VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szilágyi József: A feldőlt holdlétra
Irén gömbölyűségeihez simulok, karcsú csípőjét ölelem, kéz a kézben kavarogva, egymást támogatva kerengünk, mint egy pallón, a létrán át, körtánc kígyózik a Holdra, mögöttünk a Föld. Élen a szakfelügyelő, mint a Halál, vezeti léptünk, hátul Buc és apám, őt is visszük a kristálytiszta holdbéli partra. A sötét oldalon alszunk majd, ahol az éjszaka tömör és sima, mint a metszett gránit…
– Elég belőled Buc, túl kíváncsi vagy! Ha ott csillogna a szuperközeli telehold alatt egy ezüstös létra, biztos felnyargalnál az ismeretlenbe. Én meg rüszttel eltrafálnám a létraszárat, s hullana darabokra, mint egy papírmasé. Odafent ragadnál… – Felmásznék rajta akkor is – erősködött Buc. – Fel én…
Nem holdlétra, hanem koktélra! – tátogja Buc a webkamerába, aztán a fenekéhez teszi, nem értek semmit. Nem feldőlt, hanem feltölt! – üvölti. Feltöltötte a fészbukra a koktélparti képeket, amikor kidobtuk a taccsot a mellékesben, a fizika szakfelügyelő meg ott brunyált, kérdés, hogy ezek után mehetünk-e harmadikba… Mindegy, a nyarat még kiélvezzük, aztán jöhet a sóbánya… Persze, holdlétrát értettem, mert apám folyton a Holdról beszél, hogy a holdlakók vörösnek látják a földet, és a földlakó az egyetlen értelmes lény a kozmoszban, aki valójában értelmetlen, mert az elméjét benőtte a szenvedély. A Buc meg csak nyerít a webkamerába, ami szenvedés. Mármint a szenvedély az szenvedés, magyarázom, ahogy apám magyarázza nekem: tűzpiros, vérvörös a bolygó, ilyen a Föld, tűzpiros a szenvedélytől, vérvörös az erőszaktól, mint Mordor katlanai. A szenvedélytől a látásunk is homályos, a szemünk degenerálódott, ezért véljük a bolygónkat kéknek és zöldnek, ami a holdbeliek romlatlan íriszében vörös… Épp vacsorázom, tömöm magamba apám zsemlegombócait, óriási gombócokat. Mióta anya elment, túl nagyok a gombócok, a flekken lelóg az asztalról, egyetlen szelettel csak kétszerre tudok megbirkózni. Egészen átvettem apa szövegét, Buc értetlenkedik, apád már megint válik anyádtól? Nem csak Italo Calvinót olvas, meg valami Hamvazót… vagy Hamvast? Aki már elhamvadt a vörös bolygón? akadékoskodik Buc. Képzeld, mondom, volt nálam az Irén, aki a múltkor kiszívta a nyakam, aztán meg lelépett. Buc szinte lenyeli a webkamerát… Meddig jutottatok? (hogyan is állunk, Helén? – Irén, akit Helénnek hívnak, mint általában a lányok, egyszer kacér, máskor frigid. Másokkal már-már kurvásan kacér… Ha a Hold legközelebb alánk úszik, csúsztatólétrát eszkábálok, lesuhintom Irént a hűvös érzéketlenségbe, a rezzenetlen Hold-pokolba, hol egy szálló porszem el nem hibban…) Hogy mennyire jutottunk? Már indultunk a szobámba, amikor apám rákezdte, hogy a kivételesek mind szenvedtek, Krisztus a kereszten, Buddha a fa alatt, Beethoven a süketségével… és a szenvedés teszi vörössé a bolygót. Irén meg adta alá a lovat, hogy akik nem szenvedtek, azok szenvedést okoztak, a császárok, hadvezérek, elnökök, öltek, pusztítottak, megaláztak, érted, Buc? A csúcstechnológia első testet öltése ölőgép és ölőszer, kínt és halált virágzó műremek… Az egész planéta vérvörös, és Irén tapsikolt, hogy ez milyen izgi… Buc is tapsikol a kamerába: Pancser Prinyó, semmire sem jutottál Helénnel! Mérgemben egy labdányi gombócot falok be, a pofazacskóim kipúposodnak, s tele szájjal nyammogom, hogy Irén el volt ájulva a holdbeliek tiszta világától, akik fölött biztonságos távolban úszik el naponta az óriás Föld vörös pokla, s ahol nincsenek nemek… mert a két nem csak a két őstípus elkülönülése még a perm időszakban, amikor a brutálisból lett a hím, az alattomos bumfordiból a nőstény… és hogy tényleg milyen taszító hely ez a föld, ahol a tudat megkettőzte magát férfira és nőre (velem vagy nélkülem, Helén?), aztán tovább aprította magát fehérre, feketére, sárgára, majd bábeli zűrzavarrá forgácsolódott. Elkülönbözés, és rögtön szembefordulás mindenütt, nyomában meg erőszak és ármány… Irén meg csak selypegett a kanapén, mintha be lett volna lőve, hogy naponta elúszik felettünk a patyolat Hold, ahol csak a tiszta értelem... Apám majd elolvadt, mert végre valaki komolyan veszi az agymenéseit. Hiszen apád már két éve elvált, értetlenkedik Buc, még mindig nem tért magához? Azóta sincs nője, mondom, egyre jobban utálja a nőket… Meg a férfiakat, és az egész emberiséget, személyi válogatás nélkül. A végén lecsapja a kezedről Helént, szögezi le a Buc. Jesszusom, most még a gatyáját is letolja! Húzd ki a képből a nudlidat, ember! Na, csá… (Együtt vagy külön, Helén?)
Álmomban mindez akkoriban történt, amikor az éji lámpás szinte érintette a Földet, anyácskám eltűnt, mintha a hold nyelte volna el, másik szülémnek pedig bizonyosság után epedt a lelke. Inkább megszabadulna ő már ettől az értetlen világtól, hajtogatta álló nap… Egy tarisznyába ételt, italt bugyoláltam, s nehéz szívvel útjára bocsátottam, fel az égig érő lajtorján…
Buc megőrült a kíváncsiságtól és hajnali fél tízkor esemessel bombázott, fent vagyok-e. Már pirkadat óta. Mióta betört a fény, lázam van és hányok. Felforrt bennem a vörös Föld, ez a Tejútszéli tenyésztelep a surranó nedveivel (utálok alsógatyát mosni), minden cseppecskében falánk organizmusok nyálkás milliói (szent ég, mi lehet az Irén bugyijában?) Bucnak viszont tetszik az „aljadék Föld” vízió, legyen mégis inkább mozgás, mint bármi más, ki a szürkeségből, akkor is, ha konfrontációval jár, hiszen az valójában feloldódás, egybecsurranás… Hemzseg a televény, az iparkodó baktériumok szörfpályája, az őserdőkben hiphopoznak a vírusok: ritmus, szenvedély, szerelem… És itt vannak a nemesb’ érzések…! – száll el Buc már teljesen. Mint harag, gyűlölet, irigység, féltékenység, bosszúvágy…? Igen, és közben bájoló szózatot zsong füledbe a skorpiók fullánkos hada… Te az Irénre fened a fogad! (Vele vagy velem, Helén?) Kiléptem és elaludtam…
Irén, aki most Helén, úgy lebeg felettem, mint a Hold, egy tengerkékben fürdő medúza… Se veled, se nélküled, Helén! Másszunk fel a szikrázó létrán, hagyjuk itt a vér-golyót, és hárfafutamok közt ölelhetjük egymást odafenn, Helén! Én nem kóválygok egész életemben, mint az apám, fenyegetőzöm, hogy végül az anyám is lelépjen egy Vörös-tengeri könnyűbúvárral… Láttam őket az utolsó merülés után, ezüst létrán inaltak a sápadt éjkirálynő felé, anyám haja kavargott a csillagporos szélben, míg eltűntek a ködfátyol fölött. A létra aztán lebegve eldőlt egy hanglökésétől – ekkor rontott a szobámba apám. A polcról lekapta Van Gogh válogatott leveleit, rákötözte Irén-Helénre, és mint egy kosaras hőlégballont elhajította az űrön át Budakalász-Betelgeuse irányába. Rám förmedt, adjam át a telóm, mert megírja belőle élete főművét „H. Prinyó és M. Buc válogatott esemesei és csetelései” címmel, ám a lövedék, amint elérte a Kaszást, visszaváltozott a mobiltelefonommá, onnan egyenesen a tenger fenekére süllyedt, ahol egy iromba harcsa marcangolta foszforeszkáló korallredők alatt… Megint a Buc csilingelésére ébredtem…
Hívás 22:22 – Még mindig lázas vagy? – Már alig van hőemelkedésem. – Na, és, járt ott az Irén? – Egész nap cserélgette a borogatásokat és simogatta a homlokom. – És te csak kornyadoztál az ágyban? Nem lehetsz ilyen nyuszi… – Aranyos lány... Apámmal közölte, imádja, hogy a Hold valamikor még önálló bolygó volt, és csak a Föld mohó gravitációja kebelezte be. Ám amíg ily fickók sétálnak ég és föld között, mint én, addig őt nem érdeklik sem a háborúk, sem a murénák, Ebola meg tűzhányók, de még a perverz agyfelmetszők sem. – Nagyon jó akar lenni nálad… – Utazunk árvízmenteni Gemencre (vagy Hold-animációkat rajzolunk a Firkafilmnél, még nem tudom). Apám sem a poharazóba indult, hanem megborotválkozott és randizik. Holnap folytatja a kutatási témáját, ultraviolával besugárzott kompozit anyagok viselkedése vákuumban. A végén tényleg kidolgoz egy működőképes holdlétrát… – Fel is másznék rajta, fel én… – sóhajtotta Buc. Aztán éjfélig ufó-pofákat grimaszoltunk a webkamerába...
Megjelent: 2014-10-27 17:00:00
|
