Keresés a honlapon:

Petz György: A költő halála

 – Már akkora vagyok, mint te, majdnem. Kopaszodó apuci, majd szólok a fogmanónak, hogy hozzon neked fogakat. Hű, de büdös a szád – mondta a nagyfia, miközben a férfi ivott egy kortyot a fémlevélből kinyomott pirulára. Nem szólt semmit, bement a nagyszobába, ledőlt az ágyra, úgy döntött, nem csinál semmit, menjen nélküle a világ, vannak itt hozzá elegen. Mintha elaludt volna.
A kisfia ment be hozzá. Kívülről hiába szólongatta. Talán öregszik? Romlik a hallása? De hiszen elkezdett vigyázni magára – már valami vérzsíroldót is fölíratott magának, talán még a cukrára is elkezd figyelni, hiszen az apja olyan korán… emlékszik a sebek nehézkes gyógyulására, apja negyven évvel ezelőtti rossz leheletére… A fiú újra kérdezte:
– Apa, eljössz velünk a lovakhoz? Elvisszük a dinnyehéjat, te mondtad.
Bentről valami hörgésféle.
– Mit mondasz? Miért nem mozdulsz? Ne csináld!
A borostás, jó ötvenes férfi érthetetlen hörgött, mozogni akart, de nem bírt. Fia aggódva rohant anyjához.
– Gyere gyorsan, apa rosszul van!
A negyven körüli vékony nő nem tudta, bosszankodjon-e, lehet, vicceskednek „ezek ketten”, de a fiú ijedtsége mégis behajtotta a szobába. A férje mintha élet-halál határán lenne. „Jaj, nekem - futott át rajta – ha ez nekem itt meghal!”
– A mentőt, gyorsan hívjuk a mentőket!
– De mi a számuk?
– Nulla négy… illetve egy-nulla-négy… hívd már!
Miközben ezt kiabálta fiának, a férje szemét kereste, a száját, lélegzését kémlelte, a karját próbálta. Fia odatartotta a kagylót.
– Igen, mondom a címet, telefonszámot… nem tudom, de alig mutat életjelt. Vérnyomás? Nem tudom. Szíve? A családban igen…
Úgy érezte, minden rászakad, vége a meghosszabbított gyerekkornak, a későn megélhető kamasz és egyetemista időszaknak; egyszerre itt marad három gyerekkel. Mihez fog majd. De most reflexszerűen cselekedett, nem volt idő pánikra sem.
– Emeld kicsit jobban; a rohadt ajtó de szűk… majdnem leejtettem… kanyarodj – kínlódtak a mentősök a megtermett, magatehetetlen testtel.
– Asszonyom, tudja, mi történt? Bevett valamit? Volt már rosszul máskor is?
– Fogalmam sincs. Magukkal mehetek? Hova viszik?
Ekkor a zavaros szemű nagyfiú is feltűnt a konyhaajtónál. Egy mobillal szöszmötölt.
– Mi történt, anya? – kérdezte, akár egy űrből jött ember.
– Hagyjál, Gabikám, apát visszük. Láthatod!
A nagyfiúnak ennyi mintha elég is lett volna, „Jó, hogy Virág a nagyanyjával van, még csak az kéne, hogy itt legyen” gondolta, és visszavonult a kisszobába.
– Az Irgalmasokhoz visszük – szólt a mentőorvos.
– Esélyek? – kérdezi a vékony asszony.
– Évente 50.000 stroke-ból 18.000 halállal végződik. Elkeserítő, hogy a betegek bő fél százaléka részesül időben megfelelő ellátásban, de itt most szerencsénk lehet.
A rohamkocsi nagy szirénázással pillanatok alatt befutott az Irgalmasrendiekhez. Stroke-ra gyanakodtak és szívrohamra. A beteg szívét már a kocsiban kellően ellenőrizték. Nem, azzal nem lehet probléma.
A kórházban áttolták egy fémhengeren, amit halványan érzékelt. CT? Ez lenne a komputer tomográfia? Időnként beúszott a képbe egy doktornő is, aki olykor fölé hajolt, és felszólította, hogy vicsorogjon. Ekkor minden erejét összeszedve még beszélni is próbált. Valami olyasmit, hogy bds a szm – ami olyasféle morgás lehetett, hogy büdös a szám… Különben jól elvolt ezzel a nem élő állapottal. Végül is nem fájt semmije. Hadd aggódjanak. Mindenki tudja, mikor jön el az ideje. Ha meg az élethez fantázia kell, akkor érvényes régi bölcselkedése: akinek fantáziája van, minek annak megszületnie.
Megint a doktornőfej: – vicsorítson!, – bds a szm. Érdekes beszélgetés. Egy nagy kapcsolat kezdete. Kell több?
Hallja, ahogy a doktornő és a felesége beszélnek:
– Mondta, hogy többször hívott, de ki volt kapcsolva a mobilom. Azt kérdezte, hogy apa vett-é be valami gyógyszert, mert ő odarakta a szekrénybe az övéhez a 100-as Leponexét, ami fémlevélben van, akár a vérzsíroldó.
Már kapja is az infúziót. Vagy öt-hat tasakkal csöpögtetnek belé. Aztán a kacsa. Mások kezelik, ő csak hápog. Már amennyire. De kezd valami visszatérni. Eszébe jut nagyfia sötét szemealja, örök ismeretlensége, amit a pszichiáterek címkéivel sem tudtak közelebb hozni. Ki tudja miért, a régi, egészséges istenek ősgyilkossága is eszébe jut, meg az, hogy gyógyszerrel teszik mássá az embert, mint amilyen, aztán azt a másik embert kezelik, és micsoda ereje van egy százas Leponexnek, pedig akad, aki akár nyolcszázassal is együtt él, jön-megy, rendes életfunkciókat mutat.
Némi tisztulást érez. Talán már mozogni is tud, meg gondolkodni. Pisil, tele a kacsát. Verset írna a köztes állapotról, amitől félni fölösleges, amit nem érdemes fölcicomázni vallások és álmok cikornyás képeivel, mert az anyag érzéketlen bölcsességét hordozza, bár büdös a szája.

(2014.07.29.)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-20 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.