VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Válas Péter: A sámán halála
A sámán halála Anitának
Akkoriban már hosszú ideje vándorolt a törzs, és ő egyre kevésbé értette, hova és miért. Beszéltek ellenségről; ellenségről, aki erős és számos, és csak a menekülés véd tőle. De azelőtt, az ő fiatal korában is volt ellenség, s akkor sohasem futottak el. Büszkén vették föl a harcot. Nem is tartották volna férfinak magukat, ha szökésre gondolnak. Behunyta a szemét, és újból a testén érezte a folyó vizét, melynek partján felnőtt. Azon a parton még tudta a dolgok rendjét. Ha rajta múlt volna, most is ott lennének. Csiklandósan érintette a combját egy kéz. Nem riadt föl rá. Ellenkezőleg, most kezdte csak hinni, hogy valóság van körülötte. Igen, ezt az érintést ismerte. Látta maga előtt térdelni azt a barna hajú lányt, mintha nem is telt volna el a számlálhatatlanul sok év. Mindig ezzel a simogatással kezdte. Aztán piciket harapott a térdébe, majd a combjába, s így haladt egyre feljebb. A legszebb lány volt mind között; járt neki, mert a sámánnak mindenből a legjobb jutott, hogy legyen ereje a varázsláshoz. Várta a harapásokat, a puha mellet, ahogy alázatosan az ágyékához simul, s az édes folytatást. De csak egy kislány kacagását hallotta, s a kéz finoman lecsúszott róla. Kinyitotta a szemét, és keserűen döbbent rá, hogy mégsem a valóság veszi körül, hanem az a furcsa, gyorsan változó világ, amely csak nem akart rendes lidércálom módjára elmúlni. Kicsiny gyermekek fogócskáztak körülötte, s az egyik az ő lábába kapaszkodott, hogy futtában gyorsabban tudjon fordulni. Most nagyon öregnek érezte magát. – Úgyse fogsz meg! – kiáltotta valakinek a kislány, és már a következő fordulónál tartott. Ezúttal egy kis fa törzsét kapta el. Levelek szálltak alá lassan, nagyon lassan. Még akkor is keringett egy-kettő, amikor a gyerekek már rég eltűntek a bokrok között. „Hát már nem vagyok több nekik, mint ez a fa? – gondolta a sámán. – Nyoma sincs a félelemnek bennük, ha hozzám közelítenek, nem rettegnek a szellemektől, amelyeknek parancsolok?” Aztán egy szörnyű gondolat fészkelte be magát az agyába. „Ennek a fácskának legalább gyökere van. Ott fog meghalni, ahol született. De én? Még a fánál is kevesebbet érek, csak levél vagyok, amelyik lehull, ha egy gyerek megrázza a fát, és hagyja magát sodortatni a széllel.” Amikor még ott éltek a folyó mellett – csak így hívták, folyónak, nem volt mitől megkülönböztetni –, akkor hallgattak az emberek a szavára. Kikérték a tanácsát, megköszönték a bölcsességét, és mindig a legjobb falatot adták neki a zsákmányból. Hozzá fordultak vadászat vagy harc előtt, s neki kellett megmondania, merre vonuljanak tovább, ha valahol elfogyott az élelem. De a folyótól sohasem távolodtak el. Mintha a szellemek fogták volna le mostanáig a szemét, s most engedték volna csak látni, úgy világosodott meg előtte a bajok forrása. Minden akkor kezdődött, amikor nyugatnak fordultak, és elhagyták az ősi földet. Akkor először néztek rá haragosan a törzs tagjai. Akkor először cselekedtek a jóslata ellenére. S lám! Nem is találtak új hazát azóta, csak menekülnek. Új istenekben kezdtek hinni, új varázslatokat művelnek, de már nélküle. Hol megvető, hol szánakozó pillantásokkal kínálják az ételből, mintha ingyenélő lenne. Másképp tekintenek a varázslatokra, mióta örökös harcban élnek; inkább bíznak már a karjuk erejében, mint a szellemekében. Azt mondják, hatástalan a tudománya. Ha nem így lenne, bizonnyal távol tartotta volna az ellenséget. Emlékezett a napra, amikor elkezdtek átkelni a nagy hegyeken. Az volt az utolsó alkalom, hogy rajta keresztül kérték a szellemek véleményét. De nem vették komolyan, inkább csak megszokásból tették. Amíg ő táncolt és énekelt, hogy kapcsolatot találjon a szellemekkel, csak az idősebbek állták körül azzal az áhítattal, amivel régen. A fiatalok beszélgettek, tréfálkoztak, s még ki is nevették, mikor a fájós lábai nem bírták a táncot és elesett. Egy sem segített fölkelni. Nézte a fát, amelynek tövében most találta meg a helyét az utolsó kóbor levélke, s kezdte megérteni az üzenetet. Őt még nem hagyták el egészen a titokzatos hatalmak. Mondani akarnak neki valamit, segíteni akarnak, hogy visszanyerje a méltóságát, így hálálják meg a hűségét. „Meglátod, öregem – mondta magának –, végül még a szent dobot is elhajítják majd, mondván: Minek ez nekünk? Jobb nekünk a szellemek nélkül.” Már nem volt ereje táncra vagy énekre. Mozdulatlanul állt azon a helyen, ahol a fogócskázó kislány találta őt. Kelet felé fordult, mint mindig, ha a múlt járt az eszében, a pusztán töltött évtizedek tapasztalatával mégis pontosan tudta, mikor érinti a nap a háta mögött a látóhatárt. Ekkor megtörtént vele a csoda. Életében először meglátogatta őt a folyó szelleme anélkül, hogy hosszas énekléssel kellett volna kényszerítenie. Látta a fát, ahogy körülfolyja a víz, s látta a rég nem látott kedves folyót, ahogy a semmiből áradni kezd a puszta síkságon. Már a derekáig ért a víz a fának, amikor különös átalakulás játszódott le. A falevelek hajkoronává rendeződtek, a fatörzs emberi testté, s az ágak lassan arcot kezdtek formálni. Nagyapja arca volt az, s ő megértette, hogy követnie kell. Másnap az egész tábor a csodájára járt, mert sosem hallottak még olyat, hogy valaki állva haljon meg. A születése sem volt mindennapi; nagy ritkaságnak számított, hogy foggal jött a világra. Arra azonban a legvénebbek sem emlékeztek, hogy holtában is állva maradt volna bárki. Ez még a sámán esetében is hihetetlen volt. A kutyák nyüszítettek a félelemtől. Az emberek a titokzatos szellemekről beszéltek, akikkel a halott cimborált, és már nem is voltak olyan biztosak benne, hogy jól tették-e, amikor az akaratuk ellen cselekedtek. A biztonság kedvéért mindenesetre előhozták a szent dobot, és napnyugtáig együtt táncoltak és énekeltek. – Méltósággal halt meg – mondta egyikük a tánc végeztével a szomszédjának. A megszólított a dobra nézett, aztán a holttestre, melyet most csavartak bőrökbe, s végül, nagyon hosszan, a keleti látóhatárra. – Még élhetett volna, ha másként alakulnak a dolgaink – mondta.
Megjelent: 2014-12-29 17:00:00
|
