Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Cselenyák Imre: Az Oláh (Kései halotti beszéd)

 

Az Oláh

(Kései halotti beszéd)

Milyen barátság volt a miénk, Gyalu? Te kóbor poéta, te öreg kamasz, te száműzött herceg, te vén renegát.

Tegnap egy vaskályháról jutottál eszembe. Amilyen az etédi dolgozószobádban állt, tetején föltornyozott kéziratköteg -- fényképem van róla. -- „Péter fiam, hozd a kalapácsot és azzal verjed az írógépet, mert nem bírom végighallgatni, hogy ilyen lassan teszed tönkre!” -- Emlékszel, ott volt még Blénesi Éva meg Bágyi Bencze Jakab.

A Mátyás templom ódon boltozata alatt hallgattuk a Csíksomlyói passiót. Elnéztelek téged. Mellbevágóan archaikusnak tűntél a majd ötven évvel fiatalabb Enikő mellett. Milyen kapcsolta volt köztetek, Gyalu? -- Te nagy ember egy kis korban -- mondta rád ott valaki.

Mik is voltak első szavaid hozzám? -- „Kedves magyar barátom, bocsánatod kérem kormányom miatt, amiért az erdélyi magyarokkal olyan gyalázatosan bánnak!” -- Egem ez mélyen megindított. Leintettelek, ne mentegetőzz, hisz mások tetteiért magad nem felelhetsz.

Jut eszembe! Te széltoló, te bigámista! Hetven év alatt hét feleséget nyűttél, meg ki tudja hány szeretőt. Bárhogy barátkozom ezen kivételes teljesítménnyel, mégiscsak bizarrul cseng. S mindemellett vallottad, hogy alapjában te egy hűséges pasas vagy. Ugye, ezt nem mondtad komolyan?

Ott Etéden még csak hatvanöt voltál. Hármasban társalogtunk hajnalig: Te, Jakab, a költő meg én. Eltűnt az idő, a korkülönbség meg egy üveg whisky. Te beszéltél, s én nem hittem a fülemnek. Ily csermely tisztaságú, gyékény-zizegésű, Arany-gazdagságú magyar nyelvet élőben, „másajkútól” még nem hallottam. Mintha a legszentebb őseim szóltak volna belőled. Jó ég, te kedves román!

Most nevetnem kell. Egy ízben tévedésből unicum helyett kólát töltöttem a stampedlis poharadba. Te szó nélkül beálltál a sarokba, mint egy önérzetében sértett nebuló. -- „Vezekelnem kell! Jaj, bűnhődnöm kell, mert súlyos az én vétkem, miért is a barátom azzal büntet, hogy lónyálat tölt a poharamba!”

Kányádi Sándortól kaptad a Gyalu nevet. Ötvennél több kötetet fordítottál magyarról románra. A legnagyobbakat: Mikest, Aranyt, Petőfit, Móriczot, Német Lászlót…

Akkor ott Etéden valami történt velem. Te írtál hozzám egy verset, én portrét rajzoltam rólad. Beszélgettünk a forradalmakról meg a szabadságharcokról… Kossuth… Fidel… Tőkés… De felemlítődött Napóleon is. Az egyetlen diktátor volt Napóleon, aki annyi furcsasággal és oly sok emberi gyarlósággal bírt, hogy kénytelen vagyok tisztelni, mondtam. -- Napóleon a háborúskodásban élte ki magát, mert túl kicsi volt a pöcse, és nem tudott tisztességesen kefélni” -- mondtad te.

Milyen barátság volt a miénk, Gyalu.

Vártalak a Metró végállomáson a Fehér útnál. A rezignált, rohanó hústömegben már messziről fölismertelek. Aszkéta alakoddal, szürke hajaddal, puha járásoddal úgy mutattál a sokaságban, mint valami áttűnés egy másik dimenzióból.

Óh, átkozott politika! Folyton ez az állhatatlanság: fölemel érdemtelent, s letaszít érdemest! Miért nem búcsúztatott el az írószövetség, meg a Magyarok Világszövetsége? Hogy az a… Pedig nem lehet a szemedre vetni sem radikalizmust, sem üres finomkodást. Elhúzod a szádat és legyintesz. -- „Azt hiszed, zavar? Péter, a lábaddal túrd az orrod, mert Budapesten már minden rendes gyerek a lábával túrja az orrát” Kérdezd meg Imre bátyádat!”

Ott Etéden együtt aludtunk. Én magyarországi magyar, Te erdélyi román eretnek, s a Hargita néma altatójára egyszerre lélegeztünk. Hajnalban -- micsoda öröm! -- találtam a táskámban egy teli üveg vodkát. -- Drága Gyalukám, ezt itt hagyom neked ajándékul! -- „Szó sem lehet róla, most mindjárt neki látunk!” -- Fölbontottad, és ripsz-ropsz benyeltük.

Gyakorta fejtegettem, miért olyan megnyerő az -- egyébként némelyek által meg általad is csúfnak tartott -- orcád? Talán a bölcsességben megőszült szakállad vagy a pajkosság örökét magán viselő betört, görbe orrod miatt? Aztán rájöttem. A hatalmas, ifjonti élénkségű szemed az oka! Az a lenyűgöző bámészságod, ami miatt élmény volt szemtől szemben lenni veled. Hetvenéves vén kehes ló, csikó szemekkel. Netán tömjénezlek, Gyalu?

A tieidből kiábrándultál, az enyéim közt kerested az önigazolásod. Büszke voltál minden íróra, akit fordítottál. Büszke voltál arra, hogy Kányádi Sándor adta neked a Gyalu nevet. De büszke voltál Sütő Andrásra, Kincses Elődre, Bodor Pálra és még sokakra, akikre nekünk is illene büszkének lennünk. Mészöly Miklóst kifejezetten szeretted. -- „Pedig higgyétek el, nem vagyok egy renegát természet.” -- Kár volt sokszor olyan udvariasan alázatosnak lenned! Mi sem vagyunk magyarabbak nálad, téged is súlyt most már a „turáni” átok!

 „Idehallgass te eltévelyedett prózaíró! Nincs valami csinos, fiatal hölgyismerősöd, akinél beprotezsálnál? -- De Gyalu, vén vagy már, mint az országút! Aligha bírnád az iramot! -- „Tévedsz! Hidd el, úgy vágyom az ölelésre, mint egy megkergült tizenéves.”

Én még olyan megható búcsút nem értem, mint Etéden. Szinte megbénultam tőle. Akkor még nem sejtettem, hogy néhány hét múlva Magyarországon látlak viszont.bo

Főszerkesztő voltál Bukarestben. Az idő tájt nősültél hetedszer. Sajnos a barátaidat rosszul válogattad meg: magyarokkal vetted körül magad. Véreid megsértettek, dacból feladtál mindent, családostól a Székelyföld kellős közepére költöztél. Anyanyelvükre tanítottad a „bozgor” gyerekeket. Te voltál a magyarul legszebben beszélő román Trassylvániában. „…az igazi legyőzetés, barátom, ha feladod álmaid.” Önkéntes száműzetésed jelmondata. A hetedik asszony nem bírta tovább. Elhagyott két apró gyermekeddel együtt.

A Fekete Madonna versciklusod a kutyának sem kellett. -- „Én mindig is tudtam, hogy ezek a versek posztumusz kiadásra vannak ítélve.” -- Szerettem veled szapulni a nyegle, korlátolt „izmushuszárokat”. A lábad nyomába se érhetnek, akik ötöltek-hatoltak munkásságodról. Mellébeszélek, Gyalu?

Budapest akkor, kilencvenben, tárt karokkal fogadott. Csaltak ugyan szegedre is, te azonban, hiszem, miattam is, a főváros mellett döntöttél. Legelőbb az Írószövetségtől kaptál ideiglenes lakást, később én is részt vállaltam szállásgondjaid megoldásában: három hónapig laktál a kispesti örökségemben. -- ugye nem kértem sokat érte? A végleges otthon a köztársasági elnök érdeme volt.

Lukácsról meg egyebekről diskuráltunk egy tavaszi éjszakán a dorogi házam balkonján. Az volt ám a mi időnk, tanultam tőled csőstől. -- „Fel nem fogom, miért gondolják az önjelölt „zászlóvivők”, hogy a nyakatekert, ficamos gondolkodásmód, a már-már érthetetlenül összekuszált szerkezeti forma kell jellemezze a kortársművészetet. Imrém, tanulj meg először tisztán, puritán módon írni, az a legmagasabb szintű műhelytudás alapja!” -- Szinte kettesével szívtuk a cigarettát, a füsttől meg az álmosságtól alig láttuk egymást, a hangunk meg-megbicsaklott… Egy palack jóféle konyakot hörpöltünk föl fulladás, kiszáradás ellen. Panaszoltam, hogy a sok buzi nem tud ráérezni az alkotói énemre. -- „Vigyázz, a buzik még képesek bizonyos szexuális cselekvésre, barátom. Nevezzük ezeket az izéket inkább herélteknek. Ne keseregj, én ismerem a dolgaidat. Függetlenül attól, hogy tanulnod sose árt, te potencionális író vagy. Majd meglátod, nekem lesz igazam!”

Néha kegyetlenül fölbőszítettél. Átdorbézolt éjszakáink után képtelen voltál lenyugodni. A „másnapok” délelőttjén valami titkos erőforrásból energiát szívtál magadba s hihetetlen elánnak kezdtél hozzá ismét az ivásnak. Nemhogy versenyre kelni nem tudtam veled, de határozottan kikészített tapintatlan, harsány dévajgásod.

Egyszer nagyon megsértettél. Úgy mutattál be Páskándi Géza barátodnak, hogy én vagyok az a pali, akinél valameddig laktál. Csak?! Barátságunkat holmi főbérlő-albérlő viszonyra degradáltad! Ezt nem érdemeltem meg.

Igazad lett. Első kötetemen még meg se száradt a festék, én már loholtam vele hozzád. A kezedbe vetted, simogattad, mint egy újszülöttet. -- „Annál is inkább örül az ember, mert látja beigazolódni megelőlegezett bizalmát.”

Legutolsó találkozásunkkor már elég rossz bőrben voltál. A szemednek az a kamaszos csillogása is mintha halványult volna. -- „Nem merek én már ennek a mostani kompániának tanácsokat adni. Úgy látom, kezdenek sültbolondnak tartani. Az Oláh tudja, mikor kell elnémulni.”

No és az anyagiak, barátom. Egy évig élvezted a Soros alapítvány ösztöndíját, dolgoztál a Dunatájnál, tanítottál az ELTÉ-n, fordítani valód is akadt. Meggyőződésem, a havi átlagod jóval meghaladta az enyémet. Mégis párszor rám szorultál. Azt a legutóbbit már nem tudtad visszaadni. Nem maradt rá időd. Milyen barátság volt a miénk, Gyalu?

Gelu Pateánu
   Vergődés

Amit én írhatok, az majdnem semmi.
Tudod, Barátom: csupán szeretet.
(És, jaj, mennyire kényes szerkezet
az a bizonyos „lenni vagy nem lenni”!)

Itt minden út a halálba vezet,
s a halál fog majd neked is üzenni
egy szép fényes napon -- amikor megjelenni
annyit tesz majd, hogy fogjunk már kezet.

S most nézd: én esendő regösnek
esendő éneke vagyok.
Téged ha tudhatlak erősnek
tán megbocsátsz -- és én megbocsátok.

De készen légy testvérem a halálra:
találkozunk vajon valahára?

Etéd, 1990. március 9.

Ja, még valami! Nem írtál szonettet a feleségemnek! -- Tudod, Rita nem akárki. Írtam én már nőkhöz verset, szonettet is néhányat, legtöbbet kiráztam a kisujjamból. De a te hitvesed az más. Ő egy olyan roppant karizmatikus egyéniség, mellette ragyogó szépségű asszony, hogy engem ezzel súlyos feladat elé állít. Őhozzá különleges, ritka pillanat szükséges.” -- Olyan ritka, amilyen sose jött el.

(1995. május 19.)

  
  

Megjelent: 2014-10-25 16:00:00

 

Cselenyák Imre (Nyírkáta 1957. január 1.) elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.