Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Szo okt. 21, 2017 @18:30 -
Zeruja Salev: Szerelmes élet
Szo okt. 21, 2017 @20:00 -
Karafiáth Orsolya: Fúj
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 


Regényrészlet



Haldoklott, és ezt persze tudta is. Nem izgatta különösebben. Zihálva kapkodta a levegőt. Hatvan évnyi dohányzás nem múlik el nyomtalanul, nem tesz jót a túlsúly sem. 
Volt ideje bőven, alaposan átgondolni az életét. Gyakran álmodott. Otthon járt a szülőfalujában. Papkert, Apácakert, Büdös-víz, Szeszgyári sor, Falu kertje, Klastromdomb. A Papkert valamikor Papok kertje volt, de a vidéki ember nem szereti a szócséplést. A falu határának legjobb földje volt a Papkert, aki itt jutott bármilyen kis, pántlika szélességű parcelléhoz, szerencsésnek tudhatta magát. De sokszor szedte le az öreg Góbor a körtefáiról! Ha a maga véleménye szerint túl gyakran, akkor bizony a fülénél fogva. Volt körtefa az ő kertjükben is, odahaza, a Szeszgyári soron. Vajon miért volt jobb ízű a Góborék fáján termett gyümölcs, ki tudja?

A varázsló

 

Megfogta a ficánkoló fehér nyuszi fülét, és előhúzta a kalapból. A közönség lelkesen tapsolt, de volt egy fiúcska a harmadik sorban, aki unottan ásítozott. Amikor a mágus eltüntette a partnernőjét, a rajongók felállva éljeneztek, csókokat és virágokat dobáltak a színpadra, ám a kisfiú a harmadik sorból fújolni kezdett.

Elindult a második felvonás. A varázsló arra gondolt, most aztán olyat mutat ennek az utálatos gyereknek, ami még az ő arcára is mosolyt karcol, amitől nem találja majd a szavakat, amitől vörösre tapsolja a tenyerét.

Dalí

Tibor betegszállító, akárcsak én. Néha összefutunk a kórházudvaron, ilyenkor váltunk néhány szót Hamvas Béláról,  Julius Evoláról, Luis Bunuel filmművészetéről. Legtöbbet ő beszél, nagy hangon, vadul villogó szemekkel, lelkesen hadonászva. Tibor verseket is ír, egyszer idézett is valamelyikből: „Menzeszed vérző olaj.” Tetszett nekem ez a sor, kérdeztem, nem gondolt-e még rá, hogy kiadassa a verseit. Soha, felelte, ő csak a maga örömére írogat.

Ma délelőtt az igazgatóságra siettem valami sürgős levéllel. Tibor a szülészet előtt állt, mikor meglátott, odakiáltott nekem:

Fapados találkozás

„Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy,
Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj

S boldog magasba zengjen orgonádon
A földi bánat és az égi álom!”

(Juhász Gyula: A dóm zenéje)

Egy február végi, hóvirágbujkáló délután történt. Én kedvenc vendéglőjéből távozott épp, majd mielőtt betért volna egy feketére, céltalanul kóborolt a Nagyerdő kopasz kocsányos tölgyesei között. Egy aprócska fénysugár is feltűnt, s érezni lehetett, amint az rügyfakasztó águjjaival cirógatta az eget. „Talán soha nem volt még ilyen áttetsző a természet” – gondolta magában Én. Általában nem tulajdonít nagyobb jelentőséget szürkekalapos hétköznapjainak, de ez a mai különleges volt: szökőnap. Leült egy nyirkos fapadra, de most annak nedvessége sem zavarta. Várt. Nem tudta, kire vagy miféle csodára: Godot-ra vagy egy rózsafodros, horgolt sálú nőre. Közben érezte azt a belső, lüktető, néhol melankóliába hajló, néhol ökörnyálröppenő-szállongó, súlytalan melódiát, amit Solvejg dala idézett föl benne. Ez a belső zenei élmény megnyugtatta, s közben eszébe villantak Schopenhauer szavai, melyek szerint: „az emberi agy veszedelmesebb az oroszlán körmeinél.” Félni kezdett. Az emlékezéstől. Hatvanéves múltjának tükörcserepei már régóta szétszórtan hevertek tudatában, és most félt, hogy eljön az idő, amikor telehold-kerekségű történetté állnak majd össze benne a tegnapok.

Elszakadás

 

Szerettem őt, hiszen most is szeretem. Fordított világban élünk, ahol mindenki más előnyt igyekszik kivenni a kapcsolatokból, ahol az idő megnyúlt tengelyén elveszik a realitás. Fojtogat a sírás, mert a veszteség nagy, de nem tudja magával vinni a történelemnek azt a kis darabját, amíg közösnek éltük meg a jövőt. Magamra öleltem. Éreztem szíve verését, hallgattam légzését, amikor alvásba süllyedt kicsi teste, és magával ragadott engem is a béke. Boldog jövő volt, ami közös létezésünk alatt megadatott. Ma elfordult tőlünk, és végleg magára maradt. Pedig csak értetlenül áll saját döntésének következményei előtt. Még csak azt sem mondhatom, hogy a szakítás mindennapos dolog, és az együttlét összekötő szövetén meghasadt terveket felejtse el, viselkedjen férfi módjára, tűrje a megpróbáltatást, amit rámért a gondtalan napok élvezete feletti feledékenység. A tanítás érthető, nem kell hozzá tapasztalat, csak értő módon kell kezelni, a logika értékkészletével. Két éve azzal állított be, hogy a fiúkat szereti. Na és, mondom én, mostantól könnyebb, nem kell hordani a terhet.

A hercegnő mosolya

 

A trónteremben felzengtek a harsonák, majd a király kihirdette a legújabb rendeletét: Kerek egy éve már, hogy nem látta a lányát mosolyogni, és féltette az egészségét; úgyhogy akinek először sikerül mosolyra bírnia a hercegnőt, az busás jutalomban részesül.

Közben egy kisfiú óvatosan rángatni kezdte egy szolgáló szoknyáját, majd mikor az közel hajolt, a fülébe suttogott:

– Anyu, kimehetek az udvarra játszani?

– Szaladj, de csak csendben! Ne zavard a felnőtteket!

A gyermek próbált halkan lépkedni, de a cipők kopogása mégis visszhangzott a csarnokban. Mikor újra csend lett, előlépett az udvari bolond. Először tréfákat mesélt, utána zsonglőrködésbe fogott, a végén elkeseredésében szándékosan elesett, de a hercegnő szája meg sem rezzent.

Négy mondat a gyaloglásról

 

Megyünk éjjel az utcán, nem is erre kéne jönnie, nekem már épp tisztul a fejem, valamit kéne mondanom, hogy ha már erre jött, nagyjából velem, akkor ne csak kussoljunk, hát, lesz egy ilyen esemény, mondom, teljesen fölöslegesen, egyikünket sem érdekli, de van ez a társalkodómodul az agyamban, ami néha bekattan, persze a legrosszabbkor, szóval, képzeld, egy lány megkeresett ezzel, még írt is rólam, hát na, milyen érdekes, istenem, ez minden, amit mondani tudok, tárgyilagosan szemlélem magam, mennyire szánalmas, hogy nincs ennél jobb témám, ami azt illeti, nekem lehet, hogy egyáltalán nincs témám, mindegy, most ezzel foglalkozom, mondom, erre kell készülnöm, tudod, nekem eléggé nehezen megy az ilyesmi, hogy emberek elé odaállni, hát (ma is félórát sétáltam, el a ház előtt, először azért, mert nem vettem észre a házszámot, de utána háromszor már csak azért, hogy jól meggondoljam, bemenjek-e, be tudok-e lépni, elszívtam két cigit, grasszáltam fel-alá, hogy leküzdjem ezt a kurva szorongást, nyomjam le a kilincset, csak addig kell koncentrálni, utána mindegy, így sétálgattam, mint a kurvák, egyébként pont ez jutott eszembe, de ezt mind nem mondom el, ez pont befér a hát meg a szóval közé, lefuttatom, futtatom magam még egy kicsit), szóval, most ez van velem, és akkor egyszerűen megáll, mármint megáll valami a levegőben, attól, hogy a nevemen szólít, kimondja teljesen, és az ilyesmi mindig beakaszt valamit a küllők közé, ha amúgy is ketten vagyunk csak, és a megszólításnak nincs értelme, persze pont hogy van, ez az értelme, hogy elakadjak, akadjak el.

Zoli még nem érett meg a regényre

 

Neurotikus gondokkal küzdött. Mélyről, olyan családból jött, amelyben mindenki különbnek hitte magát, de ő a rokonság áldozata, vagyis egy faj kultúráját hordozta magával, de családjával enyhén szólva összeütközésbe került. Főleg az anyai ágon. Bár Zolinak az életét az apja tette tönkre. Író volt, a szó jelzőtlen értelmében, árasztotta magából a novellákat.

A város helyi szerkesztőségével, János úrral mély volt a kapcsolata. De novelláit nemcsak ez a lap közölte. Több mint húsz folyóirat megjelentette írásait. János tehetségesnek találta, majdnem hogy irigy volt rá. Érezte, hogy ez a fiú még viszi valamire.

Ziháló szövegek II.

 

1.

 

Néha azt hazudom, tegnap léptél ki az ajtón. A társaság csendesen bólint, nem szólnak bele, nem érdekli őket, az én örök tegnapom nem idegen itt, belenőttek, mint gyerekkoromban nőttem bele a nővérem kinőtt ruháiba, undok, nyúlt anyag, átvillan alatta a bőröm fehérsége, később sem barnulok el a napfénytől. Kellemesen félhomályos a  kocsma, a poharak szája tisztán csillog, ujjammal körözök a vékony üvegen, néha megnyalom az ujjbegyemet, sósnak érzem, ilyen a bőröd edzés után, a tarkódnál vizes lesz a kezem. Fázik a bokám, az ágyból néztél öltözés közben, derekadra csavarva a vastag takaró, kócos hajadon még az alvás szinuszai, vegyek harisnyát, hideg lesz az este, én pedig morgok, aludj inkább, nem vagyok gyerek, te nevetve, még nő sem, és én is nevettem, valami furcsa keserű ízzel a számban, megfogta a garatomat, ott éreztem egész nap azt a fejhangú, ócska kacagást magamban, mint egy megkövült embriót.

Görhöny

 

Az ötvenes évek elején nehéz idők jártak a falusi emberre. Különösen arra, akinek úgy egyébként lett volna mit a tejbe aprítania. Akire rásütötték a kulák bélyeget, jobban tette volna, ha meg se születik. Az állatait elhajtották adó gyanánt, s még a padlását is lesöpörték, mert az utolsó szem búzájára is szüksége volt a proletár államnak. Ha szerencsés ember volt, megúszta ennyivel. Ha nem, kilakoltatták a házából valami ócska melléképületbe, s a tisztaszobájába beültették az egykori cselédjét, vagy hoztak valahonnét egy sokgyerekes, megbízható proletár családot. Akit még ennél is osztályellenségebbnek ítéltek, lerakták a Hortobágy kellős közepén, vagy Recsken jelölték ki az átmeneti szállását.

Internacionálé

 

Reggel a pszichiátrián. A rácsos ablakokon túl téli sötétség.  Hypószag. Egy-két beteg szédeleg a frissen felmosott folyosón. Rekedt morgás valahonnan:

A rák egye ki… összemászkálják itt nekem…

Félórája volt osztályátadás. Az éjszakás nővérek hazamentek. A nappalosok, Márta és Karola a tálalóban. Reggeli osztáshoz készülődnek. Emelgetik a teával teli badellákat, nagyokat nyögnek közben. Márta harminc, Karola huszonhét évet húzott le ezen az osztályon. A tálaló ajtaját tárva hagyták; fél szemük mindig a folyosón.

Fel, fel, ti rabjai a földnek…

Egy potenciális útbaigazítás


Mit téblábol idekint? Merre tart? Csakúgy itt koslat az információs szupersztrádán?
Ja, hogy eltévedt...
Mindjárt mondom az utat.  
...Ha jobban jobbra tekint, láthat pár elejtett mondatot, ha felnéz, láthatja, hogy arra nincsenek szavak. Ha középre tekint, sorok közé esik.

...Azt meséltem már, amikor íráson kapták a szép szavú írót? Nagyon jó sztori, majd egyszer elmesélem. Ez a szép szavú író nagyon szereti az esti Budapestet, szerinte olyankor az épületeknek arca lesz. Ez a szép szavú író nagyon szeret kényelmetlen kérdéseket is feltenni, szinte bárkinek: „Milyen gyakran szokott ön lopni? Ön kiment már a divatból? Ön kiváló konfliktuskezelő? Versenyképes a fizetése? Ön elvált? Ön enervált? Ön agilis? Ön teátrális? Ön normális? Ön munkaerő? Ön összeegyeztethető a cég profiljával? Önnek egy főre esik a jövedelme? Az Ön világa való? Ön számottevő? Ön nyílt forráskódú? Ön kiszolgáló?”

Gerinc – 1. rész



Sétáltatjuk a harci kutyát

 

Én akarom vezetni, pedig nem az enyém. Állandó vita tárgya, hogy harci kutya -e, szerintem az. Egyszer sarokba szorított és morgott, amikor csak a konzerv felét adtam oda. Megosztja az embereket, van, aki szerint csúnya, mások szerint aranyos. Szerintem érdekesen aranyos. Húz a harci kutya, kifelé a kapun, néha nagyot ránt. Vigyáznom kell, nehogy a kocsik közé rohanjon. Körbetekerem csuklómon a pórázt. Hárman sétálunk, a kutya szorosan mellettem. Látod, így kell a kutyát nevelni, mondom. A feje legyen egy vonalban a gazdája lábával. A volt nejeddel elcsesztétek, úgy kezeltétek, mint egy csecsemőt, akinek minden szabad. Németjuhászom volt, kutyaformájú kutya, pontosan tudta, hol a helye. Nem nyivákolt az ölemben folyton, kinn volt az udvaron.

Termosz-kávé I.

 

Azon a szerda estén, valamivel nyolc óra után, a város lakói az eget vizsgálták hitetlenkedve. Mintha valami jelre vártak volna, megerősítő bizonyosságra. Az élet megállt, a forgalom is elcsendesedett, mintha a város piros lámpát kapott volna az idő egy forgalmas kereszteződésében. Távoli mennydörgés moraja visszhangzott a hegyek felől, a szél is feltámadt pár percre. Ernyedt függönyök lebbentek meg lustán, fáradtan. A házak előtt a fák félig elszáradt levelei zizegtek kicsit. A baljós dübörgés közeledett és már fellobbantak a villámok is. A hangtalan szellő elült, a levegő megsúlyosodott, és akkor kitört a vihar. A szél rázta a fákat, a vezetékeket, és általában mindent, ami az útjába került, a villámok éles lobbanásokkal vették célba a magas épületeket, a mennydörgés szinte folyamatossá vált. Aztán megnyíltak végre az ég csatornái, hatalmas cseppekben ömlött az eső; az aszfalt szinte sistergett, amikor végigvágott rajta ez az özönvízszerű, hideg zivatar. Az emberek féktelen jókedvre derültek, fellélegeztek és nevettek egymásra. Úgy tűnt, mintha újjászületett volna a mindenség. Amikor az eső elállt, felragyogtak a folyómenti utak fényei, a házak ablakai a csillagokhoz vezető fénylő lépcsőkké váltak. A város zihálva lélegezni kezdett a huszonnégy napig tartó hőhullám után. Mindenki azt hitte vége ennek az afrikai hőségnek, anélkül persze, hogy tudta volna, milyen az afrikai hőség. Éjszaka elállt a szél, a nap már kora reggel pokoli erővel tűzött, az utcák felforrósodtak. Az enyhülés nem tartott tovább, mint az éjszakai sötétség, a város lakói pedig ismét káromkodtak és izzadtak. Kénytelenek voltak arra összpontosítani, amire már egy hónapja. A hőségre.

PÉK BUCIJA

 

Hideg napok után kora nyári idővel kapott orvoslást az ősz. A peremváros elaggott részeit részeg kerítések zárták, tövükben kihűlt a lósóska, a dermedt pocsolyák a kertekig hullámzó mező vak szemeinek tűntek. A felengedett föld párát pipált a horpadásban. A rőt völgytorok sziklapengéjét, mintha tűz edzette volna kékesfehérré. Vallery cipészmester padlásszobája ablakából pásztázta a kaszált, színét vesztett réteket. Felismerte az illatokat, amiket a szél sodort, úgy érezte, bensőjét betölti a tücskök cirregése. Néha, amikor már annyira fájt a háta, hogy a válla lehorgadt, napközben is felkapaszkodott ide, s néhány percet a távolba merengett. A nap a háztetők alatt bujdokolt, s alighogy a tűzfal mellől kikandikált, a fák nyúlt árnyékboronája csíkozta át a tájat. Az ikerdombot sárga, barna, vörös pöttyökből összefércelt ősz takarója borította, Vallery azt képzelte, hanyatt dőlt óriás térdei.

 

Légy a borsólevesben

 

A légy szép nyári napra ébredt. Nyújtózkodott, jól megtornásztatta mind a hat lábát, fejkörzést végzett, átmozgatta a potrohát is, majd kirepült a konyhába, hogy reggeli után nézzen. Az asztalon morzsát sem talált, a házigazda lefekvés előtt alaposan kitakarított. A légy pechére, vendégeket vártak, ezért csillogott-villogott minden.

A légy néhány hónapja költözött új otthonába. Korábbi főbérlője egy tisztaságmániás asszony volt. Állandóan fertőtlenített, undorodott a rovaroktól. Ha meglátott egyet, irtószer, vagy légycsapó után nyúlt. „Kész életveszély volt vele az együttélés” – panaszkodott a légy egy interjúban. Arról kérdezték, mikor találkozott utoljára a főbérlőjével, tud-e arról, hogy ellenségei lettek volna. A nőt ugyanis egy tányér levesbe borulva találták meg a szomszédok. Belefojtották az ételbe. Borsólevest evett, amikor meglepték. Fejét addig nyomták a tányérba, amíg megfulladt. A légy jót vacsorázott az asztalon felejtett levesből, amikor a helyszínelők magára hagyták. Másnap összecsomagolt, és elköltözött. Apróhirdetésben talált szobát. Azt mesélte új főbérlőjének, zavarta, hogy valaki meghalt előző lakóhelyén, ezért szedte a sátorfáját.

 

Tükörkép

Nézek a tükörbe, nem hiúságból. A bevérzéseket nézem a szememen. Magas vérnyomás, vagy fojtogat valami belső késztetés. Sápadt vagyok. Nem egészséges ez a szín, és a kontraszt is zavar. Tudom a válaszokat, nem csak a kérdések jönnek elő, ki tudja honnan?

A lány megtöltötte a poharát, és leült az ágy szélére. Lassan, kortyolva itta az erős italt, érezte szétárad benne, minden tagja zsibbadni kezd. A fiú nézte, ahogy elernyed a teste, és hátradől az ágyon. Odament hozzá, betakarta. Ez volt az utolsó pohár. Minden este így alszik el. Reggel fáradtan ébred, kiábrándultan. Csak az a néhány pohár erős ital minden vigasz, csak ez bódulat képes feledtetni a tragédiát, ideig-óráig. Nem sok.

 

Űrszonda (hagyaték)

Hallom, el akartok távolítani, pizseléim! Nincs több böllenkedés, megvíttatok? Megvan a nagy, pártokat egyesítő akarat? Hát örülök neki! Ötven éve mutogattok itt engem, pedig nem vagyok én se csepűrágó, se angol királynő, de még egy darab szent kéz sem vagyok.

Ötven éve még azt akartátok, hogy jobb legyek, mint az a new-yorki fehérnép és ne pipicslámpát emeljek a városotok fölé, mert az világít a sötétben, de gyújtogatni is tud. Azt mondtátok, pálmaág viruljon a kezemben, mert az áll közel a magyar néplélekhez, az az istenfa, a fény, az alkotás, a gazdagság meg a győzedelmes, halhatatlan élet jelképe...

A gyilkos

Az anyai nagyanyám húga volt. Több késszúrással megölte Jancsi nevű élettársát. Előtte egész nap veszekedtek. Látták őket több kocsmában is a faluban. Hét évet kapott. Kalocsán ülte le. Szabadulása után pár hónappal öngyilkos lett. Mesélték, kiskoromban sokszor az ölébe vett, játszott velem. Egy régi fotót is a kezembe nyomtak róla. Alacsony, göndör hajú, szemüveges nő. Halványan mosolyog.

Ezerötszázhúsz forint

 

Egy középkorú hölgy tetőtől talpig fekete ruhában ment be a könyvtárba. Mikor sorra került, két könyvet húzott elő a táskájából, és a pultra tette.

– Tudja, ezeket még a fiam vette ki – kezdte mesélni a történetét. – Kötelező olvasmányok az iskolában. Nagyon okos, önálló fiú volt. Nem is tudtuk, hogy kellettek neki, minden ilyet maga intézett. Nagyon ügyes volt. Három hónapja hunyt el. Csak át akart menni a zebrán. Részeg volt a sofőr. Komolyan, milyen ember az ilyen?! Reggel kilenc órakor már részeg volt. És persze volán mögé ült. Mindegy! Nem akarom untatni. Nem tudtunk róla, hogy nálunk vannak ezek. Csak ma reggel találtuk meg. Fogalmam sincs, hogy hol lehet az olvasójegy. Azt nem találtuk.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.