Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Cs dec. 14, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
Cs dec. 14, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Cs dec. 14, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @17:30 - 12:00AM
Péter-Szabó Katalin és Vágó Zoltán: MIKRODUETT - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @18:00 - 12:00AM
KAPU - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
Cs dec. 14, 2017 @20:00 - 12:00AM
A halál kilovagolt Perzsiából
H dec. 18, 2017 @18:00 -
Kezdőmondat Parti Nagy Lajossal
Sze dec. 20, 2017 @19:00 -
Lépésről-lépésre - A Budapest Kortárstánc Főiskola a Trafóban

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

 

 

 

Asztapovo, Zakaz



(Vihar után a hegyek lettek az urak, árnyékpalástot öltöttek, fények gyúltak ormaikon, mellettük szelek fialtak, rugdalózó felhőket csipkésen szaggatták, legnagyobb meredély beléjük hörpölt. A sziklát mintha jéggel vakolták volna, apró csúcsok tengere alátámasztott az égnek.) A vonaton Alugyel Vilár utazott. Túlfelől Szics Guzmán ült leterített zsebkendőjén, lábáról hiányzott a cipő, sárga zoknijából előbújt nagylábujja. Mögötte fiatal turistapár ölelkezett, átellenben mocskos farmersortot, színehagyott pólót és szakadt teniszcipőt viselő borotválatlan fickó Telemann f-moll fagottszonátájának (TWW41:f1) Allegro tételét fejhangon imitálta, két zenész csellón és gitáron kísérte. Szics leszállt Badacsonytördemic-Szigliget vasútállomáson, ülésen hagyta a mobilját. Alugyel felpattant, utánaszólt az ablakon:

– Itthagyta a mobilját.

Szics: – Nem kéri?

– Nem.

– Köszönöm. – Szics elvette és elindult.

Alugyel busszal érkezett a lesencetomaji intézethez (a kerítés mögött kék tajtékot virágzott a glicina). Az utcáról bólintott az ajtóban ácsorgó portásnak.

– Kérem, szólna, hogy Alugyel Vilár megérkezett?

A portás megkövült arccal rámeredt.

– Öcsémért jöttem, nyilván már tűkön ül.

– Nem akar felmenni hozzá?

– Megvárom a sorompónál.

– Értesítettek, hogy jönni fog. Telefonálok, hogy itt van.

– Köszönöm.

Alugyel feljebb lépdelt, hátát nekivetette a fenyőnek.

– „Megvertem a varjút, mert ellopta a sólyom eleségét” – hallatszott mögötte a harmincöt év körüli férfi hangja.

– Lazán vagy, Leó. – Átölelte az öccsét. Fehér nadrágból, kitaposott szandálból és csíkozott perkálingből állt öltözete.

– Visszajövünk még?

– Ne aggódj.

– Nem leszek jó a „lazám”-mal?

Vilár elvette kezéből a kilépő bilétát, átnyújtotta a portásnak.

Leó: – Kérdezték, felmész-e az irodába.

– Helyükben mit kérdeznél tőlem?

Kifelé indult, öccse követte.

Leó: – Tudsz-e lovacskázni?

– Jó, hogy nem te kérdezel.

– Én is kérdezem.

– Jogom van nem válaszolni.

– Ne csináld. Nyolcra vissza kell érnünk.

– Jól bánnak veled?

Öccse nem felelt, minden harmadik lépést megnyújtott, majd felszökkent. Vilár megelőzte, hátrálva figyelte mit csinál Leó.

Leó: – Tudom jobban is.

– Ennél is?

Leó megállt, megszagolta a kezét. – Állott állatszaga van.

Vilár vonatban kérdezte:

– Mi volt az a megvert varjúdolog?

– „Ha az életből levonjuk a gyermekkort, ami vegetálás – az alvást, evést, mosakodást, be- és kigombolkozást –, mi marad a tulajdonképpeni létezésre? Egy mormota nyara.” Ez is Biron. Bírom.

– Biron? Byron! Byront olvasol?

– Jobban olvas engem. Vesémbe lát.

– Emlékszel apára?

– Visszajött?

– Maghalt. Már vagy hat éve. Különc volt. Csak a legpocsékabb vicceken húzta mosolyra a száját. Emlékszel? Volt egy kívánsága, ami anya életében nem teljesülhetett. Nem temetőben akart nyugodni. – Tekintetét kereste. – Újratemetjük. Te meg én. Érted? – Elsiklott Leó pillantása. – Most meglepődtél. Végre tehetünk érte valamit.

– Apa örülni fog.

– Terepjárót béreltem, már csak rá kell pakolnunk apát. Számíthatok rád?

– Ha meglepődtem, számíthatsz rám? Vagy mindegy?

Vilár komoran méricskélte.

Leó: – Csináljuk.

– Elképesztő mennyibe kerül a kocsi bérlése. Nincs pénzed, ugye?

– Nem fogunk enni?

– Ételre még futja. A két pofa, aki kiássa apát, pofátlanul megvágott. Jó, hogy ebből kimaradtál. Olyan nehéz volt kikérnem téged, mintha királyi család tagja lennél.

– Nem vagyok.

– Figyelj, öcsi. Azért mert hat éve nem találkoztunk, nem jelentette azt, hogy nem gondoltam rád. De igen, gondoltam. Csak nem úgy jött ki a lépés. Rossz passzban voltam. Ennyi az egész. Nyilván most legszívesebb azt kérdeznéd, miért nem számoltam el a nyaraló árával. Először is…

– Hiába látsz ennyi fát, kevés a mókusoknak. Nem fognak olyan messzire távolodni tőlük, hogy három szökelléssel el ne érnék valamelyiket. Én tudom. Erdő az anyjuk, figyelmezteti őket.

Vilár hátradőlt, egyenesen előre nézett.

Felbukkantak az autókölcsönző előtt.

– Szőrszálhasogatók, nem is gondolnád. Annyim sem volt, hogy a kaukciót kifizessem. Végül fél napban egyeztünk meg, és kipengettem 10 ezer forintot. Ne mozdulj el innen. Utána valahol megállunk ebédelni. Mit szeretnél?

– Levest?

– Kérdezed?

– Te kérdezed.

– Várj itt.

Kihajtott a kapun, felvette az öccsét.

– Akarsz moziba menni?

– Vannak még filmek?

– Talán mozik sincsenek már.

– Szerettem a mozikat. Háborúban állunk?

Vilár rávetette a pillantását. – Rendesek veled? – Rövid csend. – Van, akivel beszélgethetsz? Nem szereted, ha kérdezlek?

– Szeretem, ha kérdezel.

– Nem vagy bőbeszédű. Mihez volna kedved?

– Apát temetjük.

– Azon kívül.

– Nem jut eszembe.

Vilar kinyitotta a temetőkaput, behajtott a sírok közé. Két sírásó nádfüggönnyel letakart halom mellett álldogált. (Odébb bársonyvirágok kupaca.)

Vilár: – Délre, ahogy ígértem.

A soványabb: – Felhívhatott volna.

– Nem kellett, pontos voltam.

– Nem egészen szabályos, ugye, tudja?

– Az engedélyeket beszereztem, csupán befogadó nyilatkozatom nincs, mivel hamvasztjuk.

– Exhuma koporsóról beszélek. Nem szokás régiben szállítani. Nézze meg. – Elhúzta a nádfedőt, szemük elé került az elfeketedett rozzant koporsó. – Majdnem darabokra hullott.

– Hajszál híja – kotyogott közbe a másik.

Sovány: – Ja. Ha nincs drótunk, szétesik. Látja? – Megmutatta a két helyet, ahol dróttal fogták össze a mállatag léceket. – Elég macerás volt.

Társa: – Ki tudja kibírja-e addig?

– Ja. Megüthetjük a bokánkat.

– Kimelegedtek a munkában, fiúk. Szerencsére orvosolható. – Kétezrest nyújtott át a soványnak. – Hőségben legjobb lehűteni a testet.

Sovány: – Szó se róla.

Társa: – Meg kell adni a testnek, ami jár.

– Ja. Faroljon csak ide. Ne vigyük egy lépést se feleslegesen.

Vilar melléjük kanyarodott a Forddal, s a két temetőalkalmazott felrakta a koporsót a terepjáró platójára. A sovány ráterítette a nádtakarót.

Vilár intett; a visszapillantó-tükörből látszott, ahogy a sírásók bámultak utánuk.

Leó: – Azt mondtad, hamvasztjuk.

– Nem kötök mindent az orrukra és kész. Nem akarom, hogy kinyissák a koporsót. Apa utálná. Emlékszel, amikor a bányatóhoz jártunk? Apa mutatta meg a helyet; állította, hogy harminc év óta érintetlen. Környékét néztem ki számára. De előtte megebédelünk.

Büfé teraszán palacsintát ettek, narancslevet kortyoltak.

Vilár: – Megőriztem a gitárod. Néha fél napig is nyüstölted. Anyát a sírba vitted vele. Örülsz, hogy vigyáztam rá?

– Játszanom kellene rajta.

– Dobon kísérhetnélek. Emlékszel a dalokra, amiket bömböltél?

– Már nem bömbölök.

– De nem is hallgatsz, igaz? Nem nyeled le a véleményed. Továbbra is kimondod, amit gondolsz. Mostanában kísértenek az emlékek. – Autóban ültek. – Hol ide, hol oda kaptam. Csomó mindennel foglalkoztam, nem is mindig jó dolgokkal. Visszavettem a tempón. Hagyom, hogy leülepedjenek bennem a történések. Ugye nem etetnek gyógyszerekkel?

Leó fiolát halászott elő a zsebéből. – Ebéd előtt be kellett volna vennem.

– Nem hagyhatsz ki egyet?

– Nem sürgős.

– Hogy érted?

– Maradhat is belőle. Nem számolják meg.

– Nem tetszik ez. Mindjárt megállunk, veszünk szerszámokat. Bepakolunk vizet is, akkor le tudod nyelni.

Pásztor terelte át a juhait (Renaissance: Ashres Are Burning: Let It Grow), út közepén terpesztett az emelkedő tetején, pumi hajtotta a lemaradókat, s amikor az utolsó birka is átért, a juhász megmozgatta a csípőjét, rázott a farán. A két, Cabriolet-ban ülő nőnek produkálta magát, akiket a testvérpár a lejtőn várakozva nem láthatott. Leó kiszállt és megringatta alfelét, utána visszapattant a járgányba. Vilár leelőzte a Cabriolet-t.

Leó: – Lassíts, mondok nekik valamit.

–  Ne húzzuk az időt.

Leó kinyitotta az ajtót, máris türemkedett kifelé. Vilár a fékre taposott.

– Elment az eszed?

– Csak egy mondatot. – Kivágódott és leintette a kocsit.

– Nem akarok birka lenni – közölte a nőkkel.

A vezető biggyesztett, és elzúgott. Leó visszapenderült a Fordba.

– Megmondtam.

– Ilyesmivel bármikor előrukkolhatsz.

– Fordulj vissza a pásztorhoz.

– Neki is mondasz valamit?

– Csak csináld.

– Igenis, kapitány. – Visszakanyarodott, s dudált a pásztornak. Leó kibújt perkálingéből és meglengette. A juhász üdvözlésül megpörgette a botját.

Vilár behajtott a városba, barkácsáruházban ásót, lapátot, bicskát, kötelet és arany festékszóró spray-t vásárolt. Szántók mellett begurult az erdőbe, és a kökénybokrok árnyékában leparkolt.

Vilár: – Apa a nagy tereket szerette. Amikor sárkányt eregettünk, neki mindig csak a mező közepe volt jó. Emlékszel?

– Mi lett vele? Apával.

– Ivott, a végén már csak begubózva üldögélt. Nincs is története.

– Láttam a virágokat a sírján.

– Igen... Zita ültethette. Törni fogja a fejét, ki járhatott apánál.

– Megmondjuk neki?

Vilár: – Ássunk itt. – Előremutatott. Leszúrta az ásót. – Elkezdem, te meg lapáttal rásegítesz. – Térdig állt a gödörben, amikor kiszállt belőle. Leó lapátolásba fogott.

Leó: – Látogassuk meg a barátnőjét.

– Zitát? Másfél évig laktak együtt. Apát ő vitte sírba. Behálózta, utolsó hónapjaiban teljesen szétesett. Csak a nyaralót nem tudta a nevére íratni. A házban élhetnél, nem abban a…

– Nem laknál ott?

Vilár félreállt vizelni. – Eláruljam, igazából mit sajnálok? Azokat a kis tóvá gyűlt patakokat. Tutajon löködtük magunkat ide-oda. Őzek a nagy hőségben nyakig merültek a vízbe. Öt éve jártam ott. Már egészen kiszáradt. Mi lehet vele?

– Megnézzük?

– Nem szorít az idő.

– Eső után a parkoló betonjára másznak a giliszták, hamar kiszáradnának. Megmerítem mindet vízben, és szétszórom őket a földön. Szerezhetnél csillagszórót.

– Mi?

– Ha szikrázva jól látható helyre hajítod, összegyűlik rá a környék összes macskája.  – Szimatolt. – Élvezd a meleg szelet.

Amikor Vilár csípőjétől látszott ki a gödörből, előmászott. – Ennyi elég. Eresszük bele a koporsót. – Lehajtotta a platóajtót, felkapaszkodott a terepjáróra, és megtolta a koporsót. – Húzd magad felé, Leó. – Amikor háromnegyed részéig lekerült a platótól, leugrott, s együtt vitték a sír mellé.

Leó: – Kopog, mintha fa lenne benne. Tűzre is rakhatnánk.

– Tedd le.

– Milyen könnyű.

– Persze. Anya egész életében a vérét szívta. Egyszer csak kiszáradt.

Amikor lerakták, Vilár fogta a kötelet, és bicskával kettévágta. – Emeld meg a végét. – Leó emelt a koporsón, Vilár áthúzta alatta az egyik kötelet, majd a túlfelén is átfűzte a másikat. Leó megkopogtatta a rozzant fát.

– Apa? – Hallgatózott.

Vilár kicsit várt, azután: – Emeljük. – Gödör fölött terpesztett, Leó hasonló pózt öltött. Leeresztették a koporsót, és rádobták a köteleket.

Leó: – Forogjunk sírjában?

– Forogjon ő.

– Haragszol rá?

Vilár: – Gyerünk, csináljuk. – Lapáttal hányta a földet, Leó az ásóval komótosabban dolgozott.

Vilár laposított a hanton. – Felesleges, hogy néhány erdőjáró elgondolkozva megálljon előtte. – Fűgöröngyöket tiport a halomba. Felegyenesedett.

Leó: – Ne sírj, könnyeidben fog úszni a kontaktlencséd.

– Nincs kontaktlencsém.

– Akkor se sírj.

– Nem fogok sírni.

– Mikor sírtál?

– Nem számolom. Régen.

– Én már tegnap sírtam.

– Miért?

– Találtam egy döglött kisegeret. Nemrég hagyta abba a szopást. Akkora vér csöppent belőle, mint az ujjbegyemből. Macska tette. Csak játszott vele.

– Apa több mint egy egér.

– Lelke ugyanolyanka. Nincs állat- növény- vagy emberlélek. Egyféle van. Isten leválasztott cseppjei.

– Láttam egy követ, a sírra tudjuk gurítani. – Odagörgették a bazaltdarabot. Vilár a kocsiból kivette a festékszóró spray-t. – Írd rá apa nevét – mondta. Megrázta a tubust, azután átnyújtotta. Leó a kőre fújta: Apa.

Vilár: – Ügyes.

Kocsiban utaztak. – Rémlik – kérdezte Vilár –, mit mondott apa a szörcsögő kávéfőzőre? Náthás. Persze, akkor még volt kedve beszélni.

– Elásta kedvenc dolgait.

– Erre nem emlékszem.

– Én sem.

– Akkor minek mondod?

Leó vállat vont. – Akár igaz is lehet. Kedves tárgyait a polcán őrizgette. Meglehetnek.

– Megtudhatjuk.

Az út mellett a magas, vékony figura lelapult kerekű biciklijével gyalogolt.

Leó: – Egy bajbajutott biciklis. Álljunk meg.

– Forduljon fel.

A terepjáró száz méter után megfordult, lefékezett a kerékpáros előtt. Vilár kiszállt.

– Elvigyük? – kérdezte.

– Megtennék?

– Biciklije elfér a platón, maga meg közöttünk.

– Más irányba mentek.

– Ne törődjön vele. Ma jót akarok tenni.

– Később nem?

– Akkor jön?

Két testvér között foglalt helyet a biciklis.

Leó: – Apánkat temettük.

– Ó! Nincsenek gyászban

– Nem kell gyászolnunk. Jó helyre jutott.

– Kedvesek, hogy felvettek. Ha itt befordulnak, nekem nagyon megfelel.

Vállus, mintha a vigyázó dombok közé vájt folyómederre épült volna. Vilár a Pusztatemetőig hajtott.

Biciklis a kormányt markolta. – Elhatároztam, hogy kilenc alkalommal három órát tolom lapos kerekű biciklim. Tudni akartam, lesznek-e, akik segítségemre jönnek. Ez a nyolcadik nap, maguk az elsők.

Vilár: – Nem vagyok jó.

– Kétlem. Megharagudhatott volna, hogy hiába hozott idáig. Végül is betérhetek oda is, ahová nem terveztem. Isten velük.

Leó: – Apánkat is vittük, ő már nem tudott elbúcsúzni.

Biciklis a Rákóczy utcán tolta felfelé járgányát. Mögötte a Fordból kicsapódott Leó, nyargalt utána.

– Mit akar megtudni? – firtatta.

– Emberek gondolatai, érzései egyre sötétebben örvénylenek. Mint a csapadék fejemre záporoznak.

– Érezhető?

– Aki szeret, annak mi lehet rossz? Amit érzek, kiderül, az sem valóságos.

A testvérek a Csetényi bánya előtt haladtak el, szemben erdőfolyam.

Vilár: – Nem sok mondandóm van számára. Pontosabban semmi. Jól meggondoltad?

– Vissza kell adnia apa tárgyait.

– Miért lett egyszerre fontos?

– Apáé voltak.

– Nincs rá szüksége.

– Nem érted őt.

– Mi lesz, ha megkapod a dolgait?

– Apa megnyugodhat.

Homokbucka fölött bukkant fel az arcuk.

Vilár: – Amikor itt jártam, viharzott. A víz színe iszaphoz hasonlított. Hullámok habtarajában mintha üvegdarabkák görögtek volna. Tízpercnyire van a ház. – Kaszáló mellett közelítették. – Előtte kétszáz méter a senki földje. Meglepő, hogy még nem kerítették be. Egyáltalán emlékszel Zitára?

– Nem akarsz menni?

– Fütyül ránk. Bámul majd a furcsa szúrós szemével. Sajnálja, hogy nem tudta elvetetni magát apával. Övé lehetett volna a nyaraló is.

Megnyomta a csengőt. Idős férfi jött elő. – Kit keresnek?

– Zita… nénit.

– Kit?

– Apánk régi ismerőse volt.

– Nem ismeri magukat.

– Itt lakik?

– Nem veszünk semmit. – Megszólalt mögötte a testes nő: – Tudom kicsodák. – Előrébb jött.

Leó visszafelé indult.

Vilár: – Szerettünk volna találkozni.

– Velem? Minek?

– Múltat idézni.

– Elérték, amit akartak; kiutáltak, nem?

– Leót ne keverje bele, ártatlan mindenben.

– Persze, mind ártatlanok.

Válaszolni akart, de öccse megszaporázta lépteit, rohant utána.

Leó: – Nem ismerte apát.

– Kevesen mondhatják el.

Vászoly határában az emlékkereszttől egy kőhajításnyira (két kis présház alatt a szőlővégben) egy festő a lába előtt elterülő tájat festette.

Leó a festőnek: – Nem baj, ha a festő nem jól fest, hogyha jól tud festeni.

Festő: – Nekem az is megtenné, ha nem keresnének a képekben értelmet.

– Mifélét?

– Eladhatók-e? Minek annyi vásznat feltölteni? Látják-e sokan?

– Mi most látjuk. A házában láthatnánk a többi képét is.

A festő dünnyögött, a művére koncentrált.

Vilár délnyugatra mutatott.

– Nézd a ködöt. Egy része előretekergőzik, a többi magában borong. Nagyon rég láttam ilyet nyáron.

– Akkor én a kerítés mellől többet látok.

– Sokat ácsorogsz ott?

– Amennyit kell.

– Apa megszállott volt. Mániákusan keresett valamit.

Leó: – Micsodát?

– Az ember önmagát keresi.

– Ha megtalálja, kiderül, a semmi visszhangja.

– Mi? Olvastad? Az ember sosem semmi. Valamilyen szétkent paca.

– Elmossa az idő.

Vilár: – Feledés a startvonalra helyez, ahonnan újra nekiindulhatunk. – Kocsit bevitte a telepre. Visszafelé csatlakozott Leóhoz. – Van még egy kis időnk. Mit szeretnél magaddal vinni?

Leó töprengett.

– Valamit csak szeretnél.

– Moziba mennék.

– Egyszer beülünk egy filmre. Legközelebb jobban ráérek. – Felbukkant az állomás. – Lehet, hogy haragszol. Azt hiszed, cserbenhagytalak.

– Szerettem volna apa kütyüit. Színes drótokból mókás állatokat fabrikált. Mi lehet velük?

Vilár: – Járt a mosógép, s a pincében mutatta, hogy olyan, mint a gyomor korgása.

– A házé?

– Nem mondta. De miért ne? Csapdába esettnek hitte az embereket.

– Hallottam már síró nyulat.

– Arra a kevésre, amit mondott, oda kellett figyelni. – Vilár a pénztárnál jegyet vett, kiléptek a peronra.

Vilár: – Nem ígérek semmit, rendben? Ehhez apa is mindig szigorúan tartotta magát. Mindenből annyit, amennyi feltétlen szükséges. Szerintem ő sem akarta, hogy a legvégére elmenjen a hangja. A férfiág nem dúskált lehetőségekben. – Bedübörgött a vonat. – Azért jó móka volt, mi? Számold az állomásokat. – Leó ingzsebébe pénzt gyömöszölt. – Nemcsak buszjegyre. – Lecsatolta az óráját, a pénzre türködte. – Ez sem baj, ha van. Ez pedig – farmeréből összehajtogatott lapot húzott elő –, állomások nevei, a bekarikázott, ahol le kell szállnod. A buszmegállót látod a peronról. Vedd el. – Leó eltűntette a farzsebében. – Megértettél mindent? A piros vonal alá rajzoltam a buszt és érkezési idejét. A sofőr is segít.

Vilár megszorította a vállát. – Folytatjuk ezt a napot. Isten veled! – Kívülről nézte, ahogy Leó elhelyezkedett. (Peng Eduárd lépdelt el mellette.) Kalauz a sípjába fújt. Vilár elkomorult. – Le tudsz szállni? – Elindult a vonat. – Szállj le! – Futott a szerelvény mellett.

– Hogy? – Leó lehúzta az ablakot, s amikor kinézett, Vilár már nem szaladt, búcsút intett. Leó lehuppant az ülésre. Előrébb a rövidnadrágos figura egyedül ült, erősen izzadt (zoknija bepiszkolódott), Krommer fagottnégyeséből (Op. 46. No. 2) a Minuetto tételt fújta összeszorított öklei között.







Szignó, szignál



Érett rozstáblát a szél horpasztotta, belehempergőzött, kétmaréknyi szálakat pöndörített, pipacsredő mocorgott a közepén, mintha a kalászmező véresre horzsolt háta volna, végei úgy rángtak, mint a csapdába esett állat. Darázspókot hálójában ringatta a szél, szomszédságában a darázscincér, kiterjesztett kitinfedőivel, egyszerre növény és állat: gekkófoltos babcsíra. Szil odvas tönkjében fülőkék könnyeztek. Alant a patak cérnaszála megfakult a tölgyek árnyékában. A part, ahol hordalékát hagyta, ráncolódott, csuszamlások tördelték mélyét: fehérlő kavicsok, akár a nap melegére hordott hangyatojások. A kerek domb szerteágazó útjaival indázó tökre hasonlított; déli lejtőjén trágyafüst terjengett.

A kisfiú a sínen ücsörgött (a kamera távolról közelített felé, a pálya széles kanyarral a fák mögé fordult); a magas hang egyre élesedett, vonat tülke bele-bele metszett. A gyerek száraz fűkalász-szállal tücsköt terelgetett; hallókészüléke elmozdult a füléről. Amint két méterrel megállapodott előtte a kamera, a sivító hang akkor vált a legélesebbé, majd amikor az ütköző tíz centire megállt a fejétől, elhalt. A vezető (kopaszodó, bajuszos, himlőhelyes figura) lemászott a (kék, áramszedős) mozdonyról. Erősen uralkodott magán. Nyitotta a száját, végül összeszorította az ajkait. Lehuppant a gyerek mellé és nagyot köpött. A kisfiú oldalról kémlelte, de a tücsköt is szemmel tartotta.

A vonatvezető a gyerek fülére bökött.

– Nincs… Nincs a helyén. Tedd a helyére, így nem jó.

A kisfiú megmerevedett, mimikájával távolságot teremtett. Hirtelen megenyhült, azonban bizalmatlansága nem múlt el teljesen. Megigazította a hallókészüléket.

A vezető felpattant, métereket elügetett. Megfordult, szétvetette a karját.

– Itt nem játszhatsz. Nem is értem… Szállj le a sínekről, légy szíves. Érted amit mondok? Már csak ez hiányzott. Hol vannak a szüleid? Itt nem maradhatsz. – Csalogatta. – Gyere csak. – Széles gesztusokat tett. – Ez a hely, a sínek környéke, rossz… nagyon rossz. De itt – körbemutatott a mezőn – egészen a tiéd. Na gyere!

A gyerek érdeklődéssel figyelte, elengedte a tücsköt; felemelkedett, néhány métert elindult, azután lecövekelt.

Vezető: – Remek. Egyelőre jó. De még ez is túl közel van. Figyelj rám, a sín nem jó, a mező jó. Érted? Ennyi az egész. – Felmászott a vonatba. Almával jelent meg újra. – Tessék. – Nyújtotta. A gyerek elvette. – Nagyon jó. Értjük egymást. Honnan jöttél?

A gyerek a jegenyesort pásztázta. – Onnan – mondta hibásan artikulálva.

Vezető: – Mennem kell. – Visszaszállt a mozdonyra (kalauz addigra a lépcsőn állva kandikált kifelé), s amikor elindította a szerelvényt, kidugta a fejét és lekiabált:

– Mindig a sínek mellett menj! – Integetett.

Szegényes szobabelső. A berendezést össze nem illő, antikutánzatú bútorok alkották, falakon hegyrajzolatú ecuadori és mongol faliszőnyegek függtek; a cserépkályha ülőkerészén magasra tornyozott könyvstószok. Ablak mellett 2013-as falinaptár lógott Sant Rajinder Singh Ji Maharaj fotójával. Méteres bükkfa kettőspolcon zöld Karl May-sorozat, rajzlapköteg, maréknyi ceruzacsonk, radír, alattuk terepasztal elemei: mindenféle alakok, prés- mérleg- és őrházak, virágok, fák. Pingpongasztal-méretű asztalon H0-s és TT-s vasútmodellek javításra szánt darabjai; lábai között rekeszes doboz. Gőz- és dízelmozdonyok közé keverve olajozók, forrasztópáka, ragasztók, tégelyek, ecsetek, mozdonykeréktisztító, lapos tartóban lombanyagok, virágzó sövény, fűszőnyeg, dekorlapok, sínkavicsok és kőzúzalék. Asztali lámpa alatt legutóbb elkezdett munka: talpra ragasztott szőlőtőkék. Bal sarokban felújított vagy reparálásra váró épület- és viaduktmakettek. Előttük munkás-, vadász-, partyzó-, kereskedő-, sportolófigurák kétmaréknyi halma, mindenféle mütyür kiegészítőkkel vegyítve, felállogatva a felfrissített tehénfejő tejkúttal együtt került. Éjjeliszekrényen hallókészülék, egyetlen kupacban három gyógyszeres üveg tartalma, s amikor a felvevő ráközelített, a zene zongorafutammal indult (Renaissance: Island). Az ágyról felemelkedett egy borostás fej (negyvenfelé járó férfi, őszülő hajjal; kialvatlan). Fejmagasságban bekeretezett fotón kamasz fiú dobfelszerelésével feszített, a dobhoz kétnegyedekkel csatlakozott. Kisebb képen Def Leppard feliratú lábdob mögött félkarú fiatal férfi megrázta hosszú haját, máris a tamokat nyüstölte, pergőre fejelt.

Peng Eduárd kikászálódott az ágyból, rántott a sötétítőn. A szomszéd lakótömb ablakában könyöklő nővel találkozott a tekintete, az mosollyal biccentett. Peng az utca forgalmát kémlelte, s amikor visszanézett a nőre, annak arca kezdeti komorságot tükrözte. Peng feltette a hallókészüléket. Botanikával és kertszobrászattal foglalkozó könyvek közül kihúzott egy fotóalbumot, és a hóna alá csapta. Kilépett a lépcsőházból. A kirakatok előtt baktatott; metrón utazott, felszínre érve szemébe tűzött a nap; focipályája mellett haladt el, a kosárlabdázókat figyelte. Megvárta, amíg az üvegvisszaváltó előtt eltűnik a két ember, akkor lépett a pulthoz.

– Jó hosszú sor – szólította meg az átvevőablaktól két méterre a rekeszeknél ácsorgó kövérkés lányt. A lány oldalt vágott a tekintetével.

Peng: – Találtam egy újságcikket. A könyvtárban olvastam.

– Ne mondja!

– Mesedoktort keresnek. Kórházban fekvő gyerekeknek olvasnának. De lehet webkamerán keresztül is mesélni, amit aztán lejátszanak nekik. Tudtad?

– Nem.

– Lehet, hogy a számítógép előtt mesélek. Meglátom. Ha van kedves meséd, de nem érsz rá, szívesen felolvasom.

A lány eltűnt az oldalajtón.

Peng a zebrán haladt, belépett a sarki postahivatalba. Elnézegette a képeslapokat, felfedezte a fiatal nőt az ablaknál, azután besorolt a csekkjét befizető ügyfél mögé.

– Szilvi! – Kövér kis nő mondta fojtott hangon az előtte ülő, Penget fogadó nőnek. (Korábban hangja hallatszott: „Sorsjegy érdekli?”) A megszólított ránézett, mire a másik jelentőségteljesen hunyorított.

– Üdvözlöm – köszöntötték Penget.

– Új vagy itt?

– Csak helyettesítek.

Peng maga elé rakta az albumot, lapjai közül rajzot kotort elő (bajuszos, ritkás hajú, bepettyegetett képű alakot ábrázolt). Kilencven fokot fordítva rajta, a nő elé tolta.

– Láttad őt? – kérdezte.

– Maga rajzolta?

Peng bólintott. – Ez a legjobb. De van még egy csomó. Nem hoztam el őket.

– A barátja?

– Ismered?

– Sosem láttam.

Nő (aki a kolléganőjéhez szólt): – Uram, ne tartson fel minket. Múltkor azt mondta, hogy egy hétig távol marad. Aztán tegnapelőtt is itt járt.

– Milyen nap van?

Ugyanő: – Ismerőse akárhol lehet. Nézzen körül máshol is.

– Csak… Csak szóljatok, hogy kerestem. – Visszahelyezte a rajzot; távozott.

Szakadt, ritkás hajú, ősz figura a bankautomatánál álldogált, kalap volt előtte (némi apró fénylett belsejében). Motyogott. Peng kitárt előtte egy hegyeket ábrázoló albumot: a fotón hegyzugos táj, előtérben virágos mezőség.

Peng: – Ragyognak a havas csúcsok. Itt minden jól érzi magát, mint ló a szabadban.

A kéregető vakarózott, majd kihúzta magát; emelt hangon:

„Lehetsz mégoly kedves és tisztességes, szeretheted akár a legtökéletesebb asszonyt is, mégsem kerülöd el azt, hogy meg kelljen bocsátanod neki vagy az elődödet vagy az utódodat.” – Dünnyögött, végül szemét forgatva nekidurálta magát: – „A társadalmi intézmények túlnyomó részének, úgy látszik, az a célja, hogy az eszmék és érzelmek olyan alacsony fokára szorítsa az embert, amely alkalmasabbá teszi arra, hogy uralkodjon, vagy uralkodjanak rajta.”

Peng hátrafeszítette a nyakát, elképedt: ég mezejében fakó hold hagyta hátanyomát.

Peng fehér farmerban, avítt, kék keményített ingben szállt le a buszról, fotóalbumot cipelt a hóna alatt. Vágányokhoz vezető lépcsőn elhagyta Alugyel Vilárt, a felszállókat figyelő kalauzhoz közelített. A forgalmista indítótárcsával átvágott a vágányokon. A kalauz orra előtt Peng szétnyitotta az albumot. Két oldalán egy-egy fekete-fehér fotó öt év körüli kisfiút ábrázolt a dobok mögött.

– Ez én lennék.

Kalauz a képekre sandított, azután elhúzódott.

– Doboltam. Te csináltál valamit?

Kalauz ellépdelt, Peng a mozdony elé bandukolt. Integetésére a vezető kikönyökölt az ablakon.

Peng: – Ismeri? – Férfiportréját mutatta.

– Nem.

– Kék színű áramszedős mozdonyt vezetett. Rég láttam ilyet.

– Nem ismerem.

– Lehet, hogy amikor leselejtezték a vonatokat, vezetőiket nyugdíjba küldték.

– Lehet.

– Hol lehetnek a vonatok?

– Nincsenek. Végük.

– Mi lesz a vezetőikkel, ha nyugdíjba vonulnak?

A könyöklő kifújta a levegőt. – Fogalmam sincs. Ássák a kertjüket.

– Ha nincs kertjük?

– Akárhol lehetnek.

– Kit lehet megtalálni ebben a világban?

A vezető visszahúzódott, Peng felhúzódzkodott hozzá. – Keresni kell?

– Szálljon le!

– Keresni kell?

– Persze, keresse!

Forgalmista a sípjába fújt. Kalauz fellépett a kocsira, emelte a karját.

Peng: – Szólsz, ha látod? – Letoppant.

– Ja! Persze! – Nekilódult a szerelvény.

Pengnek egy zöldkötéses Karl May-kötet feküdt a mellén; betöltötte a szobát az utca lármája. Csöngettek; tüskefrizurás, tagbaszakadt férfinak nyitott ajtót.

– Kicsit késtem – mondta az érkező. – Nem terveztél semmit, igaz?

– Itthon vagyok.

– Príma. Beengedsz?

Peng félreállt. A jövevény benyomult a szobába, kérdezett:

– Minden rendben?

– Tegnap elkészültem.

– Nem tudtam előbb jönni, pajti. Megbetegedett a segítőm. Egész nap a pult mögött strázsáltam. – Kipakolt a táskájából váltókat, reléket, kapcsolókat, kocsikat, ütött-kopott épületmodelleket, állomásokat, csűröket, bérházakat, egy bakdarut. Lerakott fűporzacskót, mohát, hóspray-t, cementlapos-, járdaköves- és cserépmintás dekorlapokat.

– Ereszcsatornát is hoztam. – Nejlontasakban kitette. – Akármennyire megviseltek, te újjávarázsolod.

Peng megforgatta a fehér állomást, megkapargatta a kémény helyét.

Látogató: – Hol vannak? Ja, látom már. – Az asztal alól előhúzta a rekeszes dobozt, kivette a felső darabokat (két buszmegállót és aluljárót), majd megvizsgálta. – Na jó, adtál már olyat, ami nem volt jó? – Briftasnijából bankjegyeket szedett ki. Nyújtotta, azután lerakta az útépítés jelzők mellé. – Tizenötezer. Számold át.

Peng felmarkolta a pénz, zsebregyűrte.

– Két nap múlva újrajövök, pajti. Úgy néz ki, hogy háromszor ennyi cuccot hozok, ha sikerül megegyezni az eladóval. Mindig rajtam van a frász, hogy nem talállak itthon.

– Elmehetek én is a boltba.

– Aztán három órán át silbakolsz, mint a faszent, zavarod a vevőket.

– Nem akartam.

– Persze. Nyilván. Annyiszor ígérted már, hogy nem strázsálsz, hogy őszig nem hiszek neked. Rendben? Majd meglátjuk. Csütörtökön itt legyél ilyentájt. De lehet, hogy péntekre érek ide. Mindegy. Csak ne jöjjek hiába.

– Itthon leszek.

– Ha meg fotókat akarsz, fizess érte. Egy ezres.

Peng visszaadott egy kétezrest.

– Jól van. Ezért legközelebb lefotózom az egész halmot. A legszebbeket kinyomtatom, oké? Ha minden jól alakul, kinéz egy teljes terepasztal. Viseltes, persze, de mi lenne, ha új volna? Eszel rendesen? Szomszédokkal jól kijössz? – Kifelé indult. – Ne etess galambokat, sosem szabadulsz meg tőlük. Eleget vagy a napon? Néha mozdulj ki, ne csak esőben lássalak. – Kívülről hallatszott a hangja. – Nem iszol, ugye? A liftet még nem javították meg?

Peng a vásárcsarnokban ténfergett, figyelte az árusokat. Testes kiszolgálótól kérdezte:

– Akarod, hogy segítsek?

– Munkát keresel?

– Vasútmodelleket reparálok.

– Boldogulok egyedül is.

Peng elővette albumát, felütötte. – Ez itt én vagyok. Doboltam.

– Mi a szösz. Bandában vágod?

Peng lapozott. – Ezt a mozdonyt én renováltam. Nem volt nagy baja, olajozni kellett, meg kopott szénkeféit vastag íróbélre cseréltem. Aztán Duplicolorral átfestettem. Kár volt a tulajnak kidobnia.

– Látom, konyítasz hozzá.

– Van terepasztalod?

– Hogyisne! Nem érek rá piszlicsáré dolgokra. Válogasson nyugodtan – mondta a barackokat kiszemelő nőnek, aki nem kérette magát.

– Nekem nincs terepasztalom. Szűkös a hely. De még változhat.

Az eladó ügyet sem vetett rá, mérlegre rakta a barackos zacskót. – 450 lesz.

Peng: – Néha annyira rossz darabokat kapok, hogy nem érdemes javítani.

A kereskedő visszaadott az ötszázasból. – Jöjjön máskor is. Reggel még a földben volt – mondta a zöldségcsomagokon matató asszonynak.

Peng: – De azokat is helyrepofozom. S mivel nem kell ügyelnem a hasonlóságra, itt-ott változtatok rajta.

Kereskedő: – Ha két csomaggal vesz, egy citromot ingyen adok.

Peng: – Olyankor vagyok elememben, ha saját fejem után mehetek. Van valamilye, amit megjavíthatnék?

A piacos elhúzódott a sarokba, hátat fordítva tojásokat pakolt tartójukba.

Peng: – Nem fáradtság. Fizetni sem muszáj. Csak ráírom a kézjegyem. Nem lesz feltűnő. – Várt még, azután odébbállt.

Három Karl May-kötettel és albumával a hóna alatt lépett a Duna Kiadó halljába. Megtorpant a futószőnyegen; az ajtók névtábláit olvasta, majd a faliújságot kezdte böngészni. A folyosóvégi szobából kilépő fiatal, sötéthajú nő elvonta a figyelmét.

– Segíthetek?

– Ossik Jánost keresem. – Tenyerébe vette A Rio de la Plata mentén, A Kordillerákban és Az Ezüst-tó kincse című köteteket. – Ő fordította ezeket. Szeretném, ha dedikálná őket. Peng Eduárd vagyok.

Nő: – Kósa Ildikó. Örvendek. – Kezét nyújtotta, Peng megszorította. – Ossik János bácsi nem dolgozik itt. De hamarosan idevárjuk. Helyet foglalhat az előtérben, s ha megérkezik, megmondjuk neki, hogy szeretne találkozni vele.

– Sosem találkoztunk.

– János bácsi nagyon kedves, mindenkivel szívélyes.

– Örülök, hogy láthatom.

– Megkínálhatom teával?

– Szívesen megajándékoztam volna néhány figurámmal.

A nő távozott, Peng újra a kiírásokat nézegette. Amikor nyitódott az ajtó, a nő egy hatvanöt év körüli férfit kísért ki a szobából.

– Peng úr, bemutatom Ossik János írót, műfordítót.

O. J.: – Nagyon örülök, uram, hogy megismerhetem. – Kezet fogtak. A nő visszatért a szobába.

Peng: – Véletlenül pillantottalak meg a könyvfesztiválon dedikálás közben, s mire visszatértem a kötetekkel, már eltűntél.

– Másfél óránál ritkán tartanak tovább ezek a programok. – Invitáló gesztust tett. – Üldögélve kényelmesebben beszélgethetünk. – Helyet foglaltak a fotelokban. Peng az asztalra tette a köteteket és az albumot.

– Könyvtárból kivettem a Farkasles az óceánon című regényedet.

– Nagyon kedves, megtisztel. Abban igazából társszerző vagyok.

– Újabbakat nem írsz? Egyedül…

– Hetedik regényemen dolgozom. Korábbiaktól eltérőn ez egy humoros könyv. Igen élvezem a munkát. Alighanem ez sem fog megjelenni.

– Szeretném elolvasni.

– Feleségem után ön lenne a második olvasóm.

– Örülök a másodiknak. Sosem voltam második.

– Nincs internetem, de ha elkészül, könyvtárból elküldöm. Van e-mail címe?

Peng bólogatott.  – Szerzek. Itt hagyom a hölgynél. Van modellvasutad?

– Kimaradt az életemből. A fiam szeretett velük játszani.

Peng albumát kinyitva Ossik János felé fordította: kisfiú három egyforintost tesz a sínre. – Azokat az indiános történeteket szeretem a legjobban, melyekben a vonat szikrákat köpködve rohan át a prérin. Minden harmadik talpfán ott a jelem.

Peng a park padján Az Ezüst-tó kincse dedikálását szemlélte: „Zavartalan kikapcsolódást kívánok, sok örömet a szerző legjobb művéhez, Peng Eduárdnak. 2013.06.09”

Az ágrólszakadt a bankautomata előtt gesztikulált.

”Ami háborúval hódíttatik, az háborúval vész el; minden préda visszaszereztetik; minden martalék szétszóratik; minden győztes legyőzetik, és minden város, amely tele van zsákmánnyal, maga is kifosztatik.” „A gyermekeknek nagyobb szükségük van példaképre, mint bírálatra.” – Mintha kiszállt volna belőle az erő, megrogyott. – Tőletek szívesen fogadom a feledést.

Peng a kalapba pottyant egy kertészfigurát. – Rajta van jel. Egy kutya hallgatna rád. – A kéregető a szemközti falra meredve motyogott.

Peng vonaton utazott. A kis állomáson néhányan szálltak le vele. Csárda előtti szemétgyűjtőből egy férfi kiflivéget piszkált elő, elmajszolta, utána mustáros hotdogdarabról papírral eltávolította a szennyeződést. Buszmegállóból egy SZTP overállas odasétált, dobozos tejet adott neki, utána egy nő banánt, Peng két szem szilvát. A férfi megköszönte. Újabb állomás. Peng a kalauznak a rajzot mutatta: megrázta a fejét. A vezető felé indult.

– Semmi hír, öregem – fogadták. – De ne csüggedj. Senki sem tűnik el nyomtalanul.

– Honnan jössz?

– Túlvégről. Ott se mások az emberek. Nyugiban kellene lenned. Minek szaladgálni?

– Volt már kezemben olyan mozdony is, mint a tiéd.

– Te még szerencsés vagy. Valakinek a seggéből jött elő. Olyan régi. Ez is antik darab. Bűzlik a gázolajtól. Öregem még egy kormozó csühösön lapátolt. Így változnak az idők. Ha lenne fiam, ő már egysínűn száguldana. Egy szabad országban. Nekem itt fent a legjobb. Nem ülnék be olyan ótvar kocsikba, amelyekben ti utaztok. – Indítójelet kapott. – Ennyi volt, fiam. Így rohanunk lassacskán. – Kikanyarodott az állomásról. Búcsúzóul kinyújtotta a karját.

Peng egy széken ült a kórteremben, mögötte mosolygós fiatal nővér, két oldalán négy-négy fekvő gyerkőc.

– Sziasztok! Először vagyok itt. Amit én hoztam nektek, nem könyvben olvasható, interneten találtam, onnét másoltam. Akarjátok hallani?

– Igen – mondta egyszerre két kislány.

– Kicsit változtatok a felolvasáson. Lehet, hogy a vége miatt elszomorodnátok, pedig nem is olyan szomorú. Az utolsó mesével kezdem tehát, azután mehetünk elölről. Szóval… – Füzetből olvasott fel. – Az ősz sokáig készült, amíg betoppant kertünkbe. Érkezése előtt sárgává és bíborrá színezte a leveleket, a virágokat elhervasztotta, csupán a rózsatöveken jelentek meg friss hajtások; a nap alig emelkedett a templomtorony fölé: sugarai nem égettek már, langymeleggel porhanyították a földet. Azonban, amikor a csertásból egyszerre bezúdultak a Nyárűző lombkopasztó fullajtárjai, nyomukban máris megjelent bősz uruk, nekiveselkedett, hogy lebírja a kései forróságot: – Peng parkon át ballagott, magányosan üldögélő nő mellé tett egy figurát. – kiszabadította a zúgó szeleket, a tó felől reggelek nyirkos hidegét hajszolta; az utakon portölcséreket pörgetett, némelyekkel az ereszen kopogtatott, utóbb a nádkotúk mentén vizet ráncolt, a köpölye feslő buzogányait seprűzte, utoljára a ház előtt limlommal zörgött, aztán elunta csapongását, s már komor fellegeket terelt nyugat felé. – Peng leszerelt gyár horpadt csövén üldögélt; rozsdás mozdonykereket próbált elmozdítani a sínen. – A meleg szobából figyeltük az ősz bevonulását, közben félhangosan azon morfondíroztam, miért nem késlekedett egy kicsit tovább. Örültem volna még néhány verőfényes délutánnak. Csendzavarka szokatlan hallgatásba süppedt, a füzettartó opálkámon kucorgott, és gondterhelten tekingetett az udvarra. Alig hallhatóan sóhajtozott.

– Csak nem vagy beteg? – Úgy láttam, mintha lázrózsák égnének az orcáján.

Gerely fúródott a földbe, Peng loholt, kihúzta és a válla fölé emelte. A dobó felé ügetett, majd tizenöt méterre tőle megállt.

Peng: – Visszadobjam?

– Inkább hagyja ott.

– Dobhatom is.

– Hagyja csak ott. Amikor elsuhintottunk minden gerelyt, visszahajítjuk. – Két edzőpartnere várta, hogy szabaddá legyen a pálya.

Peng: – Rajta van a neved?

– Micsodán?

– Ezen. – Lába elé szúrta a gerelyt.

– Szeretnénk folytatni az edzést.

– Hogy ismered meg, hogy a tiéd?

– Nem az enyém. Az egyesületé.

– Írd rá a neved, s amikor újra találkozol vele, jó érzés lesz újra kézbe venni.

– Elmenne a pályáról? Baleset érheti.

Peng közelített néhány métert. – Könnyű dobni.

– Nagyot dobni már nehezebb.

– Van tollad?

– Minek?

– Ráírni a neved.

A férfi hátrasandított társaira. – Szeretnénk edzeni.

– Adhatok filctollat. Nálam mindig van.

A sportoló csípőre tette a kezét, eloldalazott; a két várakozó közül az egyik helyben futott.

– Uram! – Biztonsági őr érkezett. – Távoznia kell. Idegenek nem tartózkodhatnak a pályán.

– Jártam már itt.

– El kell mennie. Most.

– Múltnap találtam egy labdát. Begurítottam a folyosóra. Megtaláltátok?

– Eddig szépen szóltam. Nem akarom még egyszer mondani. Ha kollégámmal találkozik, már kikapta volna.

– Ossik János a barátom.

– Ha nem indul azonnal, kivezetem. Már jön a kollégám. Jobb, ha nem várja meg.

Peng: – Szeretne egy tollat? – Benyúlt a zsebébe. – Van egy kalauzom is.

Az őr vállán érintette. – Nem akarom bántani. Társam is békés, de nem szereti, ha felhúzzák. Most szépen kikísérem.

A két őr a kapuból nézte a távolodó Penget; hallatszott, ahogy a gerely beleállt a talajba.

Hívek csaknem mindegyike távozott a templomból, amikor oldalajtón előjött a pap. Peng útját állta.

– Tudnád a hasznomat venni? – kérdezte.

– Hogy érti?

– Szeretném meggyújtani a gyertyákat. Esetleg cipelhetném a breviáriumot.

– Ministráns lenne?

– Vagy valami. Rendezhetném a faliújságot. Felsöprögetnék.

– Zöldségeket beszél. – Visszament az ajtón.

Peng, ahogy elhaladt a Szendzsó Reggeliző előtt, testes, kötényes férfi szaladt ki a pult mögül és szólt utána:

– Edu, egy hete nem láttalak. – Peng megtorpant. – Hol a csudában kószáltál?

– Mostanában keveset mozgok.

– Ne hülyéskedj. Gyere be egy pofa tejre.

Tej.

– Mi az, már nem szereted? Na gyere, ne kéresd magad.

Peng vonakodva szegődött a nyomába.

– Telepedj az ablakhoz, koma. Ülj le, máris hozom. – Peng a sarokba zöttyent, a járókelőket bámulta. – Itt is van. Nézz a pult fölé. Látod? – Peng vizsgálódott. – Kicsit oldalt. A szerkentyűid. Külön polcot kaptak. Azon tűnődtem, hogy a kirakatban működtetek egy modellvasutat. Pőrekocsikon, vagy hogy mondják, guszta süteményt szállítana. Felépíthetnél egy kisebb terepasztalt. Mit szólsz? Szabadkezet kapsz. Egész nap egy szerelvény rohangálna körbe-körbe. Minden kölyök megállna itt, süteményért rágnák szüleik fülét. Vasárnap apás nap lenne, ilyenkor az apák a betérő csemetéjükkel kedvezményt kapnak. Egyre több ötlet ugrik be. Apám volt ilyen, agyából pattogott az elektromosság. Mit felelsz rá?

– Tetszik.

– Tetszik, tetszik – berzenkedett a tulajdonos. – Azt hittem, elájulsz a hírre. Beteg vagy?

– Jól vagyok.

– Nem úgy festesz. Rág valami?

– Jól vagyok.

A vendéglátós akkor nézte meg tüzetesebben. – A fene megette. Hol az albumod? Elvesztetted?

– Csomó makettet hoztak.

– Megbecsülnek?

– Éjjel is dolgoztam. Tele lett velük a padlóm.

– Azért ne ess túlzásba. – Térült-fordult. Brióst tett elé. – Ezzel megpecsételjük az üzletet. Kapsz egy asztalt, ahol pepecselhetsz. Sokan fognak megbámulni. Ismerek egy újságíró csajt, örülni fog, ha írhat rólad. Azt eszel, amit én, hozzá akárhány szelet gyümölcstortát. Mondd csak el, ha fenntartásaid vannak.

– Rajzom rajta lehet a vonaton?

– Hm. Egy kisebb, akár. Nincs kicsi?

– Lesz.

– Ez a beszéd! Mikor kezded? Látod, én már csak ilyen vagyok. Amikor beléptél, csupán kósza terv motoszkált a fejemben, s néhány perc, és hopp!, bizonyosság lett.

– Szeretném, ha egy barátom szemben állna velem egy-két órát. És tortát is kapna.

– Érdekes barát. Na, mire vársz, harapj már.

Az óvodaudvaron négy óvónő trécselt félrehúzódva. A nevetősnek Peng láttára elállt a hangja. A többiek tekintete irányába fordultak.

– Keres valakit? – kérdezte a legidősebb.

– Ráakadtam egy régi, játékokról szóló könyvre; szívesen megtanítanám a gyerekeknek.

– Nekünk is vannak ilyen könyveink.

– Rohangálnak és visítoznak.

– Mert gyerekek.

– Tudnék meséket is.

– Meséket is olvasunk. És játszunk is. Kedves, hogy aggódik.

– Ahol dolgozom, gyakran megbámulnak a gyerekek.

– Hol dolgozik?

– Egy kirakatban.

Négy szempár meredt rá, Peng égre vetve a tekintetét 180 fokot fordult.

Peng a kirakat háromnegyed részét beépítette. Helyére került két sorompó szemaforokkal, dieseltankolós olajtartály, víztorony, háromállásos körfűtőház, fedett peron, vasúti őrhely, kápolna. A sínen állt a szerkocsis Hobby gőzmozdony, hozzákapcsolódott fékházas teherkocsi, tartály-, rakoncás- és szeneskocsi. Szemben, az utca túloldalán, a nincstelen háromlábú kerekasztalon tortaszeletét tartotta. – „Rendszerint mindenki az ellenkezője annak, ami lenni akarna. Az ellenkezője vagyunk annak, amit szeretünk; s általában az vagyunk, amit helytelenítünk.” „Minden táj egy-egy lelkiállapot.”

A kisfiú a mező közepén ácsorgott. (Renaissance: Face Of Yesterday) A vezető megállította a vonatot, leugrott, piros léggömbbel ügetett felé. Amikor átadta, a gyerek kiköpött. A bajuszos férfi megsimogatta a kisfiú fejét, majd szaporázott vissza a mozdonyra. (Dörrent az ég.) A hosszúkanyar esőfüggönyében eltűnt a szerelvény.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.