, hogy senki nem bírta rendbe rakni, rendszerezni őket. A könyvek egymás hegyén-hátán hevertek a dohos, penészes pincében, melyben a világítás sem igazán megfelelő, ha szabad ezt a kifejezést használnom a negyven wattos izzókra, és a beolvadt, műanyag foglalatokra, melyek egy, pontosabban két szál dróton lógnak a pókhálós mennyezetről. Még közvetlenül a bejáratnál a legjobbak a fényviszonyok, ott, a tehénfos zöldre festett és nyikorgó vasajtó mögött talán több lámpa van elhelyezve, mindenesetre itt tényleg jobban lehet látni, nem úgy, mint beljebb, különösen a balra hajló kanyarban, ahol még olyan kis ablakocskán sem pásztáz be némi fény, mint az ipszilon jobb szárnyában. Ott ugyanis az egyik ablakhoz fából készült csúszdát helyeztek el, melyen érkeznek a könyvek lefelé, a másikhoz pedig egy kis elektromos motorral hajtott futószalagot, melyen viszont küldeni tudjuk lentről felfelé a kultúrát. Szóval Joe tart rendet ebben a roppant könyvdzsungelben, illetve ő az, aki felszámolta a lenti rendetlenséget, és kialakított egy szisztémát, melyben minden egyes művet meg lehet találni.
És amikor behívják katonának, én helyettesítem, vagyis én leszek az utóda, az új pincekirály! Ez számomra roppant megtiszteltetés, uralkodóként vonulok a pincébe, egyedül nyitom és zárom az iszonyú vasajtót, mely nyilvánvalóan légópince volt egykor. Az én raktáram mellett van még egy ajtó, ott ül Pál úr, a fűtő, nyakig begombolt zakóban a rettentő melegben, körülötte a falakon meztelen lányok képei. Nem tudom, honnan szerezte őket, a Nők Lapjában meg a Film, Színház, Muzsikában nem látni ilyet…
Mindenesetre az egész rendszert, itt a mélyben belengi, befonja valami elnyomott és fülledt erotika, arról nem beszélve, hogy annyira meleg van itt, hogy sokszor télvíz idején is fürdőnadrágban kell rámolnom a könyveket.
– Jött az elvtársnő a központból, és ott áll a Samu egy száll fürdőnadrágban! – sápítozik a főnöknő, aki rémülten menekül ki szentélyemből az említett elvtársnővel egyetemben.
De erről sem akarok mesélni.
Hanem arról, amikor meglátogatom Joe-t a Szeged környéki laktanyában. Illetve arról, hogy már fél éve én vagyok a pincekirály, tavasz van, és húsvét, odakint nyílnak a virágok, és én véletlenül beleütközöm a lányba, akivel Joe együtt járt az ősszel. Illetve én nem tudom, hogy szakítottak.
– Akarok neked mondani valamit – karol belém. Zavarban vagyok, mint mindig, ha nőkkel találkozom, iszonyúan vágyok rájuk, de mivel még semmi tapasztalatom, ezért félek is tőlük. Hülye egy ambivalens érzés, nem tudok mit kezdeni vele. Réka látja rajtam a feszültséget, gyöngyöző hangon felnevet.
– Tudod, mit? – kérdi. – Inkább leírom levélben. Hiszen te nagyon szereted őt.
– Szeretem? Mint embert, igen. Barátok vagyunk, nekem ő a legjobb barátom.
– Szóval szereted. – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Hát… – nyögdécselek – meglátogatom a hétvégén. – És közben ijedten arra gondolok, hogy hátha ő akarja meglátogatni Joe-t, és megkér, hogy menjek máskor… De Réka csak merőn néz, és ingatja a fejét. Csinos feje van neki, meg kell adni…
– Akkor holnap zárásra ide jövök. Hozok neked egy levelet.
– Adjam át neki? – készségeskedem.
– Isten őrizz! – csapja össze a kezét. – Meg ne próbáld! – és nevetve elszalad. Továbbra sem értem a lányokat, ám másnap mégis örülök, hogy újra láthatom. Kezembe nyom egy lezárt borítékot.
– Csak hazafelé nyithatod ki, érted? Ha már visszafelé jössz, a vonaton!
Ezt már végképp nem értem, de mindegy. Az egész dolog olyan kalandos, és örülök, hogy egyáltalán történik velem valami, hogy egy nő, ráadásul Joe nője – velem levelezik.
Szegeden aztán Joe ugyanolyan szuggesztív, akár régen, lukat beszél mindenkinek a hasába, ad egy-két tanácsot, hogy miket olvassak, milyen filmeket nézzek, milyen zenéket hallgassak... Nem megyek rögtön haza, itt játszik az unokanővérem a szegedi színházban, holnap lesz a bemutató előadásuk. Kivettem egy kis szobát, valahol, valamelyik híd környékén, és hazaérve kibontom Réka levelét. A szívem már előre dobog, hogy mi a franc lehet ez, hiszen Réka nem énbelém szerelmes, hát miért nekem ír, miért nem Joe-nak? És aztán táncolni kezdenek a szemem előtt a betűk. És nem értek semmit, és nem hiszek semmit. Mert akkor, ott abban a tűszicsában ez egyáltalán nem szokványos dolog. Hogy valaki a fiúkat szereti… A minél fiatalabb fiúkat…És Rékával csak megpróbálta… De nem sikerült… És, ami a legszörnyűbb, hogy Joe-t a nevelőapja… amikor ő tizenkét esztendős kisfiú volt… És, hogy Réka szerint velem is csak azért… azért barátkozik… talán csak az a szerencsém, hogy elmúltam már tizennyolc… talán már annyira nem vagyok érdekes…
Persze, mindezt nem hiszem el teljesen. (Akkor még nem tudom, ez annyira komoly, hogy vagy tíz év múlva Joe még börtönbe is kerül egy kisgyermek meggyalázása miatt.) Bár Joe egyszer a lakásán, pálinkázás közben átölelt, de azt hittem csak marhul velem. Hülyéskedik.
Szörnyű sejtelem fog el. A környékbeli borozókban iszom, félig részegen kitántorgok a főtérre. Enyhe, április éjszaka van, leülök a dóm elé, a maradék vörösborommal. Tehetem, a kutya sem jár erre. Vagy mégis? Az árkádok alól, mintha Joe leselkedne felém. Egy ember, akit szeretek, akire felnézek. Mesterem, barátom. Vagy Ká ő, a kígyó, a Dzsungel-könyvéből? – jut az eszembe, s már látom is, ahogy tekereg a tér kolostori kerengőre emlékeztető folyosói közül Maugli óriás pitonja, aki énekével teljesen elvarázsolta a majmok népét, a fákon ugráló Bender-logokat, hogy aztán apránként, szép sorban felfalja őket.
Megjelent: 2014-05-20 16:06:09
 |
|
Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
