Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kovács-Cohner Róbert: A Fűben Fekvők

 

Először akkor akartam elmondani neked, mikor a Balaton vízén hanyatt fekve bámultuk az egymásba olvadó, örökké átalakuló, az időn túl is vándorló, smaragd-fényű felhőket, miközben a partról egy régi dal hangjait sodorta felénk a szél. Az az együttes játszott, akinek a koncertjén találkoztunk, az a refrén szólt, amiről aztán később mindig te jutottál az eszembe. Akkor ringhattunk együtt a dallam hangjain a tömegben összepréselődve, akkor simultál hozzám először. A Balaton fodrozódó vízén lebegve arra gondoltam, hogy talán éppen most érthetjük meg a dalt, azt, amit igazából jelent; talán éppen úgy, ha a felhőkben keressük a választ ezen az utolsó, az ifjúság énekével kísért naplementén. A parton hippik és punkok csápoltak arctalan tömegben a zenére, ami valójában talán nem is jelentett semmit másnak, csak nekünk, kettőnknek, amikor még azt hittük, hogy nem válhatnak el útjaink. És mégis eljött ez a nyár, az utolsó koncert, az utolsó fesztivál, és mi sok év után újra találkoztunk. A felhőket néztük, ringtunk az aranyhídon, és én kiemelten fejem a vízből, hogy elmondhassam a titkot, amit nem lehet, de te a mozdulattól elvesztetted az egyensúlyod, másfél deci vizet nyeltél, és prüszkölni kezdtél.

Máskor egy kupéban, éjszaka, mikor a fákat néztem, ahogy csíkká futnak össze, és arcod kontúrtalan folttá mosódott a vonatablakon, mikor a Völgyből poros ruhánkban, a műanyag ülésekbe ragadva hazafelé tartottunk, arra gondoltam, hogy olyanok vagyunk, mint az esőcseppek: a végtelen, ében éjszakán végigfutó fénygömb felé zuhanva, egy kupé ablakán véletlenül összetalálkoznak, hogy együtt folytassák útjukat, majd különváljanak, mielőtt a vonat mögé, a végtelenben találkozó sínpárra hullnak némán. Egyedül. Arra gondoltam, hogy vándorok vagyunk, szabadok, és el akartam mondani, hogy nem, nem kell soha hazamennünk, örökké tarthat ez az időtlen éjszaka, és megállíthatjuk a vonatot, és csak egy karnyújtásnyira a mező, ahol nevetve futhatunk a horizont egyre világosodó vonala felé, hogy csak ketten vagyunk, nincs idő, nincs holnap, a nyár nem fog véget érni, és már éppen kinyitottam volna a számat, hogy elmondjam, mikor felhorkantottál, a másik oldaladra fordultál, és a nyálcseppet elkented szád sarkában: “Nyom ez a rohadt ülés.”

És harmadszor a réten, mikor megsimítottam a kezed, el akartam mondani, hogy a csillagok itt a legszebbek. Épp itt, a fűben fekve, melletted, a sörsátor előtt, a kiszűrődő hegedű-dallam félhangjain és a lábujjaink közt cidriző, hullámzó füvön ringva. A fesztivál utolsó hajnala volt, a legtöbb sátrat már elpakolták, a zenészek kitikkadva itták a sört a műanyagpoharakból. A csillagok. Igen, a csillagok. Ezekről kellene most beszélnem neked ebben a csend-buborékban, ebben a magányos együttlétben, ebben a kiszakított időben. A csillagokról, amint messze a fényeken túl remegnek, csepp szentjánosbogarak, és fullánkjukkal át- meg át szúrják az eget; és itt mintha közelebb lennének, sőt, nem is csak közelebb, hanem mintha igazibbak, de egyszersmint titokzatosabbak lennének, és mégis úgy érzed, hogy mindjárt te is megérted a Nagy Titkot, mondtam volna neked, mikor karcos, álomittas hangon megszólaltál, mint aki valóban ráébredt valamire:: “Fel fogok fázni.”

Ott, azon az éjszakán, a hullámzó réten fekve körbenéztem, és száz meg száz alakot láttam: a fűben fekszenek és az eget nézik, szabadságot álmodnak, külön-külön és együtt-magányban, értelmet és célokat látnak csillag-alakzatokba, a felhőkbe és a párás vonatablakokra. Úgy érzik, végre megértették, és így sorsszerű, és amikor épp mély lélegzetet vennének, hogy elmondják a mezőn fekvő Másiknak a Titkot, amit Nem Lehet, már késő lesz. Láttam, ahogy fiatalon még hiszik a felhőket, az esőcseppeket, és hiszik, hogy nem kell elengedni soha a másik kezét, és a nyár, a fesztivál, az éjszaka sosem ér véget és nem lesz úgy, hogy külön szaladnak a két vándor útjai. A Fűben Fekvőket néztem az éjszakák sorának közepén, őket, akiknek még nem szakadhat félbe az álmuk, akiknek még van idejük, és akik nem hiszik el, hogy majd másképp lesz mégis. Akik még szabadok. Aztán a Fűben Fekvők az eget, én pedig már csak téged néztelek: egy elhaladó autó lámpája lángot vetett pupilládon, és én egy madár lábnyomát láttam meg szemed sarkában. Elengedtem a kezed, felálltam, és kinyújtoztattam fájós hátamat: “Hát mégis felnőttünk. Isten veled.”

Ahogy az éjszaka sáncai felé indultam, az utolsó mondatra gondoltam, a Titokra, amit annyiszor nem tudtam elmondani, és most, a búcsúnál, mikor utoljára láttalak, olyan egyszerűen, olyan felnőtten-komolyan, olyan magától értetődően adtál útravalómul: “A Fűben Fekvők álmodják tovább álmaink.”

  
  

Megjelent: 2014-08-27 16:00:00

 

Kovács-Cohner Róbert (1986, Budapest) költő, drámaíró, műfordító, dramaturg, publicista

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.