Keresés a honlapon:

T. Ágoston László: A csőszlegény

A mi falunkban minden ősszel megtartották a szüreti bált. Nem olyan egyszerű táncmulatság volt ám ez, mint a többi. Már hetekkel előtte készült rá az egész falu apraja, nagyja. Kora délután, a szüreti fölvonulással kezdődött az ünnep. Elöl haladt egy ökrös szekér földíszítve a legszebb szőlőfürtökkel. A kocsiderékban meg hatalmas présből csordogált a must. Két nekigyürkőzött férfi húzta a prés rúdját, s a kármentőből egy nagy hordóba meregették a nedűt.

Mögöttük haladt a bíró hintaja. Bíró és bíróné fölcicomázva a legszebb népviseletben. Mögöttük a kisbíró lengette hetykén a kalapját, s ahányszor megállt a menet, jól megpergette a dobját, és közhírré tette; hol és mikor kezdődik este a bál.

Aztán a csőszlányok kocsija következett. Ők is népviseletben; pártásan, piros csizmában, egymásba karolva énekeltek végig az úton. Volt ott cigányvajda asszonyostul, kártyavető jövendőmondó, meg minden, ami egy falusi mulatsághoz dukál. S természetesen ott haladt a sorban a zenészek kocsija is, akik szünet nélkül húzták a talpalávalót.

Hanem a leglátványosabbak mégis a csőszlegények voltak. Fényesre csutakolt szőrű lovaikon bő gatyában, sarkantyús csizmában kísérték a menetet. Már amelyik kísérte...Mert biz’ amelyik jó lovas volt, nem elégedett meg a bandukolással. Előre - hátra vágtatott a kocsik mellett, hadd lássa az a lány, meg a falu népe, milyen lóra termett legény ő. Nem is számított igazi férfinek, aki nem volt csőszlegény a maga idejében.

Volt a menetben egy - két bohóc is. Ezek szakadozott rongyokba öltöztek, a képüket bekenték festékkel, korommal, hogy a saját anyjuk se ismert volna rájuk. Az oldalukra tollal degeszre tömött tarisznyát akasztottak, a kezükben sudaras végű kandzsika. Olyanokat pattogtattak vele, mintha egy nagyöblű puskát sütögettek volna az ember füle mellett. Ha valaki nem figyelt kellőképpen rájuk, úgy megszórták tollal, hogy napestig szedegethette a ruhájáról a pihéket a körülállók hahotájától kísérve. Olyan is akadt köztük, aki lisztet szórt a bámészkodókra.

Nagyapám, apám is volt csőszlegény a maga idejében. Amikor elmúltam tizennyolc éves, rám került a sor. Csőszlány is akadt mellém. Ági, aki a falu egyik legszebb lánya volt, s már hónapok óta kísérgettem. Nagyon szeretett volna fölülni a színes szalagokkal díszített kocsira. Nem is lett volna semmi baj, csakhogy... Szóval az volt a helyzet, hogy én falusi gyerek létemre még soha se lovagoltam. Károly bácsi, a szomszédunk megengedte ugyan, hogy itatáskor fölpattanjak az öreg Pejkó hátára, de nyeregben még soha se ültem.

A barátaim, akik apró gyermekkoruk óta szőrén ülték meg a lovat, jót nevettek rajtam. Ági meg elpityeredett, és elfordult tőlem.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen ügyetlen vagy, szóba se állok veled – mondta. – Anyu már a ruhámat is elkészítette. Most aztán kereshetek egy másik csőszlegényt...

– Azt már nem – makacsoltam meg magam. – Inkább megtanulok lovagolni.

Nagyapám régi ünneplő csizmája pont a lábamra illett. Az egyik szomszédban akadt egy régi lajbi, a másikban bőgatya, a harmadikban lobogós ujjú ing. Csak hát az a ló... az nem akart alám illeni. 

– Találtam neked egy jámbor lovat – szólt egyik este apám. – A téeszben üvegeztem ma, beszélgettem a kocsisokkal. Azt mondja a Varga Jóska bátyád, hogy az ő lova olyan szelíd, hogy a hasa alatt bújócskáznak a gyerekek. Igaz, mitől is lenne kedve virgonckodni, évek óta nem látott zabot az a szerencsétlen állat...Nyerge is van, csak át kell pucolni egy kicsit. Majd kiszidolozzuk. Úgy fog ragyogni, mint a tücsök hátsó fertálya.

Boldogan vittem a hírt Áginak, hogy készülődhet, már semmi akadálya sincs, hogy igazi csőszpár lehessünk.

Szombaton délután elhoztam a lovat a téesz istállójából. Józsi bácsi, a kocsis rátette a nyerget, kezembe adta a kantárszárat, és fölsegített a hátára. Szegény Sárga furcsállta ugyan egy kicsit a dolgot, de annyi szokatlan történt vele, mióta a közös istállóba került, hogy ezt is elviselte egy méltóságteljes biccentéssel. Különben is könnyebb voltam, mint a szekér. Csak annyit kellett mondanom, hogy „gyí, te!”, és lassan, komótosan elindult alattam. Ha meg azt mondtam, hogy „hő-ha!”, akkor megállt. Büszkén fordultam be Sárga hátán a udvarunkba, sőt még Ágiékhoz is átmentem vele bemutatni a lovagló tudományomat.

Estefelé Gyuszi barátom, a traktoros pöfögött el a ház előtt. A pótkocsin ott ült a többi csőszlegény baltával, fűrésszel fölszerelkezve. Az erdőbe mentek gallyakat vágni a bálterem földíszítéséhez. Természetesen én is velük tartottam. Hazafelé jövet megállt a téesz kukoricatáblája mellett.

– Van zsákod? – kérdezte.

– Minek?

– Láttam a lovadat. Szép állat volt valaha, de összeroskad alattad, ha nem adsz neki egy kis abrakot. Mindannyian szedünk egy-egy zsákkal, hogy az éjjel erőre kapjanak a gebéink. Végtére is a közös az közös...

Sárga nagyon megörült az abraknak. Hálásan bólogatva ropogtatta a kukoricaszemeket, s mintha megtáltosodott volna tőle, táncolni kezdett örömében. Amikor másnap reggel fölültem a nyeregbe, hogy a délutáni parádé előtt megjártassam egy kicsit, noszogatás nélkül elindult, sőt ügetni kezdett. Még föl is nyerített, úgy tetszett neki a futás. Hagytam, hadd fusson, délután annál nyugodtabb lesz. Sőt azt se bántam, hogy a szomszéd fiú jókorát vágtatott vele a kertek alatt.

Aztán eljött a várva várt vasárnap délután.  Nagyanyám fölöltöztetett csőszlegényi díszbe, ahogy annak idején ők is csinálták, s a lobogós ujjú ingben, hatszeles gatyában fölpattantam Sárga hátára, hogy a gyülekezőhelyre lovagoljak.

– Úgy ülsz a ló hátán, mint szegény nagyapád – mondta büszkén nagyanyám, s az emlékek egy könnycseppet csaltak a szemébe.

Visszamosolyogtam rá, de azért éreztem, hogy az fog történni, amit Sárga akar. De Sárga egyelőre nem akart semmi különöset. Legalábbis addig, amíg el nem indult a menet, s meg nem szólalt a zene. Hanem akkor fölkapta a fejét, s a fülét hegyezve nekilódult. Mondhattam én neki, hogy „hő-ha!”, húzhattam a kantárszárat, rám se fütyült, csak vágtatott előre.

– Hová mész, te?! – kiáltott utánam az egyik fiú. – Neked hátul kell jönnöd.

Mire válaszoltam volna, már a lányok kocsija mellett rúgtattunk. Ági büszkén mutogatta a többieknek, milyen délcegen vágtat az ő legénye. De nem hozzá vágtattunk. Csak egy suta intésre volt időm, s máris az ökrösszekérnél voltunk.

– Ácsi, öcsi! – kiáltott rám az egyik szurtosképű bohóc. – Én vagyok a menet eleje! – És még durrantott is egyet a kandzsikájával.

Sárga hátranézett, aztán még gyorsabb vágtába fogott. Végig a főutcán, ki a cigánysorra. Szinte meghűlt az ereimben a vér, amikor megláttam, hogy előttünk, a porban gyanútlanul játszanak a hátulgombolós apróságok. A lovam meg csak vágtat, és egymás után átugrik fölöttük. Könnyedén, elegánsan, akár egy díjugrató paripa. És még rám is tud vigyázni, nehogy lehuppanjak a nyeregből. De vajon hová megyünk? A kezem reszketett, a hátamon patakokban folyt a víz. Már csak házakat láttam, meg utat, fákat... fogalmam se volt, merre járunk.

Egyszerre csak újra előttünk volt a szüreti menet. Sárga hosszan fölnyerített, mintha kinevetné őket, és elvágtatott mellettük.

– Ne félj, jövök! – hallottam a hátam mögül Gyuszi hangját. – Riszáld a száját!

Nohiszen – gondoltam magamban –, azt se tudom már, melyik az eleje, de azért elkezdtem rángatni a kantárt. Sárga vágtája alább hagyott, s ez elég volt ahhoz, hogy a barátom mellém kerüljön, és elkapja a kantárszárat. Nem tudom, mit csinált, csak arra eszméltem, hogy az út közepén állunk, s Gyuszi gyengéden paskolja az én lovam nyakát.

– Szállj le – mondta –, lovat cserélünk! 

– Rendben van, leszállok, de azt ne kívánd, hogy föl is üljek a másikra...

– Igyekezz már! – noszogatott. – Rögtön ide ér a menet. Az egész falu rajtad nevet, ha megtudják, hogy berezeltél. Ági olyan büszke rád, alig fér el a pruszlikjában. Ha kiderül, hogy nem is te akartál vágtatni, hanem a ló, alighanem elbúcsúzhatsz tőle...

– De hát én...

– Szedd össze magad, és pattanj! Ez a ló már csak vánszorogni tud. Jó, ha beporoszkál a menet végén.

Mire felkászálódtam a barátom fáradt lovára, felbukkant a menet eleje a kanyarban. Visszaálltunk a sorba, és én megpróbáltam egyenesen ülni a nyeregben. Nem volt könnyű, bár ezt a lovat valóban nem lehetett volna még ostorral se újabb ügetésre kényszeríteni.

Amikor a bálterem előtt befejeződött a felvonulás, körém gyűltek a csőszlegények, és elismerően szorongatták a kezemet. Én meg megveregettem Sárga verejtékező nyakát, és csak annyit mondtam:

– A jó ló, az felbátorítja az embert is.

Szerencsémre Sárga nem tudta elmondani a véleményét, Gyuszi pedig csak a bajsza alatt mosolygott.

Azóta is tisztes távolból bámulom Sárga gyorslábú rokonait. De legalább eldicsekedhetek a fiamnak, hogy én is voltam egykor csőszlegény. Még fénykép is van róla...

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-10-06 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.