Keresés a honlapon:

T. Ágoston László: Augusztusok

 

Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata; dinnyét akartak lopni a határban. Nem azért, mintha otthon nem kaphatták volna meg, ha éppen arra fájt a foguk, hanem az izgalom, a kihívás miatt. Milyen érzés lehet elvenni valamit, ami nem a tiéd, aztán futni, bújni, nehogy elkapjanak. Futni a csősz elől, esetleg másnap a rendőr szemébe mondani rezzenéstelen arccal, hogy te még életedben nem is jártál azon a környéken, ahol ez történt. A falubeli srácok többsége már átesett ezen a tűzkeresztségen, de ők, az iparosgyerekek még nem. Hát akkor legalább egy dinnyét el kell lopni, hogy ne gúnyolhassák őket a többiek.

─ A kisvasútnál van egy dinnyés ─ mondta a szeplős arcú Berci. ─ Anyám tőle vett tegnap egy ötkilósat.

─ Az jó ─ húzta el a száját Lajcsi, a kovács fia. ─ Aztán majd onnét cipeljük haza…

─ Cipeli a fene ─ rántotta fel a vállát a másik. ─ Van bicskánk, fölvágjuk, és megesszük ott, a tábla végében.

─ És ezért kutyagolunk három kilométert? Ne röhögtess már… A mi szőlőnk végében is van egy dinnyés, a Kalapos Józsi bácsi. Az sokkal közelebb van, és ha észrevesz, azt mondjuk, hogy a szőlőt nézni jöttünk, hogy érik-e már.

Miután alaposan meghányták-vetették a dolgot, a Kalapos Józsi dinnyéje mellett döntöttek. Jól ismereték az utat, meg a dinnyést is. Fütyörészve ballagtak tovább a dűlőúton.

A negyvenes éveit taposó férfi faágakból, meg nádból készített magának csőszkunyhót a tábla végében. Ide jöttek hozzá a vevők, meg a dinnyeszedő napszámosok is. A kunyhó alját jó vastagon megszórta szalmával, arra terítette a subát, amin olyan jókat lehetett aludni, mint a vetett ágyon soha. És a tolvajok? Hát arra való a Bodri, a kis göndör szőrű keverék kutya. A falu végéről is észreveszi az idegent. Csak annyit mond neki, hogy „csípd meg, Bodri!”, és már oda is van az illető bokája. A lánya, a Marika minden délben kihozza neki az ebédet. Többnyire a vacsora is kitelik belőle. Ha nem, akkor meg ott van a dinnye kenyérrel. Van úgy, hogy az asszony is meglátogatja esténként. Így aztán nem unatkozik.

─ Hú, oda nézz, mekkora az a dinnye! ─ kiáltott föl Berci, és már vette is elő a bicskát, hogy levágja a száráról.

─ Várj, előbb kongassuk meg! ─ rohant utána Lajcsi.

─ No, hát most ott megálltok, ahol vagytok, vagy odaküldjem a Bodrit? ─ szólalt meg mögöttük a csősz.

─ Mi nem… Józsi bácsi, mi csak a szőlőbe… ─ hebegte Lajcsi.

─ Jól van, hát látom én, amit látok ─ támaszkodott a botjára Kalapos. ─ Azt is látom, hogy te a kovács fia vagy, te meg az asztalosé. Mindkettő jó barát. Miért pont az én dinnyémet lopnák? Hanem az a dinnye még nem elég érett. Gyertek velem, adok én nektek olyat, hogy a fületek is ketté áll tőle!

A két fiú irult-pirult, de nem volt mit tenni, követték a dinnyést a kunyhóhoz. Ott aztán beszólt a férfi a lányának.

─ Marikám, kislányom! Hozd ki azt a két magdinnyét a fiúknak, amit délelőtt kiválogattunk! Olyan mézédeset még úgy se kóstoltak. Hanem a magját le ne nyeljétek! Az utolsó szemig köpjétek ide, ebbe a tálba! Ebből lesz a jövő évi vetőmag. Én adom a dinnyét, ti meg a magjával fizettek.

Tudták a fiúk, hogy csapdába estek, de nem volt mit tenni. És ráadásul még ez a lány, a Marika is kinevette őket. Ha ezt elmeséli a faluban, rajtuk fog nevetni mindenki. Mondták is a fél dinnye után, hogy akkor ők most már köszönik szépen a szíves vendéglátást, de mennének tovább a szőlőt nézni.

─ No, de édes fiaim! ─ mondta a dinnyés nevetve. ─ Rátok vár még az a tízkilós is, a tál meg alig telik…

─ De nekünk menni kell ─ mondta félénken a szeplős ─, mert jön a tűzijáték. A Józsi bácsi látott már tűzijátékot?

─ Hogy láttam-e? ─ komorult el Kalapos arca. ─ Láttam bizony, kisfiam. Bár csak ne láttam volna! Szatálinorgonán játszották azt a tűzijátékot…

 

*

 

A Dunaparton, a korlátnak támaszkodva várta Emmát, és a lenyugvó Nap aranyhídját bámulta a vízen. „A rakodópart alsó kövén ültem / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj”… rémlettek föl benne József Attila sorai. Aztán arra gondolt, hogy akkor is augusztus lehetett, talán éppen Szent István napja körül járhatott az idő, amikor az a bizonyos dinnyehéj elúszott a költő előtt. Talán ő is éppen itt várt arra a lányra. Hogy is hívták? Mártának, ha jól emlékszik a középiskolai tanulmányaiból. Márta, vagy Emma, oly mindegy. Biztosan gyönyörű volt ő is. Kinek-kinek a magáé. Nem a név a fontos, hanem aki mögötte rejtőzködik. Lám, ezt a Szent István Napját is átkeresztelték. Most úgy hívják, hogy Alkotmány Ünnepe. Hm… Minden változik, csak a dinnyehéj marad mindig dinnyehéj.

Emma ezen a napon is gyönyörű volt, mint mindig, és késett néhány percet, mint mindig. Lajcsit ─ pontosságra nevelt műszaki ember lévén ─ bosszantotta ez a slendriánság. Szóvá is tette egyszer, mire a lány felkacagott.

─ Lalikám, édesem! ─ mondta ingerkedve. ─ Ha nem érek neked annyit, hogy néhány percet várj rám, hogyan bízhatom rád az elkövetkezendő éveimet? A fiú nagyot nyelt, és elhatározta, hogy legközelebb egyetlen percet se fog rá várni.

A sétahajó, amelyiken a délutánt töltötték volna, pontosan indult, s régen kifutott a kikötőből, mielőtt még Emma odaért.

─ Nem baj ─ mondta a vállát vonogatva. ─ Azon a hajón amúgy is összeborzolta volna a szél a hajamat. Tudod, milyen kényes vagyok a frizurámra…

Moziba mentek hát, aztán a szigeten sétálgatva várták, hogy elkezdődjön a tűzijáték. Mire visszaértek a folyópartra, már leállították a villamosokat, és a hangszóróból lágy zene szólt. A sötétben egymás lábát taposva várták az emberek, hogy az égen megjelenjen az első tűzpamacs. Lajcsi gyengéden átkarolta a lány vállát, és magához húzta.

─ Mi van, mit akarsz? ─ kérdezte Emma az eget bámulva.

─ A tűzijáték alatt akarok veled csókolózni.

─ Megőrültél? Itt, ahol ketten állnak az egyik lábamon?

 

 

*

Tóth Lajos rosszkedvűen szállt ki a kocsijából a vállalati üdülő parkolójában. Úgy beszélte meg Emmával és a két gyerekkel, hogy augusztus 20-án nála lesznek a gyerekei. Elviszi őket csónakázni a Balatonra. Esetleg még egy kis hajókirándulás, meg badacsonyi hegyi túra is belefér abba a két napba, ami a válóperi végzés értelmében minden hónapban jár neki láthatás címén. Aztán a tűzijáték kezdetére visszaviszi őket az anyjukhoz Siófokra, mert Emma új férjének ott van víkendháza, ahol a nyári szabadságukat töltik. Az üdülő gondnoka, Icuka, a termelési osztályvezetővel való bensőséges viszonyukra való tekintettel fölvállalta, hogy gondoskodik a két gyerekről annak ellenére, hogy az üdülőben nincsenek bejelentve. Nemcsak az ellátásukról gondoskodik, hanem az üdülő tulajdonában lévő vízi jármű használati jogát is fenntartja nekik. Mindezt elmondta telefonon Emmának is, aki többször kijelentette a gyámhatóság emberei előtt, hogy nem bízik Tóth Lajos atyai gondoskodásában.

Ezek után Lajos a megadott időpontban becsöngetett Emma pesti lakásának ajtaján, amelyik nem nyílt ki. Csupán a biztosító lánc mellett búgta el Emma, hogy mindkét gyerek beteg, nem engedheti el őket ilyen kockázatos útra. Lajos erre hangos szóval fölemlegette, hogy bezzeg a gyerektartás emeléséért tud perelni, rajta meg csak röhögnek a bérszámfejtő lányok. Erre a házfelügyelő odakiáltott a folyosó végéről, hogy ha azonnal be nem fejezik az ordibálást, kihívja a rendőrséget. Mit tehetett volna? Legyintett egyet, beült a kocsijába, és meg se állt a Balatonig.

A vállalati üdülő parkolójában becsapta a kocsi ajtaját, ledobta a szobában az ágyra a bőröndjét, és beszólt Icukának, hogy hagyja a francba azt a kaját. Gyerek nincs, ő meg nem éhes. A többit majd elmeséli, ha visszajött a tóról. Ezzel ledobta a ruháját és egy szál fürdőnadrágban elevezett a végtelennek tűnő vízen toronyiránt a semmibe. Mindössze egy repedt dinnyével találkozott útközben. Sápadt volt, kissé sárgult és lapos a felfelé bámuló oldala. Mintha rajta röhögne az is… Odacsapott az evezővel. A dinnye rögtön megadta magát, kettéhasadt. A rossznyelvek azt mondták volna rá, hogy tök, de ott, a tó közepén éhgyomorra, szomjúhozva nagyon finomnak tűnt. Csupasz kézzel szedte ki a héjából.

Amikor estére kelve pecsenyére sült bőrrel kiszállt a csónakból, olyannak érezte magát, mint a kígyó, aki éppen vedleni készül.

─ Te jóságos Isten! ─ csapta össze a kezét Icuka. ─ Teljesen megsüttette magát, Lajos. Magának már nem hiányzik a tűzijáték. Üljön ide, a heverőre, hozom a tejfölt! Még szerencse, hogy túrós csusza volt ebédre, van mihez nyúlnom. A tejföl talán még megmentheti a teljes leégéstől.

 

*

 

Ketten ültek az asztalnál. Az öregasszony, meg az öregember. Vacsorához készülődtek éppen.

─ Már ennek a nyárnak is vége ─ mondta az asszony. ─ Emlékszem, gyerekkoromban ilyentájt kezdett érni a fekete oportó szőlő. Apámék mindig abból csináltak előszüretet. A nagyszüretre mindig volt belőle újbor. Kicsit még karcos, de bor. Manapság már a nevét se hallani…

─ Nem hát, mert sok gond volt vele ─ vélte az öregember. ─ Szórta a szemet, ha megérett. Nem nagyüzemi termelésbe való. Nagyon finom volt az a Kossuth nevű csemegeszőlő, meg a Szőlőskertek királynéja is. Korai érésű volt, édes, mint a méz. Már olyat se látni manapság.

─ Gyorsan változik a világ, Lajos ─ sóhajtott föl az asszony. ─ Az én dédapám még két hónap alatt jutott el Fiuméből Amerikába. Most meg néhány óra alatt odaér a repülőgép.

─ Látod, itt van ez az ünnep is, Rozikám, ez az augusztus huszadika. Egyházi ünnep volt. Szent István napja. Körmenet, meg minden. Aztán csináltak belőle sarló-kalapácsos, vörös lobogós, úttörő nyakkendős ünnepet. Átkeresztelték alkotmány ünnepnek. Most újra Szent István napja lett, az államalapítás ünnepe. Minden változik, csak a dinnye héja marad. Emlékszem, egyszer hatvan évvel ezelőtt ezen a napon indultunk el a szeplős Berci barátommal dinnyét lopni.

─ Te, meg a dinnyelopás... ─ nevetett föl az asszony. ─ Lajos, te minél vénebb leszel, annál nagyobbakat tudsz lódítani. Harminc éve ismerlek, de ilyen badarságot még soha nem mondtál.

─ Pedig így volt. Olyanok akartunk lenni, mint a többi vagány alvégi gyerek. Persze elkapott a dinnyés…

─ És gondolom, jól kiporolta a feneketeken a nadrágot…

─ A fenét. Kiderült, hogy apám barátja. Egy lövészárokban harcoltak a fronton. Addig etette velünk a dinnyét, míg meg nem csömörlöttünk tőle. Magdinnye volt. A magját egy tálba kellett köpni. Azt vetették el a következő évben. Mikor is volt ez? Valamikor az ötvenes évek elején…

─ No, meg a tűzijáték ─ csillant föl Rozika szeme. ─ Azt mindig szívesen néztem. Gyönyörűek azok a színes tűzvirágok.

─ Hm… ─ bólintott rá Lajos. ─ Az volt a nagy álmom, hogy egyszer a tűzijáték alatt csókolózzak valakivel. Soha nem jött össze a dolog…

─ Hát, így változnak a dolgok, Lajosom ─ nyugtázta Rozika.─ Hozhatom a dinnyét? Félbe vágattam a piacon, mert már nem lékelik. A kongatás meg nem megbízható. Manapság már mindent hamisítanak.

Letette az asztalra, mellé a kést, és egy másik tányért.

─ A magját kotord erre a tányérra, mert még megüli a gyomrodat!

─ Bizony, Rozikám, már az se a régi ─ bólintott rá Tóth Lajos, aztán az órára pillantott. ─ Kapcsold be a tévét, mert hamarosan kezdődik a tűzijáték!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-11-07 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.