Keresés a honlapon:

T. Ágoston László: Ikerszülöttek

Az ikrekre szokták mondani, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Olykor a szülőanyjuk se tudja megkülönböztetni őket. Általában ez így igaz is, de mint tudjuk, a kivételek erősítik a szabályt. Efféle kivétel volt egykor Ézsau és Jákób, Izsák és Rebeka fiai is.

Az elsőszülött vöröses bőrű volt, és az egész testét szőr fedte, ezért kapta az Ézsau nevet. A testvére úgy jött utána, hogy egyik kezével a bátyja sarkába kapaszkodott, mintha már ott is meg akarta volna előzni. Ezért lett a neve Jákób. Az ő teste rózsaszínű volt, mint a legtöbb újszülött babáé, sima és szőrtelen. Az arca is szép és kerek, mint az anyjáé. Talán ezért is volt az anya kedvence Jákób, az apáé pedig a külsejében férfiasabb Ézsau.

Mire felnőtté cseperedtek, még jobban kiütközött ez az ellentét. Ézsau a vadászathoz értő, szabad ember lett, aki napokra eltűnt az erdős ligetekben, meg az illatos mezőn a vadat hajszolva, s vissza se jött, míg a nyakába nem akaszthatta az elejtett vadat. Egyenesen az apjához vitte, s együtt élvezték a vadpecsenye fenséges ízeit. Jákób szelíd sátorlakó lett, aki szívesen terelgette a nyájat, és nagy élvezettel fogyasztotta az erdőn-mezőn termett gyümölcsöket is. Egy nap, amikor Ézsau éppen egyetlen vadat se ejtett a mezőn, s fáradtan, a szerencse forgandóságán bosszankodva tért haza, látta, hogy az öccse bográcsában valami vöröses színű étel fortyog. Fölé hajolva megérezte az étel csábító illatát és nyomban farkaséhes lett. Úgy érezte, hogy talán bele is hal, ha meg nem kóstolhatja ezt az illatos, mennyei ízű lencsét. Így szólt hát Jákóbhoz:

– Nagyon elfáradtam, öcsém, és nagyon éhes vagyok. Hadd egyek ebből a finom lencséből, amit főztél! Úgy látom, van belőle elég, egy tál nekem is jutna belőle.

– Jutni éppen jutna – felelt az ifjabb, de én dolgoztam meg érte, miért adnám neked? Persze, ha fel tudnál ajánlani valamit cserébe…

– Mit adhatnék cserébe, amid nincs neked? Adjam oda az íjamat?

– Nem sokra mennék vele – így a másik. – Az a te kezedhez szokott. S mit is lőhetnék vele? Tán egy birkát, vagy bakot? De van valamid, amit szívesen elfogadnék. Add nekem az elsőszülöttségi jogodat, s tiéd a lencse.

– Furcsa kérés – töprengett Ézsau. – pont az elsőszülöttségi jogomat akarod? Ugyan mire mész vele? És én mire mentem? – Aztán arra gondolt, hogy nap-mint nap halálos veszélyben forogva űzi-, hajtja a vadat, bármikor alulmaradhat ebben a küzdelemben, s akkor máris Jákóbra száll az elsőszülöttségi jog. Semmit se kell tennie érte… No, de hát miről is alkudoznak? Az atyai örökségből két rész illeti meg, s ő lesz a családfő az apjuk halála után. Szépen hangzik, de kívánhatja-e ő az apja halálát, akit oly nagyon szeret? S nem előbb vész-e el ő a vadak karmai közt, mint Izsák, akit fiai, szolgái védenek? S ha Isten úgy akarja, még akár száz évig is elélhet az apja… Ez a tál lencse meg annyira csábító… – Legyen hát óhajod szerint, öcsém – mondta. – Add ide azt a lencsét!

– Előbb esküdj meg, hogy nekem adod az elsőszülöttségi jogodat!

– Ha csak ez hiányzik, megesküszöm – felelte Ézsau mosolyogva.

– Így már jó – mondta elégedetten Jákób. – Megyek, elmondom anyánknak is. Te meg lásd, milyen bőkezű vagyok, kenyeret is adok a lencse mellé.    

Teltek-múltak az évek, s bár mindenki tudta, mi történt a két fiú között, szentül meg voltak győződve róla, hogy egy furfangosnak vélt gyors eszű ifjú nem rúghatja föl a törzsi hagyományt. Így vélekedett az apjuk, Izsák is. Amikor megöregedett, s a halálára készült, Ézsaut hívatta, hogy megáldja őt, mint elsőszülött fiát. A szeme elhomályosult, csak a hangjukról ismerte föl a szeretteit. Így szólt hozzá:

– Ézsau, nagyobbik fiam!

– Itt vagyok – felelt a fiú a sátorba lépve, s megállt az apja előtt.

Izsák megtapogatta az arcát, mellét, karjait, majd így szólt:

– Lásd, fiam, én megöregedtem, a szemem világa is elveszett, bármelyik napon meghalhatok. Ezért fogd a fegyveredet, a tegzet és az íjat. Menj ki a mezőre, és lőj nekem vadat, és készíts belőle ízes lakomát. Tudod, ahogy én szeretem. Hozd be, hogy megegyem, és megáldalak, mielőtt meghalok, atyáink szokása szerint.

A fiú megfogadta apja szavát. Fogta az íját, és elment a mezőre vadat lőni. Csakhogy a sátornak vékony és lenge fala van, könnyen áthallik rajta a szó. Rebekának, a fiúk anyjának viszont éles hallása volt. Különösen úgy, ha a sátor falára tapasztotta a fülét. Rögtön futott is a kisebbik fiához, hogy megszerezze neki a bátyjának szánt áldást.

– Jákób fiam! – szólt izgatottan Rebeka. – Hallottam, hogy apád a bátyáddal, Ézsauval beszélt. Azt mondta, hozz nekem vadat, és készíts jó falatokat, hogy egyem, és megáldalak az Úr színe előtt, mielőtt meghalok. Szó szerint ezeket mondta. No, édes fiam, Ézsau eladta neked az elsőszülöttségi jogát, téged illet az áldás.

– No, de anyám!...

– Semmi de! Hallgass a szavamra, és tedd, amit én parancsolok neked! Először is menj el a nyájhoz és hozz két kecskegidát a legszebbek közül. Majd én készítek belőlük jó falatokat apádnak, ahogyan ő szereti. Ha valaki, én már csak ismerem az ízlését… Azt viszed be apádnak, hogy egyék, és téged áldjon meg, mielőtt meghal.

– No, de anyám, hát apám tudja, ha nem is lát, hogy a bátyám szőrős ember, én meg sima bőrű vagyok. Ha megtapogat, azt hiszi, csúfot űzök belőle, és áldás helyett átkot szór majd rám. A hangunkat is megismeri…

– Ne törődj te ezzel, édes fiam! Engem sújtson az az átok! Te csak hallgass a szavamra, s tedd, amit mondtam! Még a méhemben tusakodtatok, amikor azt mondta az Úr, hogy két népet hordok a szívem alatt. Az egyik nemzet erősebb lesz a másiknál, de a nagyobb szolgál a kisebbnek. Eljött hát az idő, hogy beteljesedjék Isten akarata.

Jákób nem vitatkozott tovább. Elment, elhozta a gidákat, leölte és átadta az anyjának. Rebeka pedig elkészítette a jó falatokat, ahogyan Izsák szerette. Amikor elkészült az étel, Jákóbra ráadta Ézsau legszebb ruháját, s a kecskék bőrével borította kedvenc fia kezét, nyakát. Aztán a kezébe adta az ételt meg a kenyeret, s beküldte az apjához.

– Ki vagy te? – kérdezte a vak Izsák a belépőtől.

– Én vagyok Ézsau, az elsőszülött fiad – mondta a bátyja hangját utánozva. – Úgy cselekedtem, ahogy parancsoltad. Kelj föl, egyél a vadpecsenyéből, és áldj meg engem!

– Hol találtál ilyen hamar vadat, fiam?

– Istened, az Úr hozta elém. Ne csodálkozz hát a sikeren!

– Gyere közelebb, fiam, hadd tapogassalak meg! – mondta, mert a szívében felébredt a gyanú. – A hangod Jákób hangja, még ha rekedtes is, de a kéz, az Ézsaué. Bort is hoztál? Köszönöm. Gyere közelebb, és csókolj meg, fiam! A ruhád illata a mezőké, melyet megáldott az Úr. Adjon neked Isten égi harmatot, zsíros földet, sok gabonát és mustot. Népek szolgáljanak neked, nemzetek boruljanak le előtted! Légy parancsolója testvéreidnek, boruljanak le előtted anyádnak fiai! Átkozott lesz, aki átkoz, áldott, aki téged áld!

Alig jött ki Jákób az apja sátrából, megérkezett Ézsau is a vadászatból. Ő is elkészítette a jó falatokat, s bevitte hozzá, ahogy meghagyta neki. Izsák azonban eltolta maga elől az ételt, és így szólt éles hangon:

– Ki vagy te, aki ilyen ocsmány komédiát űzöl velem?

– Én vagyok Ézsau, az elsőszülött fiad. Elhoztam neked a lőtt vadat, s jöttem az áldásodért.

– Az nem lehet – mondta megrendülten Izsák. – Hát akkor ki volt az, aki előtted itt járt, vadat lőtt, elhozta, én meg is ettem, és megáldottam őt?

– Ó, az a hamis, szemtelen csaló, Jákób öcsém elorozta az áldásomat! Már másodszor tett lóvá. Nem elég, hogy elvette az elsőszülöttségi jogomat, most még ellopta az atyai áldásomat is! Meddig tűrjem még az álnokságát? De ha már ez megtörtént, s változtatni se lehet rajta, számomra nem tartottál meg valamiféle áldást, apám?

– Már a parancsolóddá tettem őt, és szolgájává minden testvérét. Gabonával és musttal is őt láttam el. Ezek után mit tehetnék érted, fiam?

– Áldj meg engem is! – borult térdre, és sírva könyörgött Ézsau.

– Ám legyen – szólt az apja. – Sovány áldás maradt neked, ezt adhatom. Nem zsíros földön lesz a lakóhelyed, nem hull rád égi harmat. Fegyvered éltet, öcsédet szolgálod. De ha nekifeszülsz, letöröd igáját nyakadról.

– Csak ennyi, apám? – jajdult föl Ézsau.

– Ennyi maradt neked, édes fiam.

– Ez a csalás égre kiált, és vért kíván! – mondta Ézsau a szolgáinak. – Míg él apánk a kezem megkötve, nem tehetek kárt a testvéröcsémben, de mihelyt lehunyja a szemét, s eljön a gyász ideje, megölöm Jákóbot. Akkor majd anyánk is sírhat-ríhat, hogy elveszítette a kedvenc fiát.

A szolgák hallgattak, s egymás közt latolgatták az esélyeket; hol, mikor, hogyan, s kinek mi kára, vagy haszna lesz belőle. Az egyik azonban egykor Rebeka szolgája volt, s még élt benne a hűség úrnője iránt. Elfutott hát hozzá az éj leple alatt, s elmondott neki mindent, amit Ézsaunál hallott. Ő meg nyomban hívatta a fiát, Jákóbot.

– A bátyád, Ézsau bosszút akar állni rajtad – mondta neki. – Meg akar ölni. Ezért fiam, hallgass a szavamra, és azonnal indulj, menekülj Hárámba, testvérbátyámhoz. Lakj nála, míg elmúlik a bátyád haragja. Ha majd elfelejti a vétked, s megbocsát, egy szolgát küldök érted, és hazahozatlak. Miért veszítenélek el mindkettőtöket egy napon, hiszen a testvérgyilkosnak is halállal kell lakolnia?

Izsák azonban nem halt meg, hanem egyre javult az állapota. Megkérdezte hát a feleségét, Rebekát, mi végre ez a nagy lótás-futás, a szolgák sürgölődése.

– Azért, mert megutáltam az életemet az itteni hettita lányok miatt – mondta. – Ha Jákób is közülük venne feleséget, mint ahogy Ézsau tette, én inkább megölném magam. Azt kérem hát tőled, hogy áldd meg őt, és parancsold meg neki, hogy azonnal induljon Paddan-Arámba, s ott vegyen feleséget Lábán lányai közül.

Izsák hajlott a szóra. Ismét megáldotta Jákóbot, és útjára bocsátotta Paddan-Arámba, hogy ott vegyen feleséget. Látva ezt Ézsau, hogy a szülei kedvében járjon, új feleséget vett a kánaániak mellé: Izmael lányát, Mahalatot.

Elindult Jákób kelet felé. Átkelt a Jordán folyón, s megérkezett Hárámba, ahol már nem érhették utol a bátyja szolgái. A nagybátyja, Lábán rokonként fogadta, s ott lakott nála egy egész hónapig. Végül így szólt hozzá Lábán:

– Ha rokonom vagy is, nem kell ingyen szolgálnod nekem. Mondd meg mi legyen a béred!

– Szolgálok neked a kisebbik lányodért, Ráhelért – mondta a vendég.

Lábán elgondolkozott az ajánlaton, hiszen Jákób nem tudja kifizetni a mátkapénzt, de ha hét évig szolgál neki, az elég nagy árnak tűnik. A fiú elfogadta az ajánlatot.

– Jobb, ha hozzád adom – mondta Lábán –, mintha idegen emberhez adnám. Maradj nálam!

Eltelt a hét év, nagy lakodalmat csaptak, s este sátorába kísérték az ifjú párt. Jobban mondva az apa az ifjú férj sátrába vitte a lefátyolozott leányt. Jákób vele töltötte az éjszakát, s csak reggel látta, hogy nem a gyönyörűséges Ráhel fekszik az ágyában, akiért hét évig szolgált, hanem a kissé csúnyácska, gyenge szemű nővére, Lea. Felháborodva rohant Lábánhoz.

– Mit tettél velem? – förmedt rá. – Hát nem Ráhelért szolgáltam nálad? Miért csaptál be?

– Tudod, fiam – mondta hamiskásan mosolyogva – nálunk nem szokás a kisebbiket az elsőszülött előtt férjhez adni. Töltsd vele ezt a lakodalmi hetet, aztán, ha úgy akarod, legyen tiéd a másik lányom is újabb hétévi szolgálatért.

Jákóbot feldühítette ez a nyilvánvaló csalás, de ki volt szolgáltatva Lábánnak, el kellett fogadnia a feltételeit. Végtére is haza nem mehetett, mert ott a bátyja bosszúálló karjaiba futott volna, más rokona meg nem volt, aki befogadja. Szolgált hát újabb hét évig Ráhelért. Amikor ez letelt, azt mondta Lábánnak:

– Te tudod, milyen hűségesen szolgáltalak, és mivé lett nálam a jószágod. Az a kevés, amid volt a jövetelem előtt, sokra szaporodott, mert megáldott téged az Úr a lábam nyomán. De mikor tehetek már valamit a magam családjáért is?

– Mit adjak hát neked fizetségül?

– Nem kell adnod semmit. Tovább legeltetem a nyájadat. Csupán azt kérem, hogy a juhok és kecskék szaporulatából add nekem a pettyeseket és tarkákat.

– Rendben van – egyezett bele Lábán, s nyomban kiválogatta, és a fiaira bízta a csíkos lábú és tarka bakokat, nehogy Jákóbnál szülessenek a pettyesek és tarkák.

Így szolgált még Jákób hat évig. Gyenge vesszőkbe csíkokat vágott, s azt tette a vályúkba a juhok elé. Azok meg egyre több csíkos és pettyes bárányt szültek. Évről évre szaporodott a nyája, és lett neki sok szolgája és szolgálója, tevéje és szamara. Lábán fiai megirigyelték a gazdagságát, és ellene szították Lábánt.

– Elvette Jákób mindazt, ami apánké volt – sugdosták a fülébe. – Ebből való a gazdagsága.

Ő meg igazat adott fiainak, s terveket szőtt, hogyan szerezhetné vissza tőle a vagyonát. És ekkor szólt az Úr álmában Jákóbnak.

– Térj vissza atyáid földjére a rokonaidhoz, és én veled leszek!

Jákób pedig fölkelt és azt mondta a feleségeinek:

– Tudjátok, hogy teljes erővel szolgáltam apátokat, de ő megcsalt engem, tízszer is megkurtította a béremet. Isten azonban nem engedte, hogy kárt okozzon nekem. Az Úr mondta, hogy a pettyeseket és a csíkos lábúakat válasszam, s ilyen lett az egész nyáj. Nem én vettem el apátok gazdagságát, hiszen húsz éven át szolgáltam őt e nyájért és értetek. Miénk hát e gazdagság, az enyém, a tiétek, meg a tizenkét gyermeké. Elmegyünk az én hazámba, ahol nem érhetnek utol se apátok, se a bátyáitok.

Amikor Lábán a harmadik napon észrevette, hogy elment Jákób, maga mellé vette a fiait, meg a szolgáit, és üldözőbe vette. A Gileád hegységnél érte utol őket, ahol Jákób sátrat vert a családja számára.

– Mit tettél? – förmedt rá Lábán. – Rászedtél engem, a lányaimat meg elhajtottad, mint fegyverrel ejtett foglyokat? Titokban szöktetted el őket, pedig én örömmel, dobbal és citerával bocsátottalak volna utadra. Még azt se engedted meg, hogy megcsókoljam a lányaimat és az unokáimat. Megérdemled a büntetést.

– Mi a bűnöm és vétkem, hogy úgy űzöl, mint a vadat? – fortyant föl Jákób. – Már húsz esztendeje vagyok nálad. Juhaid és kecskéid nem vetéltek el, a nyájad kosait nem ettem meg. Nappal a hőség, éjjel meg a hideg kínzott, hogy még a szememet is elkerülte az álom. Ilyen húsz esztendőm volt a te házadnál! Tizennégy évig szolgáltalak a két lányodért, hatig meg a juhaidért. Te tízszer is megváltoztattad a béremet. Ha atyám Istene, Ábrahám Istene és Izsák félelmes Istene nem lett volna velem, akkor most üres kézzel bocsátanál el engem. Szólj, ha nem mondtam igazat!

– A lányok az én lányaim – felelte Lábán –, a fiúk az én fiaim, a nyáj az én nyájam. Minden az enyém, amit itt látsz. De tehetnék-e bármit is a lányaim ellen, vagy a fiak ellen, akiket neked szültek? Legyen mind a tiéd, de kössünk szövetséget, és esküdj meg e szent helyen, hogy nem megyünk egymás ellen rossz szándékkal. És esküdj meg arra is, hogy jól bánsz velük, s újabb házasságkötéssel nem csorbítod az ő házastársi jogaikat!

Mindketten megesküdtek a kőrakás és a szent oszlop mellett. Másnap reggel Lábán megcsókolta a lányait és unokáit, aztán a fiaival és szolgáival visszatért Hárámba. Jákób is útnak indult, s örült ennek a szövetségnek, mert már nem kellett attól tartania, hogy Lábán hátba támadja, s haragjában lekaszabolja az egész családját.

Ettől valóban nem kellett félnie. Jóval inkább a húsz év előtt rászedett bátyja haragjától, aki megtudta, hogy öccse hazafelé indult, s szolgáival elé ment, hogy megtorolja sérelmét. Jól tudta Jákób, hogy semmi esélye sincs Ézsau fegyvereseivel szemben. Újra elővette hát a furfangos eszét, sima modorát, amely sokszor kihúzta már a bajból. Követeket küldött hozzá Széír földjére, Edóm mezejére a következő paranccsal:

– Mondjátok meg uramnak, Ézsaunak, hogy a következőket üzeni a te szolgád, Jákób. Lábánnál voltam jövevény, ott tartózkodtam mostanáig. Szereztem ökröket, szamarakat, juhokat, szolgákat és szolgálókat. Azért küldök neked üzenetet, hogy elnyerjem a jóindulatodat.

A követek elmentek, s visszatérve jelentették Jákóbnak:

– Elmentünk a bátyádhoz, Ézsauhoz. Már el is indult eléd négyszáz emberével.

Jákób igencsak megijedt ezt a hírt hallva, hiszen ha nem csillapult a bátyja haragja, könnyen lemészárolhatja az egész háznépét, szolgáit, asszonyait, gyermekeit se kímélve. Imádkozott a segítségét kérve Izsák Istenéhez, s két táborra osztotta az embereit és a nyáját, gondolván, hogy ha az egyik elvész, a másik fele még mindig megmenekülhet. Így szólt az első tábor vezetőjéhez:

– Keljetek át a folyón, de hagyjatok elég nagy távolságot a nyájak között. Ha találkoztok a bátyámmal, s megkérdezi, kinek a szolgái vagytok, azt feleljétek, hogy a szolgádé, Jákóbé, aki ajándékul küldi neked a nyájat. Mondjátok meg neki azt is, hogy a szolgád, Jákób, itt van mögöttünk.

Arra gondolt, hogy az ajándék kiengeszteli őt. De mi van akkor, ha mégsem, hiszen erőszakkal is elveheti mindenét? Fölkelt hát az éjszaka közepén, fölkeltette a feleségeit és gyermekeit, s az itt maradt nyájjal átküldte őket a folyón. Ő ottmaradt a gázlónál egyedül, s mély álomba merült. Álmában egy angyallal viaskodott, de nem bírtak egymással. Már hajnalodott, amikor az ismeretlen úgy megütötte a csípőjét, hogy kificamodott, aztán így szólt: – bocsáss el, mert hajnalodik!

– Nem én, amíg meg nem áldasz engem.

Mit volt mit tenni, megáldotta őt az angyal és átadta neki hatalmas erejét. Már jócskán fönt járt a nap az égbolt tetején, amikor Jákób sántikálva, bicegve átkelt a folyón, s megtalálta az övéit. De nemcsak őket látta, hanem Ézsaut is, amint négyszáz emberével fenyegetően közeleg felé. Maga mellé vette asszonyait és gyermekeit, s hétszer a földre borult, míg a bátyjához ért. Ézsau viszont ahelyett, hogy a fegyveréhez nyúlt volna, elé futott, megölelte és megcsókolta öccsét.

– Kik ezek? – kérdezte a többiekre mutatva.

– Asszonyaim és a gyerekek, akiket Isten kegyelme adott szolgádnak.

– Mire való ez az egész tábor, amelyikkel találkoztam?

– Arra, hogy elnyerjem uram jóindulatát – hajtott fejet az ifjabb.

– Van nekem bőven, öcsém, legyen tiéd, ami a tiéd.

– Nem úgy van az – erősködött Jákób. – Ha elnyertem a jóindulatodat, fogadd el tőlem ezt az ajándékot! Ezt az ajándékot, amelyet az áldásommal vittek neked, hiszen Isten kegyelmes volt hozzám, és megvan mindenem, ami kell.

Ézsau nagy unszolásra elfogadta az ajándékot, s máris indult volna hazafelé.

– Induljunk el, majd én előtted megyek!

Jákób azonban csapdát sejtett a barátságos szavak mögött, és kibúvót keresett.

– Tudja az én uram, hogy a gyerekek gyengék, meg szopós juhok és tehenek is vannak velem. Ezeket nem lehet hajszolni, mert a nyáj nagy része elhullhat. Menjen csak az én uram a szolgája előtt, majd én lassan ballagok utána.

– Rendben van, öcsém – mondta Ézsau –, de legalább néhány emberemet hadd hagyjam nálad, nehogy eltévedj az úton.

– Az utat nagyon jól ismerem, s nincs mitől tartanom, ha elnyertem uram jóindulatát.

Ézsau nem unszolta tovább, sietve elindult haza, Széírbe. Jákób pedig alig várta, hogy egy napi járóföldön kívül érjenek, elindult a másik nyájjal és a háznépével Szukkót felé. Tábort vert a város előtt, és megvette a mezőnek azt a részét, ahol a nyáját legeltette.

A két testvér soha többé nem találkozott, csak Izsák temetésén. Illendően meggyászolták apjukat, s újra elindultak ketten kétfelé. Aztán lettek két család, két nemzetség, két nemzet, s bizony halomra ölték egymást, ha hadban álltak.

*

Móric és Máté is ikrek voltak pár ezer évvel Ézsau és Jákób után. Nekik nem volt nyájuk, se ökrük, se szamaruk, de dúlt bennük a szenvedély, hogy megelőzzék egymást. Városlakók voltak, akik nejlonzacskóban ismerték a csirkét, és heteken át keresték a térképen Kukutyin városát, ahová az apjuk járt zabot hegyezni.

És történt egy napon, hogy a megszálló baráti csapatok elhagyták az országot. Most ne firtassuk, hogy miért voltak barátiak ezek a megszálló csapatok, és azt se, miért hagyták el az országot. Ez már politika, s mi olyasmivel nem foglalkozunk. Ennek különben is semmi köze az ikrek rivalizálásához. Legföljebb ahhoz, hogy az apjuk, Dániel egyik napról a másikra gyártulajdonos lett. Nem volt az nagy gyár, inkább csak afféle kisüzem néhány száz dolgozóval.

– Isten adta, csak gond van vele – mondta Dániel, és becsukta a párttagkönyvét.

– Az jó – gondolkodott el a felesége, Tekla – de nem kellene hozzá mondjuk egy jó szakember is?

– Szórnád a pénzt, asszony? – hördült föl az új gyártulajdonos. – Ha gyárat adott, majd észt is ad hozzá. Te csak bízzál bennem, és tartsd szárazon a szemedet, nehogy a könnyeid lemossák az arcodról a sminket!

A fiúk éppen pályaválasztás előtt álltak. Móric vezérigazgató akart lenni, Máté meg miniszter. Igen ám, de az egyetem legalább öt évig tart, és ki tudja, addig mi történhet még a nagyvilágban. Összeült a családi tanács, és meghozta a határozatot. Ezen a bajon nem segíthet más, csak a Keresztapa.

Keresztapa Gergely jó szívvel fogadta a család ajándékait, és mélyen elgondolkozott. Mélységesen átérezte a két fiú nehéz (sőt, mondhatni hátrányos) helyzetét, hiszen a lelke mélyén ő is ikerszülött volt, de ő már az anyja méhében megszabadult a riválisától. 

– Van megoldás – jelentette be a Keresztapa. – Csupán Isten segítsége, vagy a szerencse, vagy némi pénzmag kell hozzá. Az első kettő alapvetően nem rajtunk múlik, tehát kétesélyes. A harmadik ellenben a zsebünkben van, és manapság ezt neveztük ki istenünknek. Demokratikus alapon, közmegegyezéssel. Ha nem válik be, leváltjuk. Tegyétek ide az asztalra, ami zsebetekben van, és egy héten belül megszerzem a két diplomát. Sokkal szebb, és tetszetősebb lesz, mint amiért éveken át bifláznak a társaitok. Az meg igazán nem számít, hogy amit ők később úgyis elfelejtenek, ti már eleve nem tudjátok. Egyedül a pénz számít, Ő itt az isten. Akinek pénze van, annak soha nem tesznek föl kényes kérdéseket, mint például azt, hogy hol szerezte a diplomáját.

El is készült a két diploma. Olyan tökéletesek voltak, hogy egy másodosztályú nyomozó se mondta volna meg, melyik fénymásoló volt a szülőanyjuk. Bármelyik megfelelt a vezérigazgatói beosztáshoz, de akár a bársonyszékhez is. Csak az volt a baj, hogy az utóbbiban már ültek, és a Keresztapa nem akarta megváltoztatni az ülésrendet.

– Ez így nem igazságos – panaszkodott Máté. – Móricnak ott a vezérigazgatói széke, az enyémben meg már csücsül valaki. Két szék közül a pad alá estem.

– Persze, ha hagyod… – mélázott el a Keresztapa. – Én följelenteném adócsalásért Móricot. Az egy biztos vád, s te máris a helyére ülhetsz, míg a bátyád az előzetesben morfondírozik, hogy ugyan ki lehetett az a gyalázatos, aki ezt tette vele. Aztán lehet, hogy közben a másik szék is megürül… Itt a papír, hamisíts alá valami ismerős nevet!

Meg is tette Máté, de Móric se volt rest. Szolgálatába vett egy tucat sztárügyvédet, és úgy megkergette, hogy a Lajtáig hátrált. Átkelt a folyón, és meg se állt Brüsszelig. Addig sündörgött az Európa Ház körül, míg egy hideg téli napon be nem, engedték. S ha már bent volt, bent is maradt. A bátyja meg kívül dühöngött, hogy az a piszok csibész öltögeti rá az ablakon át a nyelvét.

Évek teltek el ebben a jó testvéri gyűlölködésben. Közben Móric feleségnek vette Mártát, aki csúnyácska volt, de dúsgazdag szépségszalont üzemeltetett. Vele töltötte a szürke hétköznapokat. Többnyire kanasztázni szoktak, csak a hideg téli estéken játszottak csapd le csacsit. A konferenciákra és egyéb külföldi útjaira a legszebb lábú Lindát vitte magával, aki a titkárságvezetője és egyben tanácsadója is volt. Ilyenkor egy bébiszittert fogadtak a kis Mórickához, akit a főnöke iránti tiszteletből nevezett el így a különben megrögzött szingli anya.

Máté agglegény maradt. Egyetlen élettársában se bízott meg annyira, hogy az anyakönyvvezető elé álljon vele. Különben is fennen hirdette, hogy a férfi a teremtés koronája, a nő csak afféle hisztis emberpótlék, aki csak arra jó, hogy bosszantsa férfit. No meg néha arra is, hogy eltartsa (de ez már filozófia). Nem tagadja ugyan, hogy van társnak termett nőszemély is (főleg a bankszakmában), de ilyennel ő még nem találkozott.

És eljött a nap, amikor az apjuk koporsóját állta körül a család. Móric az egyik oldalon jobbra, Máté a másikon balra. Méla undorral kerülgették egymás tekintetét. Linda viszont, a legszebb lábú Linda láthatóan mindent megtett azért, hogy Máté meglássa az ő legszebb lábait. No meg az egyebeket is. Igyekezete nem is maradt hatástalan. A férfiben fölágaskodott az indulat és a szertartás után a fülébe súgta:

– Fél óra múlva indulok a Lajtán túlra. Eljössz velem?

– El én, még akkor is, ha kétszer annyit fizetsz, mint a bátyád.

Így esett, hogy Móric tanácsadó nélkül maradt és elsiratta önmagát, az egyetlen igaz embert, ebben a hazug és számító világban. Esténként a dupla whiskyjét szopogatva így fohászkodott:

– De ha már vinni akarta, legalább a Mártát vitte volna el…

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-13 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.