Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
K aug. 22, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

Szarvasok

Két éves koromban egy védőoltás következtében megbénultam. Gyermekparalízis. Az orvos, akinek ezt az életet köszönhetem, elszelelt. Svédországban épített karriert. Anyámnak soha nem lesz se pénze, se lelkiereje pert indítani ellene. Én sem fogom megtenni. Ne, még ne menj el. Tudom, mit gondolsz: itt biztos megint sajnálkozni és adakozni kell, neked erre nincs időd, neked is vannak gondjaid. Nézd, ahhoz, hogy ezt a történetet megértsd, ismerned kell az alaphelyzetet: enni, inni, ülni, felöltözni sem tudok segítők nélkül. Gyerekkoromban néha láttam a jövőmet: ha anyám lerobban, én az öregek otthonában landolok, halálomig fekszem egy ágyon és egész nap azért fogok imádkozni, hogy valaki végre tisztába tegyen. Ha ilyen gondolatok gyötörtek, megkértem anyámat, tegye be a videokazettát, a Regőczy-Sallay párosról készült riportot. Nem tudtam megunni őket. Minden műkorcsolya bajnokságot megnéztem: tükörsima jég, lágy és lendületes zenék, tökéletes testek, flipperes ruhák, grácia, erő, földön repülés; nincs ennél szebb varázslat a világon. Néha nevettem, ha elestek. Emberek vagyunk, after all. Nem akarom hosszúra nyújtani, szóval a jégtánc látványával kezdődött Szegeden, és Budapesten folyatódott az egyetemen, színháztudomány szakkal, az ArtMan Mozgásterápiás Egyesülettel, a Nem Adom Fel Alapítvánnyal, paraszupersztár döntővel, Ébredéssel - azt hiszem, ma én vagyok a leglelkesebb kerekesszékes táncos Magyarországon. A tökéletlen test kalandjai…

Távoli bolygó

 

A múzeumot egy hegyoldalba vájták, de a berendezés újkori volt. Ez a koncepció hűen tükrözte, hogy a kiállítás témája egyszerre a kezdet – az őskor –, és a "vég", pontosabban a jelen világ. Egy apa büszkén kísérte érdeklődő kisfiát teremről teremre. Az egyik vitrinben egy olyan tárgy roncsai voltak láthatóak, ami bejárt több galaxist is hosszú útján a szülőbolygójuk felé. Százodakkal ezelőtt találtak rá, de még mindig nem sikerült megfejteni minden titkát.

– Apu, ez micsoda? – kérdezte a kölyök.

Szerinted lehetséges olyan, hogy mikor este mész haza és húzod az időt, mert nem akarsz még otthon lenni, inkább kódorogsz az utcákon, ahol esetleg kóbor kutyák kaphatnak utánad, szóval ilyenkor megtörténhet, hogy egy széplányra leszel figyelmes, aki telefonján gyors egymásutánban hívásokat indít?

És mikor közelebb érsz, és egy ideig szemléled mit művel, akkor látod meg, hogy a lány oda sem figyel, miféle számokat üt a készülékbe, és füléhez sem tartja a telefont, csak a körülötte lévő embereket fürkészi, ugyan kinek csörren meg a zsebébe, vagy táskájába rejtett távbeszélő szerkezet.

Szőr Bundafej

 

 

Fapipa úr attól félt, hogy otthon a felesége kérdőre vonja, pedig csak Szőr Bundafej nevű kutyáját sétáltatta. Meglátott egy ősrégi mozit, azt sem értette, hogyan került oda. Bementek, és megnéztek egy filmet.

Jegyet nem kellett vásárolniuk, a kékköpenyes takarítónő előre köszönt, óriási elemlámpával helyükre vezette őket a szinte üres nézőtéren. A kutyára mosolygott, és megjegyezte.

— Nem szeretném, hogy valakinek a bokájába harapjon, adok neki egy kispárnát.

A kutya udvariasan hallgatott, majd, mikor a hölgy visszaérkezett, ropogósan bokán harapta.

 

Az ajándék

 

Kovács Béla kisnyugdíjas tisztességes ember hírében állott. Egész életében tisztelte a jogot, betartotta a törvényt, soha nem került összeütközésbe a hatóságokkal. Ezért aztán ugyancsak meglepődött, amikor a kerületi kormányhivataltól ajánlott levelet kapott. Ebben kifejezték nagyrabecsülésüket és közölték, minden kisnyugdíjast megillető ajándékcsomagot fog kapni a közeljövőben. Kovács Béla nem volt semmi jónak elrontója, hagyta, hogy szívében eláradjon az a kellemes melegség, amely ilyenkor a gondoskodás, öröme, a szeretet jele. Meghatódott, hogy így gondolnak rá, ennyi év után is. Még az aláírás is megbizsergette, az a néhány szőrszál is felállt volna a hátán, ha tudott volna. De ez ebben a korban már csak így van, minden meghatja az embert, ami szeretettel, szívből jön. A levél végén ez állt: pártja, és kormánya.

 

Történet M.

 

Van, hogy nincs senki, aki segítene, vagy tudna bármit.

A szomszédnál sincs kulcs a lakáshoz. És ő sem is tud semmit a halottról. Rokon? Gyereke? Fia? Negyven éve nem látta a fiát? Soha nem jött ide? Külföldön él? Kanada? Akkor fel kell törni a zárat. Így beszélünk a gangon a szomszéddal. - A hagyatéki eljárás úgy kezdődik, hogy a hivatal munkatársa megkérdezi az örökösödési ügyeket intéző rokont, mi az örökség. Nyilatkozni kell arról is, kik az örökösök. - Mi a francot hagyott maga után a t. polgár. Ezt csinálom én. Félállásban, mert beteg vagyok, pánikbeteg, elegem lett az életből. - Elviselhetetlenségig fokozódó rossz közérzet, a nyelés nehezített, gyengének, elesettnek érzi magát, görcsöl a hasa, mellkasában is görcsöket érez, szétrúgja a tévét, ha politikust lát, menekülési vágyat érez, halálfélelmet, fullad stb. - Ez vagyok én. Gyenge, nyápic, a család szégyene. Nem akarok élni. Fekszem otthon. Aztán jön egy ismerős, hogy lenne állás, ne maradjak otthon, ne legyek hiányjel, mire vársz még itt, majd folytatod az egyetemet, majd lesz nőd, nevet, minden jóra fordul, és közben megeszi az utolsó kiflimet. Otthon nyitott szemmel alszom. Mint a bolondok. Az ablakon túl semmi. Kint van a világ, de nem látom. Fekszem. A szobát tisztán tartom. Felkelek, megcsinálom az ágyat, ráteszem a plédet, aztán visszafekszem az ágyra.

APA KÉNYELMES CIPŐJE



Ahogy a folyosói zsivajgásból és hordszék nyikorgásából ki tudtam venni a léptek neszét, ködös emlék élesedett bennem: mindig az ódon házakat kedveltem. Egyszer az egyik fölött szélcsatornában rohanó felhők valósággal szétmorzsolták az alatta úszó kisebbeket. De azért leginkább megférnek egymással. Nem láttam még felhőket háborúzni. Másfél évtizede avatag, csaknem ósdi házban tanyázok; meghúztam már magam hitványabban is, jobb sosem lesz. Percek óta bámulom a nyitott dobozt, forgatom, feje tetejére állítom, hátha kiesik belőle egy félbehajtott lap, amelyen apám megjegyzi, mi célja vele, hogy elküldte nekem sokadszor sarkalt, kitaposott topogóit. Húsz éve eltűnt életemből és másokéból, talán anyám elől menekült, vagy végleg elege lett az emberekből, nem tudom, sosem beszélt érzéseiről. Az a néhány megállapítás, amiket nyolc év alatt, amíg közöttünk időzött, fülemnek eresztett, sokkal inkább praktikus tanács volt, semmint kulcsocska lelke titkos rekeszéhez. Nem szívelt, én sem őt. Hogyan is rokonszenvezzem vele, ha többnyire morgott, valahányszor útjába vetődtem? Négyéves koromtól kerültem, s amikor valószínűvé vált, hogy nem tér haza, megkönnyebbülést éreztem. Később pedig dühöt, mert cserbenhagyott. Átkot szórtam a fejére, és elhatároztam: ha találkozom vele az utcán, elnézek mellette.

 

Téltemető

 

    Majd elmúlik. Lassan, a maga ütemében. Bár gyorsíthatnám is, ha akarnám. Kitehetném magam a napra, hogy több ébrenlét-hormonom legyen, az meghozná a több mozgást. A mozgás meg a városban a vásárlással egyenlő. Lassú délelőtti séta, eszeveszett zöldség és gyümölcsvásárlással. Pótlandó a vitaminokat, miket feléltünk a tél folyamán. Mintha lehetne vitaminokat tartalékolni.

Mert nem lehet. Csak néhányat. Csak azt, ami a bőrnek, csontnak, immunrendszernek jó. Szóval jól vagyunk megalkotva. És kedvem se nagyon volt gyümölcsöt venni. Mert nem a vitamintartalékaim ürültek ki. Nekem nem. Nekem jólesik a lassúság. Ez a téltemető gyász. Mert jó volt nekem a tél. A családszag, az akolmeleg, amibe estelente érkeztem. És ez most nem lesz. Kint és bent ugyanaz lesz a hőmérséklet. Csökken az értéke lakásnak, a családnak, ha eljön ráadásul a nyár is.

Lányregény

 

— Lányok, mit mondott a plébános úr?

— Holnapután, a reggeli misére tudta jegyezni apánkat.

Manci először sírta ki magát, ahogy kimondta ezeket, bár már napok óta tudta, hogy édesapja hősi halott. Nagyon tisztelte a hősöket, de jobban szerette volna, ha nem családjából kerülnek ki. Így már nem tekinthető olyan magasra emelőnek a puccos egyenruhák viselete, a toprongyszerű szerencsétlenekkel szemben.

Elgondolkodott, és bevillant néhány olyan apróság, amire korábban nem figyelt — vagy nem akart — egy nevesincs vasútállomáson, ahol többször le- és visszacsatolták vagonjukat. Most világosan beugrottak a kieső részletek. Az egyik átszállásnál, ami a legrosszabb vonatozás közben, rengeteg utas várakozott, főleg menekültek és katonák. Órák múlva állt be a szerelvény, nagyon messze az állomástól.

Imrének jó napja van

 

Gábor a garázs előtt lehajtott fejjel nézett maga elé. Magányos ember volt, se gyermeke, se felesége nem volt. Illetve csak egy szerelme, de papíron nem voltak házasok. Csak mosta az autóját. Épp nyílott ki a lakás ajtaja. Imre volt az, a negyvenöt éves munkanélküli. Rögtön észrevette, hogy Gabi rosszkedvű. Pedig beszélgetni szeretett volna vele. Oda is ment, az autó elé.

– Mi újság, Imikém? – kérdezte azért mégis.

Hát érjen utol haragja!

 

II.

 

A tálalótál patriciusi pompába borult. A felső tálcára sült gombafejeket ültettek, hogy kakukkfüvesen diskurálhassanak a párolt zöldségekkel és a zsenge spenótlevelekkel. A konyhainas lassan csurgatta rájuk az olívaolajat. A szakács az utolsó adag csirkét szedte ki a kemence forró ásításából. Egy jókora kanállal igazgatta a húsokat körbe az alsó tálalón. A mézmázas-fényes baromfiak a hátukat vetették egymásnak. Tárt combjaik közét egy-egy félcitrom takarta: a korgó gyomor szemérmes nimfái.

- Nero, a gazdánk nem vak – hümmögte a girhes hispán ínyesmester. – Mi leszünk az oroszlánok főfogása a circusban….

- Először gladiátornak szántak, Hispanicus. Nemde? – szemtelenkedett a szinte még gyermek segéd.

- Agyonütlek, semmirekellő! – Hispanicus tenyere pofonra lendült.

- Mi folyik itt? A Tiberis? Vagy a munka? – púpozódott az ajtófélfánál a nemes Sabinus pocakja. – Áh! Kész az ebéd!

Kulcsok őre

 

Az íróasztalnál ülök. Jön megint az apám csoszogva, egy halom kulcsot lóbál a nagy karikán, úgy császkál reggel óta szobáról szobára. Gyermeki arc, együgyű mosoly. Dünnyög. A bal zsebéből kilóg egy kétes tisztaságú zsebkendő. Demencia, időskori elbutulás, ez már csak rosszabb lesz. – Apám! – fordulnék feléje szeretettel, de valójában meg sem szólalok, csak írok. Masíroznak a szavak. Maguktól szerveződnek mondatokká. Most éppen ez, így, itt.

Ingerszegény környezetben élek. Megállapítottam és leírtam, ezt is de az abszurditásán már csak nevetek befelé, hangtalanul. Máskor azt írtam: hallgatunk. Ez a hallgatás beleivódik a koszos függöny ráncaiba, elszivárog a szúette parkettába. Átáztatja a falakat, ott van az összes tárgyban. Mindent sűrűvé érlel ez az évtizedes némaság, ez a már-már emberöltőnyi hallgatás. Összenyom homogén anyaggá, nem enged ki magából.

Második esély

 

Nem, drágám, magának semmi esélye nincs nálam. Ne is tiltakozzon! Ilyenkor jön az, hogy mit képzelek én magamról, pedig maga micsoda macsó, és legalább győződjem meg róla, mielőtt látatlanban ítélkezem. Nem az esetem, érti? Nálam a fiatalabb férfiak a nyerők. Férjem van idős, ha kell, akkor tudom magam égetni vele is. Különben is, az ingyen szex már olyan, mintha szeretőm lenne, csak még hasznom is van belőle. Különben is, rendes családapa. Nem is érti, mit nem szeretek benne igazán, hiszen mintaférjnek gondolja magát, én pedig lusta vagyok a magyarázkodásra, nem zökkentem ki a szerepéből.
Befejezte? – Kérdezte a férfi, miután a nő éppen lélegzetet vett, és folytatta volna. – Nem szeretném megbántani, de én nem akarok magától semmit.
Akkor mit bámult?
Magát, természetesen. Ismerősnek tűnt, de hagyjuk, nem érdekes.

 

Más is látta már, hogy reggelente a HÉV-en, közvetlenül az ajtónyitás előtt, kis pókok ereszkednek a leszálláshoz készülődő utasok hajába?

És mikor leérkeznek, erősen belekapaszkodnak egy-egy hajszálba, elszakítják a pókfonalat és az utasra bízva magukat, megindulnak a városba.

Por

 

Egy nap a testgép kinyitotta a szemét. Az alkotó unottan nézett rá, megannyi ilyet látott már élete során. Hogy lesz-e valami különleges a dologból, az még a jövő kérdése. Szinte semmit nem csinált, csak takarítani kellett utána; ilyenkor nem szerette különösebben a gyermekeit. Igaz, nem ő alkotta meg a saját kezével, őt más testgépek hozták létre, de az ő parancsára; ezért az alkotó mégis saját gyermekének tekintette. Kezdetben a feje a teste harmada volt, ezért nem csinált mást, csak tanult, tanult, és tanult.

Aztán a testgép elkezdett beszélni. Még el kellett egy időnek telnie, mire megtanult mondani.

Egy nap a testgép az alkotóhoz fordult, és kérdezett:

Piros ász

 

    ‒ Gyűlölöm ezt a rohadt dögöt ‒ dünnyögte álmában Gálné, a hervadó szépasszony, aki hajdan izgatóbb és irigylésre méltóbb napokat is megélt, hiszen neki még egy államtitkár is megkérte a kezét. Jó, hát akkor még nem volt államtitkár, de mindenki tudta, hogy sokra viszi. Az apja, az a vaskalapos, minden lében kanál apja az oka, hogy végül is a Pótáék nagyseggű, pösze Violkáját vette feleségül. A Violkát, akinek már negyvenévesen szilikonnal kellett kitömni a melltartóját, mert a mellei a térdét verdesték. A Violkát, akinek egy egész festékgyár ül az arcán…

A nő, aki úgy járt 

 

Egyszer volt, hol nem volt, a százezredik sikertelen gyerekcsinálási kísérleten túl, volt egy asszony és az ő férje. A férfiről kiderült, impotens. A nőnél semmi hibát nem találtak a doktorok. A felesége úgy gondolta, nagy szégyen lenne elválni az urától, de még nagyobb szégyen lenne, ha nem esne teherbe, ezért törni kezdte a fejét, hogyan lehetne neki gyereke.

Éltek, éldegéltek, az asszony teljesen felfúvódott a sok hormonkezeléstől, mindenhol kiszőrösödött. Jobban megrémült, mint Jancsi és Juliska a sütőlapáttól, ezért úgy döntött, rábeszéli a férjét, hogy a sok mesterséges beavatkozás helyett keressenek valakit, aki gyereket csinál neki. A férfi azt hitte, a felesége viccel. Parányi faluban éltek, ahol mindenki ismert mindenkit. Biztos volt benne, amennyiben megteszik, amit az asszony kitalált, pillanatok alatt mindenki megtudja.

 

ANYA KÉK KABÁTJA



A hold mézgás fénye dermedt lávaként ült meg a tájon. A függővölgyek horpadásaiban zavartalanul hasalt a sötét, de már a horizont vonalán világos hasadás tágult, éjszaka a padlizsánszínét fakó, csillaghámú neglizsére cserélte, melyet, mint a varázsló, eltűnéséhez használt. A lovagló szvettere óriás termetű emberre illett, a térdét verte, széles marhabőr öv tartotta meg a derekán. Egészen az állat sörényére dőlt, felvette annak ritmusát, a homloka, időről-időre, a kanca nyakához ért.

Szürkült, amikor megérkezett a tanya udvarára. A karámban a lovak hegyezték a fülüket, az egyik almásderes, amikor megérezte a kanca szagát, felnyihogott. A jövevény leszállt a nyeregből, a kantárt fogva a rézvörösre festett köcsögfához lépdelt. A tornácon nyikkant a karosszék, a tömzsi kis embert bőrnadrágos, ősz, ötvenes évei végén járó, de még jó erőben lévő férfi vette szemügyre.

HOBBI

Egy társasház második emeletén lakott egy kétszoba-konyhás lakásban. Egyedül. Felesége meghalt, gyerekei szétszóródtak, mint szélben a virágpor. Azért havonta egyszer bekukkantottak hozzá is.

– Költözz hozzánk, papa! – kérlelte legkisebb lánya, a széles csípőjű Adél. – Nem jó így egyedül, hacsak egy asszony...

– Semmi asszony! Egyelőre nincs szükségem senkire. Talán majd egyszer, most hagyjatok békén, könyörgöm.

Ami igaz, az igaz: egyelőre tényleg prímán megvolt magában. Száz méterre tőle üzemelt egy olcsó étterem. Oda szokott eljárni enni, inni, kávézni. Ezenkívül semmi sem vonzotta: séta, park, nyugdíjasklub, üdülés ... Minek, amikor mindezt képzeletben is megéli?

Márkatudatos koporsóválasztás    

(regényrészlet)



Jose Hernández elnök haldoklott. Fogadott fiát nem érintette váratlanul a dolog, sokat tett azért, hogy ez így legyen. Escobár Hernández hónapokon át mérgezte őt, pontosabban Jose mérgezte saját magát abból a régi-régi üvegből, jóhiszeműen, amit tőle kapott a 66. szülinapjára. Escobár azt mondta neki, használja nyugodtan, ősi vitamin, népi jólét, titkos recept, keverje joghurtba, salátába, csokiba, felfújtba, szárnyasba, csilis májba, mindenbe, az meg csepegtette.
Előre gyászol egész Araguay, a hadsereg által kivezényelt polgárság a Szent Marco kórház előtt gyűlt össze, virággal, mécsessel, aki nem sírt elég őszintén, puskatussal ösztönözték. Az orvosok szerint Jose-nak már csak percei lehetnek hátra. Escobár előadta az egyetlen állami tévécsatorna kamerái előtt a megtört trónörököst, aki kinyírja az összes orvost, ha nem mentik meg mostohaapját, és nagyon élvezte a színjátékot. Escobár példaképe az 1967-ben golyó által elhunyt diktátor, III. Velázquez, aki művészien terrorizálta népét, míg apja rezsimje meg nem döntötte. Kedvenc szórakozása a Népautózás volt, amikor nyitott tetős Mercijén (és az akkor még nagy autó volt!) végighajtott a palotát a külvilággal összekötő úton. Eddig nem is lenne semmi baj, csakhogy az utat kétszáz engedetlen polgár tette puhává, akiket a katonaság fektetett végig rajta.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.