Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: A baba

 

Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.

– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.

Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot^[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.

– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.

– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?

– Hogyne.

– Akkor lásson munkához!

– Kinyitná, kérem, a kaput?

– Máris!

Ádám mester komótosan zötyögött járgányával a tágas, szépen karbantartott udvarra. Kicipelte a vödröket az ütött-kopott autóból, a létrát és egyéb, szobafestéshez szükséges szerszámot.

A mérnöknő tekintete megakadt a férfin. De jókötésű pasas! Szinte hihetetlen, hogy észre sem vette eddig. A mester karjain csak úgy dagadoztak az izmok, s félig kigombolt inge alól kikandikált domború, szőrös melle. Vajon milyen lehet egy ilyen majommal hemperegni az ágyban?

– Elfogyasztana egy csésze cappuccinót velem?

Nocsak! – nézett nagyot a festő. Tulajdonképp gyermekkorától ismerte Katát, aki azonban mindig átnézett rajta. Ádám Ferkót részben mulatatta a dolog, miután a kiscsaj csöppet sem tartozott a csini babák közé: sovány volt és alacsony, arca pattanásos, orra horgas. De ami mulatatta, el is gondolkoztatta a fiút: akkor miért nem tudott így sem imponálni a kicsinek?

– Nos, megiszik?

– Miért ne!

Szótlanul ballagtak az elegáns, antik bútorokkal zsúfolt szalonba.

– Foglaljon helyet, mester!

– Ebben a meszes, olajos nadrágban?

– Hát... vegye le! – villant rá a mérnöknő szeme. – Látja, én is bikiniben vagyok. Ez a hőség... – törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát. – Úgy tűnik, évről évre melegebbek az évszakok. Maga hogy bírja?

– Nehezen – matatott nadrágján a festő. – Azért gatyában mégsem ülhetek asztalhoz.

– És fürdőruhában? Várjon, hozok magának is egyet – térült-fordult a mérnöknő. – Voila^[2]: kávé, konyak meg ez az izé – mutatott egy fürdőnadrágra. – A férjemé... volt, még abból az időből, amikor belefért egy normális dresszbe.

– Most hol van a doktor úr? Alszik?

– Házon kívül, mester, valahol Pesten „értekezik”, ha... igaz.

Szóval szalma – dobbant meg a szobafestő szíve, de már a következő pillanatban kinevette magát. Csak nem akar kikezdeni egy ilyen csontkollekcióval! Sem fara, sem melle, annál nagyobb szemölcs virul az orrán. Hm, a konyakot azért megízleli.

– Maga sportol? – gyönyörködött a szobafestőben az asszony.

– Én? Franckarikát, melós vagyok én, kérem, mikor sportolhatnék? Hajnalban kelek, és estig gyűröm az ipart. Azonkívül... Mit mondjak, öreg vagyok én már ehhez.

– Öreeeg? Megengedi? – tapogatta meg a férfit. – Hű, micsoda békák! Szereti a konyakot?

– Maga nem?

– Dehogynem! – töltötte tele a poharukat. – Proszit!

– Egészségére, mérnöknő!

– Kata – suttogta, közel hajolt a férfihez, és mélyen a szemébe nézett.

Szűzanyám, ha most látná az ura! Á, mit, nyilván ő is ugyanígy tesz Pesten – nyugtatta meg lelkiismeretét az asszony. Ma ezzel, holnap azzal csalja, ergo^[3] épp itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt.

– Köszi a kávét, italt – fintorgott a festő –, de most már azt hiszem...

– Nyugi, mester, nyugi, messze még az este. Ej, csak egy pohárkával, utána nem bánom, tovább gyűrheted az ipart – tartóztatta Kata, egy pillanatig habozott, aztán hirtelen elhatározással szájon csókolta a férfit.

– De mérnöknő!

– Parancsolsz?

– Bocsáss meg, de én ezt sehogy sem értem.

– Mit nem értesz?

– Hogy mi ez a 360 fokos fordulat, hiszen évek óta ismerlek, anélkül, hogy egyszer is érdeklődtél volna irántam – csusszant ki a festőből a hajdani sérelem.

– Pszt! Hallod? – húzta szívére a mérnöknő Ádám mester kezét.

– Látod, ez az! – húzódott el komoran a férfi. – Miért nem jutottam eszedbe máskor is, hercegnő?

– Például?

– Gyermekkorunkban – vágta oda zordan. – Amikor a kertetekben ástunk, szedtük az almát, vagy úri barátaiddal hetyegtél?

– Hát az biz elég régen volt – merengett el az asszony. – Nem beszélhetnénk inkább a jelenről, ha már mindenképp... csevegni szeretnél?

– Lehet, hogy túl snassznak^[4] találtál? – folytatta Ádám mester. – Vagy a füleim nem tetszettek? Tudom, hogy túl nagyok, meg el is állnak kissé, de hát attól még leereszkedhettél volna hozzám. Mindenesetre mi ketten nem sokat csevegtünk: szia, szervusz, azzal pász, számodra nem léteztem többé. Pedig milyen jól esett volna, ha te is megkérdezed olykor: hát az apád hogy van? Vagy: éhes vagy Ferkó, várj, hozok egy üveg befőttet a kamrából – szorult ökölbe a keze.

Eszébe jutott szerencsétlen bicebóca apja, akivel ketten „besegítettek” néha Herczeg Kata apjának: fát vágtak, felásták a kertjét, és megmetszették a rózsáit. Jóformán ingyért, miközben otthon hét napból ötször krumplilevest ettek.

– Szegény – simogatta meg Kata. – Ha tudtam volna, hogy ilyen... éhes vagy...

– Mindegy, ami volt, elmúlt. Hála istennek, ma már mindenünk megvan: ház, autó, szóval minden.

– Család?

– Egy leány meg egy kisfiú.

– Gratulálok! – lombozódott le az asszony. – Szép feleséged van? Elnézést, butaságokat kérdezek.

– Szép – nyúlt hátra a kényelmes fotelben a férfi, s az alkoholtól, melegtől bágyadtan hunyta le a szemét.

– Te... te alszol? – szisszent fel a mérnöknő, miután a festő percek múltán sem szólalt meg.

Hogy nem bomolnak érte, hagyján, talán untatja is a fickót, de azt kikéri magának, hogy csak úgy elbóbiskoljanak itt mellette.

– Tessék? Nem, bocs – mentegetőzött a festő –, csak a meleg..., és... Hát igen, fáradt is vagyok egy kicsit.

– Bunkó!

– Idefigyelj, hercegnő! – lobbant fel benne ismét a harag. – Igaz, hogy apám, anyám proli volt, és belőlem sem lett főmérnök, azért még nem kell mindjárt lebunkózni valakit. Egyébként mi a zűr, megsértettelek vagy egyszerűen ilyen a stílusod?

– Semmi, felejtsd el! – vonta meg a vállát lemondóan a mérnöknő. – Felőlem aludj, menj haza vagy...

– Kérdezhetek tőled valamit?

– Nem.

Hallgattak.

– Hát akkor... isten áldjon! – vette föl a nadrágját. – Örülök, hogy legalább egyszer jól... kicsevegtük magunkat – szúrta oda gúnyosan. – Kezit csókolom! – biccentett az elhunyt mérnök arcképe felé. – Remélem, jól érzi magát odaát.

– Állj! – rivallt rá az asszony. – Most én akarok valamit kérdezni.

– Majd... legközelebb, ha ugyan még találkozunk valaha.

– Kiböknéd végre, mi bajod van velünk?

– Veled... semmi, legalábbis kevés – torpant meg a markos piktor ^[5]. – Hanem az apáddal...

– Az apámmal? – értetlenkedett a mérnöknő. – Ő is megbántott? Persze, a pénz... Elég skótul fizetett, mi?

– Kedves, hogy beismered – mormogta a festő. – De arra emlékszel-e, hogyan halt meg a tata?

Herczeg Kata agyában felvillantak az emlékek. Valamelyik reggel átüzentek az öreghez, megérett az alma, nem segít leszedni?

– Gyerünk! – pattintott az öreg Ferkónak, jóllehet éppen aznap gyöngélkedett kissé, fájt a gyomra, szédült, így tántorgott a mérnökhöz.

– Pájinkás jó reggelt! – hunyorított rá tréfásan a gazda.

Azt hitték, becsiccsent, haza is küldték tüstént. Hanem az öreg kötötte ám az ebet a karóhoz.

– Kérem, mérnök úr, nem ittam én egy kortyot sem – erősködött, azzal felkúszott a fára, és fütyörészni kezdett.

Úgy öt percig trillázott, aztán csak hallják, hogy potyog valami a magasból. Rosszul lett a szomszéd, fogta a hasát, és öklendezte magából a früstököt.

– Várjon, mindjárt segítek – rohant a segítségére Herczeg Kata apja. – Ölelje át a fát, különben leesik.

– Sajnálatos baleset, de azt te is tudod, ha édesapád ránk hallgat, elkerülhettük volna ezt a malőr^[6]. Miért nem ment haza, amikor annyira kértük, vagy el sem jön, és annyi, végül is rajta múlt a dolog.

Ádám mester nem felelt, de a szívébe újból és újból beleszúrt a bánat. Szemet szemért, fogat fogért – fogadkozott valaha, egyszer ő is felnő, és akkor isten irgalmazzon neki. Nos, felnőni ugyan felnőtt, közben az öreg is meghalt, anélkül, hogy bárkinek benyújtotta volna a számlát. Nyicsevo ^[7], ami késik, nem múlik. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy legalább a nagyságát megleckéztesse kissé.

– Feltennél egy CD-t nekem? Valami vidámat, amire csörögni is lehet.

– Csörögni? – képedt el az asszony.

– Ja – huppant vissza a fotelbe hidegvérűen a festő. – Hogyha már csevegtünk, táncoljunk is, nem igaz? Ennyivel még tartozunk egymásnak, utána nem bánom, hajíts ki, ha úgy tetszik.

– Keringő, tangó, rock, pop... ? – sorolta a nő tétován, s el sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba, hiszen az előbb még epét, szikrát hányt magából, most meg, mirnix dirnix^[8], csörögni szeretne.

– Csárdást, hercegnő, ez való a magyarnak.

Rámás csizmát visel a babám,
Szeret is az engem igazán,
Rámás csizma hadd szakadjon el,
Csak a babám sose hagyjon el.

– Szabad? – hajolt meg a mester Herczeg Kata előtt, és válaszra sem várva magához rántotta a doktornét.

A csárdást andalító tangó követte. Ekkor közelebb simultak egymáshoz.

– Te... te bestia! – csókolt Kata nyakába, leteperte a földre, és erőt véve magán végigszántott a testén, lassan, technikásan, hadd jusson el a csúcsra, mert csak az eshet nagyot, aki magasról zuhan a mélybe.

A nő ujjongva pihegett. Teste felizzott, és viszonozta a csókokat, lehunyt szemmel, melegen, ahogy a férjével csókolózott valaha. Csupán a lelke nem tudott felmelegedni sehogy sem. A férfi csókjaiban hidegséget érzett, amitől maga is fokozatosan lecsihadt. Eltolta a férfit, visszaült az asztalhoz, és rágyújtott egy cigire.

– Most mi bajod? – pislogott a festő. – Ezt akartad, nem? Vagy... rosszul csináltam valamit?

– Mondd meg, de őszintén: valóban érdekellek én téged?

– És én? – kérdezett vissza gyanakvóan.

– Tudod, hogy te voltál apuska példaképe a családban?

– Ez most hogy jön ide? Hopp! – állt meg egy pillanatra benne a lélegzet. – Elismételnéd, mit mondtál?

– Groteszk, mi? Miközben te ki nem álltad apuskát, ő folyton téged magasztalt: a Ferkó így, a Ferkó úgy, bezzeg ő... Én voltam a lánya, de te a szíve csücske.

– A kiskésit! – szelídült meg egyszerre. – Aztán mivel érdemeltem ki? Föltéve, hogy tényleg... kedvelt?

– Egyszerű: te hordtad a nadrágot, és apusnak csakis ez imponált.

– Te most ugratsz engem?

– Miért? Vannak ilyen emberek, és apuska éppen ilyen volt – nyílt meg a férfinak önkénytelenül a mérnöknő.

– Szóval ezért... gyűlöltél – gyúlt világosság Ádám mester fejében.

– Tévedsz: nem gyűlöltem én senkit sem. Zavarni persze zavart, de végül is beletörődtem a dologba. Anyuska kedvéért franciául tanultam. Apuska élt-halt a gépekért, és ugyanezt várta tőlem is. Így lett belőlem mérnöknő, nadrágba bújtam és eltűrtem, hogy időnként Karcsikának szólítson.

– Kinek? – robbant ki belőle a nevetés.

– Karcsikának – nézett rá görbén az asszony. – Na, hagyjuk! Igazából magam sem értem, miért mesélek itt ezekről, de abban biztos lehetsz, hogy én emiatt senkit sem kacagnék ám ki.

Megvagy, hercegnő, most megfogtalak! – ujjongott magában a férfi, és még hangosabban nevetett.

Az öregedő asszony kezébe temette arcát, és hallgatott.

– Csak nem sírsz, báránykám? – lágyult el a szobafestő, kicsit habozott, majd elhatározta, hogy csak azért is vérig sérti az asszonyt. – Gondolj arra, milyen jót dugtunk az előbb. Igaz, sikerülhetett volna jobban is, ha... Na ja, ha a ha nem lenne. De egyet se búsulj! Legközelebb megcsináltatod a fogaid, és akkor kívánatosabb leszel. Ami a dudáidat és ráncaidat illeti, hát istenem, mire valók az orvosok? Kis szilikon ide, néhány öltés oda, és esküszöm, még az uradnak is feláll – ütött rajta utoljára még egy nagyot.

Csend. A közeli templomban harangozni kezdtek.

– Kifelé! – emelte fel a fejét lassan a porig alázott kis nő. – Remélem, a jövőben messze elkerüli a házunkat – tért át a tegezésről ismét a magázásra.

– Örömmel – vett kezébe Ádám mester egy értékes porcelánbabát. – Milyen szép baba! – nézte, forgatta a nippet, azzal, zsupsz, kiejtette a kezéből; hadd törjön össze ez is csak úgy búcsúzásképpen, mint az apja, amikor leesett a fáról. – Bocsi, de restellem, ugye, nem volt túl drága? – mosolygott csúfondárosan.

Herczeg Kata az ajkába harapott, és... keresztülnézett a férfin.

– Ez az arc, pillantás...! Mintha már láttam volna valahol! – ütötte szíven valami ezúttal Ádám mestert. – Hát persze, gyermekkoromban, valahányszor levegőnek nézett a kisasszony. Hogy az istenfáját tudtam egy percig is szeretni ezt a szukát! – Oké, hercegnő, látom, keményfából faragtak. Azért egyet jól jegyezz meg: ha még egyszer egymásba botlanánk, úgy összetörlek, mint ezt a babát itt a szőnyegen – kapott a nő téglavörös hajába.

Herczeg Kata ijedten hőkölt hátra, és a haja Ádám kezében maradt.

– Nini, paróka!

A nő feje csupaszon fehérlett. Nem nőtt azon már egy árva hajszál sem. Fejbőre száraz, rajta szürke foltok, valamilyen gomba- vagy egyéb betegség nyomai.

A férfi megzavarodva pillogott. Hirtelen elfogta a szégyen és a szánalom. Még mondani szeretett volna valamit, végül csak legyintett. Belenézett egy babába, hogy ízzé-porrá törje.

De már összetört baba volt.

 

---

^[1] Pongyolát. (fr.)

^[2] Íme, tessék! (fr.)

^[3] Tehát. (lat.)

^[4] Kopottas, elhanyagolt külsejű. (ném.)

^[5] Festő.

^[6] Baleset, szerencsétlenség. (fr.)

^[7] Oda se neki, nem baj! (or.)

^[8] Hirtelen, váratlanul. (ném.)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-07 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.