Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Albérleteim III.

 

Otthon persze nem szóltam a dologról. Gondoltam, addig jó, amíg anyám nem sejt semmit, minek izgassam olyan csekélységekkel, hogy már megint albérletet keresek! Elég lesz magyarázkodni majd akkor, ha találok valami normális helyet. Talán kisebb lesz a csete-paté. Mert, hogy lesz, az bizonyos. Addig is jártam haza, mint eddig, talán kicsit gyakrabban, hétvégére ugyanis nem tudtak belopni a kollégiumba, ahol az időm nagy részét töltöttem. Katonáékhoz csak tiszta ruháért jártam, csakis akkor, amikor biztos voltam benne, hogy van otthon valaki a főtörzsőrmester elvtárson kívül is. Eszembe sem volt hadgyakorlatot játszani, bár, azért azt sejtettem, hogy nem a harcvonalba osztott volna be, hanem vagy szanitécnek, vagy a gulyáságyú mellé hadtáposnak, de azokhoz sem nagyon fűlt a fogam.

Maradt tehát az albérletkeresés. Minden nappal egyre elkeseredettebben. Év közben albérletet találni egy egyetemi városban, felér egy misszióval a déli sarkon. Egyszóval lehetetlen próbálkozás. A jobb szobák már évekre előre le vannak foglalva, a rosszabbakhoz is csak protekcióval lehet hozzájutni, de ezt akkor még csak sejtettem. Bíztam a jó szerencsémben. Eddig mindig megsegített. Lám, a portás bácsi is félrenéz a kollégiumban, amikor belopakodok éjszakára! Édes pofa! A múltkor még a sálamat is utánam hozta. Meg kell hagyni, egy pillanatra elállt a szívverésem, amikor megjelent az ajtóban.

- Kisasszony! – mondta - Úgy emlékszem, ez az ön sálja. Legalábbis ezelőtt mindig magán láttam, máskor jobban ügyeljen, nehogy legközelebb a Dékán vegye észre!

Ezzel, félig meddig hivatalossá vált az ottlétem, de persze tudtam, hogy ez csak átmeneti állapot. Így nyitva tartottam a szemem és a fülem, ha albérletekről esett szó.

 

Szonja

 

Ha most azt mondanám, hogy a sors kegyeltje vagyok, úgysem hinne nekem senki. Pedig ez így igaz. Az történt ugyanis, hogy egy nap a menzán megállt valaki a hátam mögött. Hirtelen nagy lett a csönd az asztalnál, ahol néhány csoporttársammal ebédeltünk. A szemben ülő lánynak a kanala is megállt félúton a szája felé. Én csak mondtam tovább a magamét, nem tudtam mire vélni a helyzetet, de amikor nem nevettek a poénomon, csak hátrafordultam, hogy megnézzem, mit néznek olyan kővé váltan. A székem mögött, teljes életnagyságban ott állt Szonja. A híres, hírhedt NŐ, csupa nagybetűvel. Az a lány, akit mindenki irigyelt, mindenki csodált és mindenki lenézett egy kicsit.

Nem jártunk közös társaságba. Én, mint afféle vidékről a nagyvárosba került kislány, kerültem minden feltűnést, a fiúk társaságát meg különösképpen. Első a tanulás, intett minden hétvégén anyám, és én szófogadó kislány voltam. Csak amolyan farmeros-pulóveres diák, még csak szépnek sem nagyon tartottam magam. És akkor megállt az asztalomnál Szonja, az igazi, nagyvilági nő, akinek csak a cipője többe került, mint az én egész éves zsebpénzem, akit körülzsongtak a fiúk, minden ujjára volt jelentkező, és mi tagadás, Szonja fogadta is ezeket a hódolatokat. Azt beszélték, hogy kapcsolata volt már az egész egyetemi focicsapattal, a kapustól a jobbhátvédig. A lányokkal viszont kimért és gőgös volt, elvárta, hogy csodálják és irigyeljék. Néha kegyet gyakorolt, és engedte, hogy valamelyik udvarhölgye randizzon egyik másik fiújával.

Már a neve is valami különlegeset sejtetett. Egy olyan közegben, ahol a lányokat Erzsébetnek, Zsuzsannának, Ildikónak, Teréznek, vagy éppen Jutkának hívták, nagy feltűnést keltett a Szonja név. Fel kellett rá figyelni, és bizony fel is figyelt rá mindenki. És ez a Szonja ott állt a hátam mögött.

- Azt mondják, albérletet keresel! – szólított meg köszönés helyett.

- Szia – hebegtem félénken, mert hogy jövök én ahhoz, hogy a Szonja csak úgy szóra méltasson?

- Na, keresel, vagy nem? Mert én tudok egy helyet!

- Igen, keresek, de nem túl drága? – néztem végig a királykék kiskosztümjén.

- Nyugi, megegyezünk! Holnap várlak kettőkor itt a menza előtt.

- Ott leszek! – válaszoltam még mindig hitetlenkedve.

Biztos voltam benne, hogy Szonja egy méregdrága lakásban lakik, valami előkelő negyedben, sőt már olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy saját lakása van, amolyan rózsaszín, tündi-bündi kis szerelmi fészek, ahol a hódolóit fogadja, amolyan seherezádésan.

Másnap aztán felkerekedtünk. Szonja elől, én egy lépésnyire lemaradva mögötte. Jól sejtettem, az „úrinegyed” felé vette az irányt. Hirtelen gyöngyözni kezdett a homlokom, miből fogom én kifizetni a részemet ezen a drága környéken? Mert, hogy itt nem két fillérért mérik az albérletet, az bizonyos. A házak körül magas kerítés, itt, ott térfigyelő kamera, riasztó. Szerencsére Szonja egyik erődítmény előtt sem lassított, hanem ütemes lépésekkel haladt előre. Nem beszéltünk, csak mentünk konok hallgatásba merülve egymás után. A házak lassan szerényebb külsejűre változtak. A kerítések alacsonyabbak lettek, a házak kevésbé hivalkodóak, még talán a kutyák is barátságosabban ugattak utánunk. Kezdtem már fáradni, de Szonja nem lassított. Elhagytuk a családi házakat, hogy bekanyarodjunk egy keskenyebb utcába, aminek két oldalán kétszintes bérházak sorakoztak, monoton egymásutánban. Még a színük is egyforma szürke volt. Már éppen előre akartam szólni, hogy megkérdezzem, mikor érünk végre oda, amikor Szonja hirtelen megállt egy kapu alatt.

- Megérkeztünk!– mondta mosolyogva – Tetszeni fog, ne aggódj!

Szokatlan volt tőle ez a barátságos hang. Hirtelen nem is tudtam hova tenni az egész dolgot, de időm sem volt gondolkozni, mert már ott is ültem az aprócska lakás aprócska konyhájában.

Kezemben egy bögre forró csipketeát szorongattam, ami azon túl, hogy finom volt, kiválóan elrejtette zavaromat, amikor a házinéni lelkendezve dicsérte Szonja udvariasságát, kedvességét, erkölcsös életét.

- De ezt maga úgyis tudja, nem igaz? Nem nagyon akartunk lakótársat a mi Szonjánknak, tudja, Istenfélő emberek vagyunk, és két kamasz lányt nevelünk az egyház szigorú normái szerint, a mai világban nehéz olyan lányokat találni, - csak lányok jöhetnek szóba - akiket példaképül állíthatunk eléjük. – mondta a néni szinte egy szuszra – Szonjácska olyan lány, akire a lányok felnézhetnek. Ha a Szonja azt mondja, hogy maga is ilyen, akkor hát legyen. Jól jön az a kis pénzecske - sóhajtott még mindig mosolyogva, aztán felállt, hogy megmutassa a szobát.

Szobát? Istenem! Hol volt az a szobától! Egy 2x2 méteres kis lyuk, aprócska szellőzőablakkal. Úgy nézett ki, mintha egy kamrát alakítottak volna szobává, csupán egy emeletes ágy és két szék fért el benne. Szekrény sehol. Szonja kedvesen felajánlotta, hogy majd ő alszik az emeleten, neki úgyis hosszabbak a lábai. A ruháim meg elférnek az ágy alatt bőröndben, az ő kofferja mellett. Még ez is jobb, mint Katona elvtárs hadgyakorlata, gondoltam, így rábólintottam. Kifele menet a néni hirtelen felém fordult:

- Azt tudom, hogy Szonjácska vasárnaponként meccsre jár. Maga hova szokott menni, kedves?

- Hogy én? – hirtelen szóhoz sem jutottam. Mi lehet itt a jó válasz? De Szonja ezt is megoldotta.

- Hát misére, természetesen! – kérdően néztem rá, de csak felhúzta a vállát és jelzett, hogy hát a cél érdekében mindent!

- Jaj, de örülök magának! Akkor majd együtt mehet a lányokkal a Karmelitákhoz! – ez tényleg nagy öröm, gondoltam, miközben a szemem villámokat szórt az ártatlanul, szendén álló Szonja felé.

Jól kijöttünk. Szonja mindaz volt, ami belőlem hiányzott. Sok mindent megtudtam róla, ami érthetőbbé tette a dolgait. Már-már felnéztem rá. Egyedül élt, eltartotta magát. Egy amerikai rokonától kapott néha egy-egy csomagnyi ruhát, olyanokat, amiket ők már meguntak. Tehát innen az a sok szép öltözet, A focista fiúkkal is csak azért randizgatott, mert szerelmes volt a csatárba, minden azért volt, hogy a fiút meghódítsa. Egyelőre sikertelenül, az felé sem nézett. Napközben az egyetemen voltunk. Ki-ki tette a dolgát, tanult, vizsgázott, élte az egyetemisták zaklatott életét. Esténként meg bekucorodtak hozzánk az ikrek, a háziak lánykái, a gimista Rita és Zita. Tátott szájjal hallgatták rémtörténeteinket a bonctani gyakorlatokról, az emberevő professzorokról, az idegőrlő vizsgákról. Otthon mindig jól neveltek, csendesek és szorgalmasak voltak, de az hamar kiderült, hogy van egy másik életük is, ami akkor kezdődik, amint kiteszik a lábukat a kapun. Mivel még misére is együtt kellett volna járnunk, hamar beavattak nem is olyan gyerekes csíntevéseikbe. Fülig szerelmes volt mindkettő. Az otthoni szigor miatt titokban kellett tartani a kapcsolatukat, így az vasárnapi mise kitűnő alkalom volt, hogy legalább az alatt randizhassanak szívük választottjával. Helyes fiú volt mindkettő, ez kétségtelen.

Egész jól kitanultam a falazás mesterségét. Előbb Katonáék Kató lánya, most az ikrek, hiába, nehéz egy egyetemista élete!

Egy nap bekopogott a szobánkba az egyik – soha nem tudtam megkülönböztetni őket, olyan egyformák voltak – a Rita. Szonja éppen fociedzésen volt, így egyenesen nekem szegezte a kérdést:

- Tudsz nekem szerezni tablettát?

- Milyen tablettát? - még a lélegzetem is elállt. Sejtettem én, miféle gyógyszer kell neki, de nem tudtam, mit válaszoljak. Ha igent mondok, akkor azt mondom, helyeslem, ha nemet, akkor az én lelkemen szárad, ha valami gikszer becsúszik. Miért nem Szonját kereste meg?

- Tudod, hát antibébit! Lefeküdtem a Janival – és a szeme úgy csillogott, hogy nem volt szívem nemet mondani. Közben azért evett a méreg, hogy itt ez a csirti, és már fogamzásgátló kell neki, miközben én még mindig a nagy Őt várom, csókolózni is talán ha párszor…

Este aztán elkövettem életem legnagyobb ostobaságát. Elsírtam bánatomat Szonjának. Mindent, ami kétely volt bennem fiúügyben. A rettegésemet a vénlányságtól, a félelmemet, hogy olyan ronda vagyok, hogy úgysem kellek senkinek.

Így utólag teljesen világos, hogy ez lett az oka a tragédiának.

Vasárnap volt. Nem emlékszem már, hogy melyik évközi vasárnap, de nincs is jelentősége. Éppen csak, hogy megjöttünk a miséről, jobban mondva a lányok titkos találkájáról, Szonja sietősen távozott a focipályára. Valami egyetemi bajnokság, mondta, és ha minden jól megy, akkor talán ma sikerül az áhított csatár közelébe kerülni. Nem aggódtam különösebben. Ahogy én láttam a helyzetet, szegény Szonja fényévekre volt az álom randitól. Nem is értettem, az a fiú vagy vak, vagy hülye, ha nem látja, hogy egy ilyen szuper nő így oda van érte!

Lassan telt az idő. Hajat mostam, tanultam egy kicsit, főztem egy teát, aztán egy könyvvel a kezemben bevackoltam magam az ágyamba. Ott, a jó meleg paplan alatt hamar elkapott a buzgóság, mély álomba szenderültem.

Mindig is jó alvó voltam, mellettem ágyút lehetett elsütni, éghetett a ház, én csupán a másik oldalamra fordultam, és aludtam édesdeden tovább. Azon a vasárnapon is így történt.

Rettenetes álmom volt. Egy lélekvesztőben utaztam a hatalmas óceánon egyedül. Dobált a víz, a méteres hullámok fel-felkaptak, repítettek egyre messzebb a biztonságot jelentő szárazföldtől. Mellettem villámok cikáztak veszettül, aztán meg valami uszonyt is láttam kibontakozni a végtelen vízből. A jeges félelemtől mozdulni sem bírtam, de arra jó volt, hogy felriadjak álmomból. Na, ha eddig nem féltem eléggé, akkor itt volt az idő az ijedelemre. Az ágyam vadul táncolt alattam, felettem valami számomra ismeretlen állatok küzdöttek vadul hörögve és vinnyogva, az ablak alatti széken ET játszott a melltartómmal, amit lefekvés előtt sebtében odadobtam. Mozdulni sem mertem. Csak a szememet nyitottam és csuktam, remélve, hogy el tudom dönteni végre, hogy melyik rémség a valóság és melyik az álom, de leginkább azt szerettem volna, ha egyik ilyen szemnyitós alkalomra elmúlik minden rémség nyomtalanul, minden újra a régi lesz, és én alhatok nyugodtan tovább. De akkor ET megmozdult, és elindult egyenesen felém. Még szorosabban szorítottam össze a szemem, a fülemmel éreztem csak, hogy közeledik, miközben azok a valamik felettem egyre hangosabban nyüszítettek. Aztán egy pillanatra csend lett. Már-már felsóhajtottam megkönnyebbülten, amikor valaki megérintette a vállamat. Összerezzentem. Ebből persze egyből kiderült, hogy ébren vagyok, így nem is tettettem tovább az alvást. Legyen, aminek lennie kell. ET guggolt előttem, és sörös lehelettel közölte, hogy pisilnie kell, de nem tudja, merre van a mosdó. Na, még csak ez hiányzott! A suttogásra a felső ágyon is felfigyeltek és a legnagyobb meglepetésemre Szonja hangját hallottam, majd egy másikat, egy fiúét.

- Tibi, ne legyél már ilyen, nem bírod ki?

- Az az utolsó sör már nem kellett volna – így Tibi, vagyis ET - meg különben is, Szonja! Azt ígérted, hogy a barátnőd – de befejezni már nem tudta, mert kivágódott az ajtó, hirtelen fényárban úszott a szoba, a bejárati ajtóban a házinéni állt sodrófával. Azonnal átlátta a helyzetet. Betörőt fogni jött és idegen férfiakat talált az ő tisztességes házában.

- Remélem, tudják, mi a kötelességük! – mondta feldúltan – Mire a lányok felébrednek, az utolsó zoknijuk se legyen itt! Nem hagyom, hogy ilyen kétes erkölcsű nőszemélyek megrontsák az én tisztalelkű lányaimat!

Hogy mi történt, míg én a hullámokkal harcoltam? A meccs után bulizni ment a csapat, vitték magukkal a legkitartóbb szurkoló lányokat is, Szonjával az élen. Nem is buli a buli lányok nélkül, nem igaz? A tánc hevében Szonja összejött végre a csatárral. Olyannyira összemelegedtek, hogy már többet szerettek volna némi csóknál és ölelkezésnél. Igen ám, de a kollégiumba nem mehettek, ráadásul a fiú szobatársa is velük volt, kissé besörözve. Gondolták, feljönnek hozzánk, a Tibi majd elszórakoztat engem, míg ők egymást a felső ágyon. Úgyis olyan szomorú voltam, hogy nem találok magamnak fiút, ki sem kell mozdulnom érte, a helyembe hozzák, még hálásnak is kell lennem érte. Hogy a házinéni kikötötte, hogy nem fogadhatunk fiúvendéget? Ugyan, olyan mélyen alszanak, reggelre meg a fiúk elmennek, mintha ott sem lettek volna. Nem kell mindig aggodalmaskodni. Igen ám, de front volt, vagy telihold, mert a néni is nagyon rosszat álmodott, ő is felriadt álmából, és meghallotta, hogy valami nincs rendjén. A többit már tudjátok.

Így történt, hogy az éj leple alatt, hálóingben és pongyolában kellett elköltöznünk, szégyenszemre, kullogva. Amit ezután az egyetemen átéltünk! De az már egy másik történet.

  
  

Megjelent: 2015-02-09 17:00:00

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.