VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Fredrich Vilmos: Kampec (8. fejezet)
Néha nem volt kedvem felszállni a helyijáratos buszra, úgyhogy gyalog mentem haza a suliból. A legjobban azt szerettem és azt utáltam, amikor át kellett menni a Széchenyi úton. Ez kétszer két sáv, plusz a busz. Meg kell nyomni a zebránál a gombot, várni, hogy zöldre váltson a lámpa. Előfordult, hogy megfogta a kocsikat a kanyar fölötti lámpa, ami innen már pont nem látszik, ilynekor nem jött semmi, itt meg a gyalogosoknak még mindig piros volt. Vártam és figyeltem, hogy mikor lódulnak meg a többiek. Nem lehetett hosszan ellátni egyik irányba se, és mindig kicsit féltem, amikor elindultam, hogy valahonnan épp akkor jönnek ezerrel és pont belém rohannak. Nem tartják be a sebességhatárokat. Itt mindenki száguld, tudom. Anyám kicsi korom óta minden egyes alkalommal, amikor átkeltünk elmondta, hogy akkor sem lépünk le a pirosnál, ha úgy látjuk, hogy nem jön semmi. Azért én egy idő után mégis gyakran leléptem.
Átrohantam az út feléig, aztán ott megálltam, ha jöttek a másik sávban. Kicsit szorult helyzet volt, ha éppen nem váltott a lámpa, ott állhattam a felezőn, előttem meg mögöttem sorra húztak el a kocsik, buszok, teherautók, amiket, ugye, nem igaz, hogy nem tiltanak már ki innen! anyám szerint. Anyám csak azt nem tudja, hogy annyira a külvárosban lakunk, hogy örülhetünk, hogy az autópályán nem kell átmenni, hogy hazaérjünk.
Amikor ott álltam a felezőn, sokszor éreztem, hogy lépni kéne. Meginogtam a kocsik között, néztem mélyen magam elé, a talpam, mintha le lenne ragasztva, úgy billegtem egy kissé előre és hátra, közben arra gondoltam, hogy mennyire egyszerű lenne. Csak éppen ki kéne lendítenem a jobb lábam. Úgy vinne el a következő kamion, hogy semmi nem maradna belőlem. Így szórakoztattam magam a hazaúton.
Valami hasonló érzés volt az is, amikor a suli aulájában a továbbtanulási nyomtatványokat nézegettük Jocóval. Mindenki lelkesen bogarászta a parafatáblára kitűzött papírokat, mert mindenkinek volt valami terve, meg érdeklődési köre, meg beállítottsága, ahogy osztályfőnöki órán mindig elmondta az ofő, hogy arra kell koncentrálni, azon kell gondolkodni, mi az a terület, ami érdekel, amit majd egy életre válsztunk. Állandóan ezeket hajtogatta.
Én meg csak álltam ott a parafa tábla előtt, és arra gondoltam, hogy kihúzok belőle egy olyan kis színes műanyag végű tűt, hogy lehulljon az a papír, ami oda van tűzve vele, és egy precíz mozdulattal beleszúrom a jobb szemembe. De ezt még Jocónak se lehetett elmondani, annyira hülyén hangzott volna. Pedig jó sokáig álltam ott, játszottam, csak úgy, ahogy olyan ötletekkel játszik az ember, amikről tudja, vagy legalábbis sejti (reméli), hogy nem lesz belőlük semmi. Bátorságpróba, idiótaságpróba, mennyire vagyok túl ezeken. Egyáltalán nem úgy, ahogy a Sziráki tanárnővel szoktam játszani gondolatban. Abban mindig biztos voltam, hogy vele minden úgy lesz, ahogy képzelem. Elhívom randira, eljön velem, és úgy adja majd meg magát nekem, mint egy igazi nő. Nő, nagybetűvel, mert ő az, ha valaki, akkor a Sziráki egy igazi Nő. Az a szép vörösesbarna haja, meg a finom szája, ó, tudom, hogy egyszer találkozik az én számmal. Azt fogja mondani, hogy régóta várt erre, mint a filmeken. Pont azelőtt mondja majd, hogy megcsókolom.
A többiek felvételi tájékoztatókat böngésztek, pontokat számoltak, Jocó udvarolt valamelyik alsóbb évfolyamos csajnak, hiszen ő már rég tudta, hogy oda megy dolgozni, ahol a a bátyja meg az én apám dolgoznak, csak nem azt fogja csinálni, amit apám, hanem azt, amit a bátyja, műszakba jár majd, kábeleket készít, rég tudta, hogy neki annyi, ami a tanulást illeti, arra sose lesz pénz, én meg úgy csináltam, mintha olvasnám a kiírásokat és azon töprengtem, hogy miért is nem szúrom ki a saját szememet.
Megjelent: 2015-02-01 15:00:00
|
