Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Szo nov. 25, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szabó Veronika: Queendom - A férfitekintet hatalmáról / Kortársszínházi előadás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Szo nov. 25, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
V nov. 26, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @17:00 -
Biszák László: Az elmúlt évtized - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @18:00 -
In memoriam Lányi Péter - Hangverseny
Sze nov. 29, 2017 @18:00 -
PIM Esti Extra / Kassákizmus1
Cs nov. 30, 2017 @16:30 -
Jónás Tamás irodalmi estje

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

 

 

MI LENNE MEGFELELŐ AJÁNDÉK EGY LÓNAK?



Neil Young: Old Man [0-25], Simon & Garfunkel: Old Friends [0’7-21], Paul McCartney: Dear Friend (A hanyatt fordult nappali holdat mintha az ág hegye egyensúlyozná. A nap vörösen beszállt a tompa dombok ütegébe. A Csenge-hegy cserjesedő gyepéről nekirugaszkodó szél kisült sziklagyepet bizerélte. Alább szurkos csónakalj paskolta a tavat. A víz felől rohamozó szél feltépte a felhők sötét szélét, alóluk előtűnt a nappali kékség.)

Az utca melletti garázssortól elhanyagolt kórházudvarra hatolt a kamera, lapos tetejű, megszürkült épületek mögött osont, borókákat került. Vaskapuval szemben a nem túl messzi vár. A felvevő megállapodott egy táblán: Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet Raktára.  A kerítés mentén fiatal olajfák, elbokrosodott hárs, amelyben elbújni lehet. Szanaszét nyír, füge és nyíló mezei katáng. Kertésznadrágos, bakancsos Zuárd (őszül; inas, ábrázatán zárkózott kifejezés ül) lefűrészelt ágakat rakott a talicskába. Újabb felírás: Belgyógyászati Osztály (Krónikus Osztály). Az út szélén, két kaszárnyaszerű téglablokk között padok, köröttük szétszórt csikkek; vagy tucatnyi ápolt üldögélt, közelebb a lépcsőhöz négy felnőttből álló cigánycsalád hallgatott egy fehér hálóruhás ötödiket. Karikás szemű, csont és bőr nő könyökénél behajlított karral, mint a robot botorkált. Motyogott. Ahol az előbb a kamera lopakodott, alacsony, törékeny, ritkás hajú, középkorú férfi szedte a lábát, pizsamafelsőt húzott a pólójára. Elhaladt a Tósok SzállítóMűvek teherautója előtt, hátfalról kezeslábast viselő férfi adogatta a székeket. Laca az első padhoz közelített amelyen Szolfézs, Tavaszka, Tiha ült, Szita Zita, Ada, Benjámin, Peccs, Salamon, Gyia álldogáltak. (A hóbogyókon túl az ikrek balra döntött fejjel nézték Tafota bácsit, aki tavalyi mandulába lyukat ütő fakopáncsot figyelte.)

Fájdalmas arcú, negyven év körüli nő (tenyere élét gyakran végigsimítja a pofacsontján; akadozva beszél, olykor a mondat végén csücsörít):

– Egyszer ráfaragsz, Laca.

– Akkor úgy leszek, Ada. De most nem úgy vagyok.

Pohos, öregedő férfi – Benjámin – mutatóujjával megütötte az orrát. – Alex…

Laca pukedlizett. – Pontosan, Benja. Őméltósága Dolgavan Alex Desszert, szolgálatára. – Mastu kenőcsöt nyújtott neki. – Íme a szer, csak keneszeld.

Benjámin szeme felragyogott; hálásan: – Ó, Desszert…!

Laca: – Hát… Jobb aranyérre, mint amit itt kapsz. Különben apatikus a patikus. Végzete, ahogy végezte.

Tiha Tihamér (cingár, kölyökképű): – Laca míg oda-volt, odavolt.

Szolfézs János (karóvékony, csaknem kétméter, felsőtestét megfeszítve tartja; időnként feszülésig jobbra-balra ingatja a fejét: ropognak csontjai) tenyerével a térdére támaszkodott, lábán kenyér formájú cipő. Laca kiszúrta.

– János, te nem vagy gépelméjű! Ez már nem is csónak. Nem tudtam, hogy létezik ilyen cipő. Inkább cipó. – Megrázkódott.

Honor Tavaszka (madárcsontú, harminc év feletti; ajkai piros rúzzsal kihúzva, homlokán elvakart két pörsenés) Szita Zitához (legtöbbször nem ahhoz fordul, akinek a kérdést szánja): – Laca fázik?

Salamon (mozgékony, barázdált férfi; összeszorított szájjal bólogat): – Nem, lacafacázik.

Peccs Endre (vigyorgós és izgő; bőrbetegségtől sárga foltok ütköznek ki arcán, homlokán; nehéz meghatározni korát, gumival összefogott kis pamatot hord feje búbján; néha bal keze eltáncol, ilyenkor visszarántja az oldalához): – Most melyik lac? – Szétszaladt szája ezerágú ráncot hasított képébe.

Gyia György (harmincas évei elején jár; bal válla lejjebb süllyedt, némely megjegyzésekor kézfejével dörzsöli derekát; kidülleszti hordóhasát): – Lackázik.

Laca: – Uram Tepertőm! Csak ne legyek zik.

Tiha: – Dzsinkisz.

Honor Tavaszka: – Laca egy dísz.

Laca: – A kert ilyenkor fél hat felé olyan, mint hajnali önmagában. Tudod, Tavaszka, nyaranta legjobb a vadalma.

Peccs a bejáratra bökött: – Jó meleg surrant a házba. – Csapongó kezét visszakényszerítette a csípőjéhez.

Tiha: – Igen, ő.

Lipót (talán tizennyolc éves sincs; vézna, hosszú haja gondozatlan) száguldott át a bejáraton; reszketett, amikor a csoportban gyökeret vert.

Tavaszka (izgatottan Salamonhoz): – Mi újság, Lip?

Laca: – Mr. Követendő Példa szellemét láttad? Aligha, taliga. Ilyenkor már magánrendelőjében szedi a sápot.

Lipót (pánikkal a szemében): – Apám neve Rezes Elek. (Laca: Berezelek) Anyám neve Sánta Sára.

Szita Zita (harmincas éveiben jár, csinos; öltözéke nem árulja el, hogy a betegek közül való): – Valamelyik ápoló ordította le a fejét.

Gyia: – Katyora néni?

Lipótnak rebegett a tekintete, mormogott: – Apám neve Rezes Elek… (Laca: Élek veled)

Salamon: – Nem, Pacsenga lehetett. Úgy tombol, akár egy boszorkánymester. Nekem is szurkált tőle a gyomrom.

Szita Zita: – Lip, de hát miért nem jöttél ki velünk? – Megérintette a fiút.

Salamon Lipótnak: – Tudhatnád, ilyenkorra már zsibog a háta; úgy felkapja a vizet, mint a malomkerék.

Laca: – De hol van Kósztasz Betoppanász, főkanász barátom.

Kósztasz (kövér, alacsony, közelít az ötvenhez; kevés haja fürtökben lóg) balról kanyarodott. – Ahogy mondod. A főökör most sem tököl. Tegyük oda magunkat. Reni?

Szolfézs: – Szóltunk, Kósztasz. De megint kiütötték a gyógyszerek.

Tiha: – Több örvény fialt tekintetében, mint hadihajó farvízében.

Tavaszka (Gyiának): – Mi lesz, ha elsírom magam?

Tiha: – Kipiheged.

Kósztasz: – Most ki a menő?

Laca: – Lépegető… Leszek én. Menet indulj! – Élre vágott. – Követték a többiek: Ada, Szolfézs, Tiha, Tavaszka Lipótba karolva, Salamon, Gyia, Zita, Peccs, Benjámin. A rozsdás kapu elé telepedtek, amelyen az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet Raktára felirat állt.

Zuárd eltolta mellettük megrakott talicskáját. Odavetette:

– Köpjétek ki a gyógyszereteket!

Kósztasz: – Parancsol?

– Köpjétek ki a gyógyszereteket!

– Kósztasz Mítroglu vagyok. Nem ül le közénk?

– Nem vagyok beteg.

Salamon: – Senki sem az. – Kettőt bólintott nyomatékul.

Zuárd: – Akkor ne is legyetek. Köpjétek ki a gyógyszereteket!

Tavaszka: – Bennfentes vagy?

Laca: – Kotorász. Nyeső-vágó kapirgáló. Tavaly még nem dolgozott itt.

Tiha: – Hol volt?

Laca: – Szeretem, hogy így vív.

Szolfézs: – És dühös is.

Kósztasz: – Most, hogy összetegeződtünk, jöjj, beférsz a Körbe. Sajnálom, amiért nem tudom a neved. Hiszen kolléga vagy.

Zita: – Tudom ki ő. Matilda mama kedves Zuárdnak hívta. Hozott a mamának kiflit.

Gyia: – Zuárd közölünk való.

Tiha: – Még szép. Szép, hogy így van.

Zuárd: – Egyszer majd tényleg odaülök. De addig is köpjétek ki a gyógyszereiteket. Nagy bajt okoznak.

Laca: – Vettük, főnök. Mi sem szeretjük őket. Várom váromba.

Zuárd: – Ja, várromba. – Továbbtolta a talicskáját.

Gyél Reni viharzott feléjük, levegőbe bokszolt. – Küzdjél! Küzdjél! Legyetek szívesek… – Ujjait szaglászta.

Csupán Zita nézett rá, többieknek nem változott arckifejezése. Reni már a levegőt tapogatta, majd kinyitott egy láthatatlan ajtót, átlépett rajta, azután becsukta maga után, és letelepedett Szolfézs és Gyia közé.

Kósztasz: – Vegyünk mély lélegzetet. – Mindannyian azt tették. – Jól van. Tartsuk bent, és amikor már nagyon kikívánkozik, lassan engedjük kifelé.

Benjámin: – Ne tartsuk meg inkább magunknak? – Körbepillantott, és amikor a többiek teleszívták a tüdejüket, ő is belélegzett.

 

Ada (szoknyában, blúzban) és Tiha (farmerban, gallérjánál foszló ingben) az óbudavári Házaspárok útja első állomása fölé épült kápolnába léptek. Állvány tetején, sámlim ülve egy (meglett férfikorú) szakállas festő kisdedes madonna glóriáját aranyozta. A képet magába foglaló barokkos faoltárt fedetlenül hagyta. Noha észrevette az érkezőket, ügyet sem vetett rájuk; azok tipródtak zavarukban.

Tiha nekidurálta magát: – Ő Ada, akiről már beszéltem. Ada ő Dól Bendegúz.

Dól továbbra is a munkájára koncentrált. – Helló, Ada – mondta végül.

Ada végighúzta pofacsontján a tenyerét. – Helló. – Csücsörített, rávigyorgott Tihára.

Tiha: – Hárman kilógtunk. Laca most Dolgavan Alex Desszert bőrében flangál. Ilyenkor nagy a mellénye. Néha halálra nevettet. Tényleg.

Dól: – Jó lehet.

– Jó mindenkinek. Laca ilyen. Egyszer nézd meg, hogy köti meg a cipőfűzőjét.

– Rendben.

– Tudod, három énje is van. Ő még a vak Láncos Fűrészes Jancsi, torta-cukorfigura. Metszi a marcipánrózsákat.

Ada (Tihának; akadozva): – Kérdezd meg, milyen puha a belseje.

Tiha (Dólnak): Kérdezd meg, milyen puha a belseje.

Dól: – Milyen puha a belseje?

Tiha: – Láncos eljátssza, ahogy szétmállik a kezében. Végül már ő kérdez: Vajon a vajon vakon jajong?

Dól: – Aha. Vagy ejha.

Tiha: – Ezt csak Laca tudja úgy. A kérdőszó és a főnév egyformának hangzik. Vajon-vajon. Érted? Nekünk is sokára esett le. Minden nap kiötlik egy szót. Most ezt: kekszpilóta. Kósztasz Körében kell történetet mondani hozzá. (Pár másodperc szünet)

Ada (először a festőnek, kevésbé vontatottan): – Ha bevered a fejed, kereszteket látsz?

Dól: – Nem verem be.

Ada: – Ha lepottyansz az állványról, eltemetnek?

– Ja.

– Akkor inkább fessél.

Tiha előhúzott a zsebéből egy műanyag csavarhúzót: – Tessék, egy csavarhízó. Műanya.

Dól: – Minek az?

Tiha (eltette): – Mutassak diákat diákokról?

Dól: – Diókról vagy didkókról nincs?

Tiha (bátortalanul a festőhöz): – Mióta kincs?

Ada (Tihának): – Mi lenne megfelelő karácsonyi ajándék egy lónak?

Tiha Dólnak: – Mi lenne megfelelő karácsonyi ajándék egy lónak?

Dól: – Lósüti.

Ada: – Kivájt alma, benne zab, búza, ilyenek.

Dól: – Nem tudtam.

Ada: – Mi sem, de már tudjuk. – Folyékonyan: – Utálom a macskákat. Most is velem vannak.

A festő kelletlen ábrázattal odafordította a fejét: – Hol?

Ada: – Itt is. – Ütötte a térdét. – Ott is.

Tiha: – Fájdal-macska. – Vizsgálta a festmény hátterét. – Vajon az ablak égi kertre szolgál? – S amikor másodpercekig nem kapott feleletet, kibökte: – Magyar tarsza.

Dól (szórakozottan): – Hogyan?

Tiha: – Nem szitkozódom. A lábszáradon mászik. Nézd. Ne söpörd le. Mentsük ki a virágokra. Májusban lerakják a petéjüket. Utána eltűnnek. Csoda, hogy most itt találtuk. – Felhágott a létrán, és lemarkolta a rovart. – Elnézést. Nem hagyná, hogy lecsípjem.

Dól: – Gyűjtő vagy tán?

– Hogyisne! Nem pusztítanám őket.

– Persze.

Ada: – Akarsz ütközni a mellemmel?

Dól rongyba törölte az ecsetét, s verejtékezve lemászott a létrán. Kibaktatott a kápolna bazaltkockás előterére, kétfokos lépcsőn lejutott a földteraszra, ahol hunyorogva szembefordult a nővel. Ada meglódult, a szintkülönbség sem fékezte, és előrenyomott mellel nekivágódott a férfinak. A festő elterült. Feltápászkodott, leporolta a nadrágját, azután nyögve visszakepesztetett a helyére.

 

Benjámin lopva figyelte Zuárd sertepertélését. Talicskán tartott vödrében eldobott csikkek, papírzsebkendők, üres kekszeszacskók. Fagyalágakat nyesegette.

Benjámin: – Szia.

– Helló, pajti.

– Egy perccel ezelőtt valamit nagyon néztél.

– Azt nézted, amit néztem?

– Igen. Szia.

– Kerti poszátát láttam, most is a fiókáját eteti. Egészen beleolvadt a fatörzsbe. Ott van.

– Nem látom.

– Mozdulatlan, de mindjárt odarepül az anyja. – A madár elkapott egy legyet, és a hárs törzsén kapaszkodó fiókájának vitte. – Megérkezett.

– Az anyját! Tényleg.

– Amikor két hete az a hőség volt, feketerigók guggoltak a fűre. Szétterítették a szárnyaikat. Hátukon felmeresztették a tollaikat, s csőrüket kitárva pihegtek.

Mentő szirénázott. Benjámin befogta a fülét.

– Mi az?

Benjámin megrázta a fejét. – Hangok...

– Szeded a gyógyszereket, pajti?

– Szedem.

– Ne hülyülj. Tönkre akarsz menni?

– Dehogy.

– Figyelik, amint lenyeled? Tartsd a nyelved alatt, utána köpd ki. Nyilván tompa a fejed, legszívesebben letekernéd.

– Nem vészes.

– Kiköpöd a markodba, és én mindennap elásom.

– Nem vagy már mérges?

– Mikor voltam?

– Sokszor. Érzem a feszülést.

– Hát, néha kitör belőlem, de nem borul el az agyam. Ha zabos volnék, nem sokáig lehetnék itt.

– Itt vagy.

– Te ne legyél itt. Menekülj ezektől. Hallod?

– Jössz a Körre?

– Körre?

– Kósztasz hívott.

Zuárd megkínálta cukorral, Benjámin vidoran elvette.

– Szeretem Kósztaszt. – mondta Zuárd. – Jó srác. Ha nézni akarsz, ne bújj el. Én nem bánom; örülök, hogy figyelsz. – Elindult a talicskájával.

– Szia. Hívjál Benjának.

Szita Zita a lépcsőfordulóban állt, bámulta a kaszárnyaszerű téglaépületet. Kósztasz kettesével szedte felfelé a lépcsőfokokat.

Zita élénken: – Katyora néni.

– Még épp időben leszek. Defektem volt. Ötször pumpáltam, míg ideértem.

– Ó!

– Semmi. Hoztam pótgumit. Ha végzek, kicserélem.

– Kár, hogy nem tudok segíteni.

– Tényleg kár. Pár perc alatt megvan.

– Akkor jó.

– Mi történt?

– Délelőtt behozták anyámat. Épp az udvaron voltam.

– Hogy van?

– Nincs jól.

Kósztasz: – Kiütötték gyógyszerrel. Holnap beszélhetsz vele.

– Beszélni?

– Mikor láttad?

– Három éve.

– Haragszol rá?

– Igen. Nem. Kavarog az egész.

– Persze.

– Látogasd meg. Én is felkeresem.

– Megteszed?

– Átöltözöm és megnézem. Később együtt is meglátogathatjuk. Akarod? – Eltrappolt.

Zita Kósztasz hátának: – Nem tudom.

Kósztasz helyébe Laca érkezett. Megtorpant Zita mellett.

– Csakhogy tudd. Látványod emlékeztet külsejedre. – Vágtatott tovább.

Kint Tafota bácsi papírrepülőket hajigált. Zömök fickó. Széles tarkóját ráncok kockázták. Nappirítottan olyan volt, mint a tűzdelt szalonna.

– Uram kerengőm! Tafota bácsi, legjobban barátom!

Laca az egyik repülőt visszadobta.

Tafota bácsi: – A régiek szétáztak.

– Ha esik, megesik. Tudom, hogy te faltad be a mirabolánt.

– Nem mindet, Laca, nem mindet.

– Nyilván. Félig sem érsz, mint Szolfézs.

– Elárulsz?

– A fenét. Különben is fáradt a fa. Éjjel elpotyogtatná gyümölcseit.

– Fáradt?

– Mikor látogattak?

– Egyszer. Visszapasszolod?

Laca Tafota bácsi felé repített két papírrepülőt, azután a kórházépületek mögött kinyargalt az utcára. Az egyik háznál kék pizsamás ikrek (húszas éveik végén járnak, mellük beesett, hajuk tarkójuknál tüskésre vágott) gyöngytyúkokat figyeltek. Vállukat egymáshoz nyomták. Egyszerre ingott jobbra-balra a fejük.

Laca: – Hé, srácok! Mit kerestek itt?

Eduárd: – Hat tyúk.

Laca: – Ezek csak tyúkok.

Konrád: – Most hattyúk.

– Nehogy kiszagolják, hogy itt vagytok.

Kósztasz kijött a kórteremből, biccentett Zitának. Csupasz, mell magasságáig csempézett helyiség nyolc ágyán feküdtek, Zita ajtótól a második gurulós ágyhoz lépett. Kisszekrényen protézis hevert egy szalvétán.

– Ezek az igazi fogaid, anya? Nem másé?

– Ki másé?

– Ne hozzak valamit?

– Most nálad lakom?

– Innen elmegyünk, anya.

– Akarod, hogy főzzek neked?

– Pihenjél.

– Tegnap beszéltem apáddal.

– Hogy van?

– Fáj a feje.

– Még nem szabadult meg tőle?

– A feje még megvan. A délután megfakult. Szemében szikrák parázsoltak.

Zita végigsimított az öregasszony haján.

– Nem fáj semmid? Ne hozzak valamit?

– Apád kétszer is elkérte a kulcsot. Megint elhagyta; nincs véletlenül nálad?

– Nincs.

– Még nem tudtam kiszellőztetni a szobád. Majd holnap.

– Sokat vagy fenn?

– Apádnak főznöm kellett. Eteted a macskát? Ne féltsd őt, hazatalál. Nem lenyelni, csak rágni. – Félig hunyta a szemét.

– Fáradt vagy?

– Hová mész?

– Itt vagyok.

– Mit tettem, hogy itt kell lennem? Apád majd beengedi a macskát. Feltesz melegedni egy kis tejet.

– Hamarosan megint jövök, anya.

– Szép a ruhád. – Lányán tartotta a szemét. – Nagyon meg vagyok veled elégedve.

 

Hátizsákkal közlekedő Laca felfigyelt a Tósok SzállítóMűvek járgányára. Terjedelmes tulajdonos karosszéket nyújtott egy férfinek. Amikor egyedül maradt, Laca megszólította.

– Főnök, mennyi az esélye, hogy egy héten belül ugyanabba az utcába szállít?

– Egy a kilencvenhez.

– Főnök, engem Lacának hívnak, mármint a barátok. Nincs is másom.

– Jól szervezi az életét.

– A szervezés hagyján. De nincs szüksége kisegítőre, főnök? Hozni-vinni a dolgokat.

A tulaj végigmérte. – Több izom kéne oda, barátom.

– Á, szóval barátok vagyunk.

– Megmondtam.

– Tósokból sincs jó sok. Szóval mit szól?

– Megmondtam. – Elfordult, újabb cipekedő vállára adta a bútort.

Laca a főúton stoppolt, Tósok előtte fékezett.

– Pattanjon be.

– Kösz, főnök.

– Gyalog nem érhetett idáig. Ki az ördög rakja ide a semmi közepére?

– Nem semmi ez. Van erre egy tanya, és futottam is egy kicsit.

– Hol vannak hát a barátok?

– Most, hogy mondja, barátokat senki sem terheli.

– Miféle barátok azok?

– Csupa kedves ember. Elhiheti.

– Miért is ne? A maga barátai. Tudja már hol alszik?

– Így olvas az arcomból?

– Nem olvasok semmit. Harmincöt éve járom az országutat.

– Nevet kéne változtatnia. A Tósok idejétmúlt. „Oltári Utazó.” Mit szól?

– Oltári.

– Pont az. Megmondtam. Nekem megfelel, ha letesz valahol a központban.

– Ismerek egy szállót.

– Főnök, ahhoz fel kéne fogadnia. És előre kifizetnie egy hetet. – Kifelé bámult, dünnyögte: – Talán gyúrnom kéne. Mindannyian kalandók vagyunk.

– Nem tudom mi az, de magáról el tudom képzelni.

Szirénázó tűzoltók hagyták le őket.

Laca: – Szomorú szakma a tűzoltó. Inkább hivatás. Egyik barátom annyira utálta az életét, hogy halálos ágyán három dolgot kért: a Tux Luxa életét, hátralévő éveinek háromkötetes összefoglalóját, és még három könyvet, amire nem emlékszem.

Laca kiszállt, nyújtotta a kezét. – Laca vagyok.

Tósok habozott. – Előd.

– Jó volt magával utazni, Tósok Előd, Oltári Utazó.

Tósok még várt. Látta, hogy a portásfülkénél szondát fújatnak vele, azután rákanyarodott az útra.

Tósok reggel átszelte Káptalantóti főutcáját. A nap elől szétszéledtek a felhők. Tömpe fák árnyai foltozták az utat. Nyeklett hátú asszony az udvar közepén ürített, feje előrebicsaklott, haja a földet söpörte. Egy öregasszony szalmazsuppos háza előtt megdőlt, mint a hógatott ló, fancsalgott, a fészer irányába rikácsolva ismételgette: esmég, esmég…! Fiatal nő caplatott elő kilyuggatott férficipőben, köpködött a hőbörgő felé, értelmetlen szavai vartyogásnak hatottak. Három házzal odébb kórosan sovány férfi, combja nem volt vastagabb a kerítésrúdnál, piszkos kék alsóban terpesztett a küszöbön, derűs arcát mosoly sarkantyúzta. Mögötte látszott egy Voltaire-karosszék, falon vízfestmények versengtek a térért. Alázatos tekintetét Tósokra függesztette, apró figyelemtől is kész lett volna szélesebben mosolyogni.

Szálló előtt parkolt. A fülkeablak mögül felpillantó portástól kérdezte:

– Tegnap későn bejött ide egy cingár férfi, László a neve. Itt van még?

– Elment. Napközben amúgy is csak az étkezőben tartózkodhatnak. Talán ételosztáskor visszatér.

– Nem hagyta itt a hátizsákját?

– Nincs hol hagyni. Perc alatt lába kélne.

Tósok biccentett.

A tó nádas részét remegés járta át, szél redőzte, aztán loccsant a part kövein. Tósok megkerülte a parkot, lassított, az egyik padon felfedezte tegnapi utasát. Kiszállt, oldalról közelítette.

Laca felderült. – Lám csak! Megörült megürült járgányán. Uram Merengőm! De rég léptem már gereblyébe!

– Csak nem hiányzik?

– Szó sincs róla.

– Gondolom, tudja, miért jöttem.

– Egyszerű. Tudta, hogy tudhatom, ha akarom, hogy tudjam.

– Szómenéseit csak maga érti. Láttam már sovány alakot többet bírni, mint egy kigyúrtat. Szóval, ha nem iszik, felőlem, beállhat.

– Nem lesz probléma, főnök. – Kezét kínálta. – Akkor hát hajts és vágj bele, mint egy szélvész sebész. Tekerj, mint egy tekert, csak tekeredjem innen.

Tósok felsóhajtott. – Meg tudom szokni.

Robogtak az úton.

– Egy ideig fákat is szállítottam. Aztán nem bírtam. Az erdő nettó része az, ahol dúsan nőnek még a fák. Ilyen már nincs.

– Nettó erdőben, bruttó vadidegenségben.

– Reggelizett?

– Vacsora az erősségem.

– Megállunk falatozni a kanyarnál.

 

A Kör résztvevői – már az ikrekkel, Laca nélkül – a rozsdás kapu előtt ültek. Háttérben vad ábrázatú férfi szélütötten keringett. Szeme pánikkal telített.

Kósztasz: – Örülök, hogy új taggal bővültünk. Ő Zuárd, mindannyian ismeritek.

Benjámin: – Jó itt látni téged. Szia. – Tőle telt legkedvesebb mosolyt küldte felé.

Zuárd: – Üdv, cimborák. Sajnálom, hogy itt kell lennetek. Kósztasz olyat tesz, amiért megemelem a kalapom. Sokat kockáztat.

Ada Szolfézsnak, aki kenyércipőjét hordja: – Kockáztat?

Tiha: – Együtt vagyunk. Mi bajunk lehet, Ada?

Szolfézs jobban kihúzta magát. – Ismered Mr. Követendőt.

Gyia: – Fütyüljünk rá. – Megdörzsölte derekát. – Sose járt még hátul, igaz?

Zita: – Zuárd haragos volt.

Salamon bólogatott. – Emlékszem.

Peccs: – Jól beolvasott.

Zuárd: – Sajnálom, nem akartam indulatoskodni.

Kósztasz: – Senki sem haragszik. Új színt hozott.

Tavaszka: – Mi lesz, ha elsírom magam?

Peccs: – Ártatlan baleset.

Ada: – Ahogy velünk is nemegyszer történik.

Zuárd: – Lehet, hogy nektek kéne javítani a világot, csak nem tudjátok.

Tiha: – Kissé klissé.

Zuárd Kósztasznak: – A pszichiátria a nácizmus legerősebb bástyája, ledönthetetlen. Képviselői szociopaták és torzult személyiségűek. Akit szerencsétlenségére foglyul ejt a rendszer, annak előbb kiszívják életerejét, azután kínok között hagyják kimúlni, miközben a szervezet fenntartói gyönyörködnek áldozataik vergődésében. Az intézmény működtetői mások szenvedéséből táplálkoznak. A felépítményt mindenáron megvédik, kisebb megingás is világképük alapjait fenyegetné.

Zita: – Most tudnál ezen változtatni?

Tiha: – Nem szeretem a környéket. Itt mindenki gyepes. Még a tollam is golyós.

Papírrepülő szállt el felettük. Fennakadt a fűben. Tafota bácsi eldöcögött mellettük és felvette a játékszert.

– Itt is van – dünnyögte. Visszaügetett az épület elé.

Ada Gyia felé (miközben pofacsontján végighúzta ujjait): – Hol lehet Laca? – Tavaszkának: – Mi lehet vele?

Peccs: – Van benne kurázsi. – Eltáncolt karja után nézett.

Zita: – Elszelelt. Zuárd hű jellemzést adott. Miért is vagyunk itt?

Benjámin: – Hol lennénk?

Zita: – Nem tudom, Benja. Engem még csak nem is hoztak.

Gyia: – Nem mindenki olyan erős, mint Laca, vagy te.

Zita: – Nem vagyok erős. – Zuárdnak: – Belém tényleg nem tukmálhatnak gyógyszert.

Kósztasz: – Közben behozták anyád.

Tavaszka körbehordozta a tekintetét. – Mondjátok meg hová menjek.

Zuárd: – Itt van anyád? Mentsd ki innét. Mondd meg, mit tehetnék érted?

Kósztasz: – Ne siessetek annyira.

Szolfézs: – Óvatosan csináljuk.

Konrád: – Kétmillióért eltekernél az első, fához támasztott biciklivel?

Eduárd: – Annyi jöhet. Kétmillióért felszállnál a buszra?

Konrád: – Annyiért lehet.

Gyél Réni arca előtt megtapogatta a levegőt. – Maradjatok, legyetek szívesek, nevetősek. – Felvett egy csigahéjat és megszagolta. – Ne változzatok. Küzdjél, küzdjél.

Alacsony, kövér ápolónő érkezett. – A főorvos úr látni szeretné, Kósztasz.

Kósztasz felemelkedett. – Megyek.

Elek pánikkal a szemében: – Anyám neve Sánta Sára, apám neve Rezes Elek.

Ápolónő (haragosan): – Most várja. – Elsietett.

Salamon Kósztasznak: – Itt leszünk.

Kósztasz: – Ne. Legközelebb folytatjuk.

Zita: – Legközelebb? Katyora nénit küldte.

Kósztasz: – Miért aggódnánk? – Elindult.

Zuárd is felkelt. – Elkísérlek.

Kósztasz: – Nem. Az én ügyem. – Feszülten, némán figyelték távozását.

 

Kósztasz kopogott a főorvosi iroda ajtaján.

– Jöjjön – hallatszott bentről.

Kósztasz belépett. – Hivatott.

A főorvos az íróasztala előtti két fotel egyikére mutatott.

– Renegát úr – vagy nem ez a neve?

– Hogyan?

– Úgy hallom, ebben az intézményben névadás dívik.

– Nem tudok ilyesmiről.

– Vagy azt hiszi, nem értesülök kalandjairól a bokrok között? Kis szellemi maszturbáció, he? Mikor is szerezte a PhD-jét, vagy mikor tette le a szakvizsgáját? Nem hallom. Á, vagy úgy! Szimpla érettségi, aztán szolid kis tanfolyam. Ennyi lenne, Renegát úr? Ezzel aztán kiforgathatja sarkaiból a világot.

– Nem számít.

– Mit mond?

– Lényegtelen ki mennyit fenekel az iskolapadban. Mit tudhatunk meg a könyvekből?

– Nagyon is sokat, édes uram. Különben a szorgalmat miképp gyakorolja, hová jut nélküle? Vagy azt hiszi, tehetség és erőfeszítés nélkül elérhet valahová? Lenézi a munkát, mert magának derogál. Kitalálja, hogy a tapasztalat és a tudás smafu. Új rendszert vezet be, a dilettánsok és ingyenélők körét. Pontosan tudom, mit csinál lapítva, drágalátos uracskám. Lázít és bomlaszt, akadályozza a gyógyítást. Azt hiszi, fittyet hányhat az évszázados tudásra és a saját feje után mehet? Az elődöket, akik annyi áldozatos munkát hoztak, sutba vághatja? Avíttak? Maga a renegát volna az újszerű?! Tehát abbahagyhatja a kis szeánszait. Különben nincs több keresnivalója itt. Végeztem. Távozhat.

Kósztasz az ajtóban visszafordult.

– Látja, ehhez a monológhoz mennyire nem kell elit képzés, csak egy jól behatárolt háttér. Bejárt rendszer, ami alá- és fölérendelésre épül. Azzal áltatja magát, hogy gyógyít. Tíz év, aztán nyugdíjba vonul, de addigra sem találkozott még mosolygós arcokkal. Nem hallott egy vallomást sem, amit odafigyelés piszkált volna elő. Káoszt látja, az egyre kontrollálhatatlanabb testet.

– Takarodjon. Ha legközelebb repül, számon kérheti jó szívemet.

Bevitorlázott egy papírrepülő.

Kósztasz: – Letett vizsgát mosolyból? Mosolyt házon kívül tanítják. Nevethetne közöttünk, vagy sírhatna. Mindnek megvan az ideje. – Távozott.

Pacsenga terjedelmes nő, szürkülő haja gondozatlan. Két férfivel perelt:

– Itt gyújtottak rá?

– Udvarról jövünk.

– Ha rajtakapom magukat, hogy az ebédlőben füstölnek, egész nap ágyban maradnak.

– Nem dohányoztunk.

– Ne feleseljen. Mars befelé! Ki-be járnak, mint a kocsmában.

Ahogy Zita köntösben belépett a női folyosóra, Katyora néni kerepelt:

– Ne tehetetlenkedjen, tartsa a kezét, nem béna maga. Gyerünk, mozduljon már!

Egyik ágyon derékig lemeztelenített öregasszony ült, haja boglyas, szakadt hálóingéből előbuggyant aszott melle. Nyelve hegyét ki-be járatta csücsörített ajkai között. Katyora néni továbbmorgott:

– Dugja be a karját. Meg is vagyunk. Mi volt olyan nehéz?

Zita megdermedt a kerekes székhez kötözött anyja látványától. Bontogatni kezdte a csomót.

– Miért van lekötözve?

– Nem tudunk folyton figyelni rá. Örökké elmászkál.

– Anya, fel tudsz állni?

– Apád most ment el. Megint kérdezte a kulcsot.

– Hová szeretnél menni?

– Várjuk meg apádat.

Zita kiszabadította végtagjait, s kigurította az ajtón.

Anya: – Kicsit szédülök.

Lépcsőn támogatta. Kiértek, amikor meglátta a vörös szakállas férfit. Kifakadt:

– Nézd, kikötözték. Hogy hozhattad ide?!

Vörös szakállú: – Szia, anya. – Megcsókolta az anyját. Zitának: – Te is itt vagy, nem? Álljunk félre.

A férfi árnyékba tolta az anyját. Minden padon ültek; a cigányok most is félrehúzódva egymással foglalkoztak.

Anya a fiának: – Jól nézel ki.

– Te is, anya. Csokis kekszet hoztam. Mindjárt jövök. – Zitához ment. – Nem látogattad. Nem láttad hogy romlott az állapota. Folyton költekezett, pénzt követelt. Legutoljára ököllel csapott az arcomba. Lehetetlen volt kezelni. Csak hétvégén tudtam nála lenni. Pokolian kiborultam. Te hol voltál?

– Az utolsó két év érdekel, Zalán, vagy csak az utóbbi két hónap?

– Minden a nyakamba zúdult. Miért nem jelentkeztél? A tulajdonos nem tudta hová költöztél. Az irodából már egy éve eljöttél. Telefonszámot változtattál. Mit kellett volna csinálnom?

– Újra együtt a család. Vigyük el anyát. Felöltözöm.

Tessék?

– Menjünk el.

– Nem foghatjuk és vihetjük el.

– Miért, ki gátolhat meg? Az őr a kapuban? Látod, hogy teljesen legyengült.

– Zita, nem tudod milyen volt. Néha tisztára mintha felhúzták volna. Nem lehetett leállítani. – Húga eltökélt arcába meredt. – Hogy gondolod? Nem tudom vállalni, érted? Képtelen vagyok rá. Ebben most nem hagyhatsz magamra. – Elvékonyult a hangja. – Különben is mit keresel te itt?

– Ezt majd kitalálom. Én nem hozhatok rossz döntéseket? Menjünk anyához. – Elindult, a férfi vonakodva követte.

 

A kápolna előtt Dól Bendegúz Adának, Tihának és Benjáminnak:

– Én is bemutatok valakit. Ő Vaspor. Lenge szavai öltöztetik, mi meg – körbemutatott a tájon – szavunk-szegetten álljuk retyerutyáját. Öles, marcona kerítés ő; közönségesül: példázat a „semmiközöm”-séghez. Vaspor kutyaétek-kostoló. Egyébként kora délutánimádó, langy estellőbe bábozódott. Ha nem bosszantják, nyugodt, mint a herélt ló.

Benjámin: – Helló, Vaspor.

Vaspor (pocakos, karikalábú, állán ritkás szakáll nőtt, vékony szálú haja középen elválasztva lógott a nyakára; sárga, széles gallérú ingét buggyos, szürkekockás pantallójába tűrte, kitaposott, fekete bőrorrú tornacsukáit kifelé csámpította; keskeny bőrövön fakardja rögzült): – Hellóka. – Rönk asztaloknál szürke hordóhasú ló legelészett.

Benjámin: – Mondj egy hülye városnevet.

Vaspor: – Zalakaros.

– Kutyakaján élsz?

– Személyesen.

Ada: – Hű! – Tihának: – Milyen lehet?

Vaspor: – Fincsi.

Benjámin: – Meg is eszed?

Vaspor: – Him-ham. Giling-galang.

Tiha: – Vagy himihumi. Jóságos varjútök. Nem hamukálsz, ugye?

Vaspor: – Csini-vili.

– Persze, akkor nem.

Dól: – Vaspor megütötte a főnyereményt. Örökölt. De továbbra sem pihen babérjain. Éppen nyúlpástétomos kutyaétket vizsgál.

Benjámin: – Hogy csinálod?

– Mint Popeye. Míg volt feleségem – azóta vagyok gyerekes nőgyökeres tősgyökeres –, folyton azt szajkózta, hogy olyan büdös tőlük a szám, mintha egéralmot ettem volna. Mások az igényei.

Tiha: – És ez a ló?

Dól: – Szerintem már keresik. Rátok bízhatom?

– A lovat? – kérdezte Tiha.

– Ezt már valaki előtte előtted ellőtte. Vasport. Ballag majd a ló után.

Tiha: – Várj meg itt minket, Benja. – Vaspornak: – Milyen ajándék kell karácsonyra egy lónak?

Vaspor: – Mivel egyik sem olyan, mint a másik, nem lehet nagyevő.

Tiha: – Vaspor, a szádtól elájulok.

– Engem dicsérhetsz, de mondd csak ezt egy lónak. – Távolodtak. Beszédük az ittmaradottakhoz ért:

(Ada: – Mondj egy szép városnevet.)

(Vaspor: – Pálköve.)

(Tiha: – Nem város.)

(Vaspor: – Annál jobb.)

(Tiha: – Jó is az.)

Benjámin vigyorgott; Dólnak: – Szia.

Dól végiglépdelt a padok folyosóján, s felkapaszkodott az állványra.

– Látod azt a szemet? – kérdezte. – E cseppnyi deden a csepp véletlen. Ahogy épp leesett – csöppnyi véletlen.

Benjámin: – Hát, ezt nagyon csípem. – Szélesen mosolygott.

 

Zuárd az irodaház előtt kinyitotta a tárcát, és az átlátszó rekeszben megnézte a névjegykártyát. Becsöngetett.

Halló! – hallatszott a kaputelefonban.

– Üdvözlöm. Ringa Zuárd vagyok Egy elveszett tárca tulajdonosát keresem. Ódor Lizinka itt lakik?

Az ég küldte; kérem, jöjjön be. – Felberregett a zár, s Zuárd belépett az ajtón. A postaládákon böngészte a neveket, amikor kinyílt a liftajtó. Mosolygós, csinos fiatal nő és egy öltönyös férfi érkezett.

Lizinka: – Örülök, hogy találkozhatunk, Zuárd. Mikor találta meg a tárcát?

– Tegnap estefelé. Ma dolgom volt a városban, ide tudtam jönni.

– Megnézhetem?

Zuárd átnyújtotta. Lizinka a tárca oldalából kihúzott egy cédulát, elolvasta rajta a felírást.

– Igen, stimmel – közölte az öltönyössel. – Múzeum tér. – Zuárdra nézett. – Ne haragudjon. Biztos furcsállja.

– Mindegy. Megtettem, amit tudtam. – Megfordult.

– Kérem, ne siessen. Felfáradna velünk az irodába? Fontosat szeretnénk közölni.

– Mi ez az egész?

– Minden elmondunk. Nem sokáig tartjuk fenn.

– Nem tetszik. Meghallgatom, ha van valami mondanivalója. Máris fojtogat a hely.

Öltönyös: – Menjünk ki. – Kinyitotta az ajtót, előre engedte Lizinkát. A nő a járda szélén szembefordult Zuárddal.

Lizinka: – Kedves Zuárd, remélem, jól jegyeztem meg a nevét, egy televíziós kvízjáték részesévé vált. – Védekező mozdulatot tett. – Nem beugratás, szó sincs ilyesmiről. A játék neve: Eszemben sincs. Szeptemberben a TV6-on indul a műsor, és azok vesznek részt rajta, akik a tárcákat visszahozták. Százötvenet helyeztünk el ötvenezer forinttal az ország különböző pontjain, ebből ötvenet a fővárosban. A megtaláló, ha felhívja a benne talált telefonszámot, vagy elhozza erre a címre, játékos-jelöltté válik. És ha két szűrőn sikeresen átjut, jogot nyer arra, hogy szerepeljen a vetélkedőben, aminek fődíja havi egymillió forint egy éven át, és egy 150 négyzetméteres luxuslakás, éjjelnappali portaszolgálattal, szaunával, konditeremmel, mélygarázzsal. Azzal, hogy jelentkezett a tárcával, hatalmas lépést tett, hogy versenybe szálljon a fődíjért.

– Bánom, hogy nem hagytam a postaládában.

– Tudja, ritka az ekkora önzetlenség.

– Honnan tudnám. Visszajuttatni valamit, ami a másé, természetesnek tűnik.

– Sokan nem így gondolják.

– Ültek és vártak?

– Reklámgrafikával, valamint statiszta- és modellközvetítéssel is foglalkozunk. Még hat másik munkatársunk fogadja a jelentkezőket.

– Mennyien jöttek?

– Bizalmasan kezeljük. Szeretnénk elkérni az adatait, hogy beinvitálhassuk egy beszélgetésre. Majd egy pszichológiai tesztet kell kitöltenie, és csak azután születik döntés a szerepeltetéséről.

– Két szűrőt említett.

– A második próbajáték. Stylist felöltözteti a résztvevőket, sminkmester dolgozik rajtuk, helyzet- és beszédgyakorlaton vesznek részt. Végül kamerák nélkül, de már élő adás díszletei között közönség előtt is összemérhetik tudásukat, ahol a producer és a stúdióigazgató zsűrizi a csapatokat. És ha innen esik ki valaki, egymillió forintos bankkártyát kap fájdalomdíjként.

– Nem érdekel.

– Ne kapkodja el, Zuárd. Szeretnénk, ha megfontolná. Ez nem hagyományos játék. Olyan emberek mérkőznek, akik magas erkölcsi szintről tettek tanúbizonyságot. Millióan fogják nézni, és drukkolnak személyüknek.

– Nem én vagyok az emberük.

– Tudom, hogy nehéz. Nem olyan, aki szereplése vágyik, nem pénzt hajhászik. Bizonyította, milyen nagylelkű. Ó, igen, mindenki egy spanyolországi körutazást nyer. Hadd adjam oda elérhetőségünket, ez még nem kötelezi semmire. Itt a névjegyem.

Zuárd átvette, biccentett. – Sok sikert kívánok. Isten velük.

Az öltönyös utána szólt: – Gratulálok, Zuárd, bejutott a második fordulóba.

– Hogyan?

– Ez volt a pszichológiai teszt. Fontos, hogy ne könnyen hajoljon. Mert akkor tényleg… átlagos.

Zuárd: – Mitől lettem különleges? – Elindult.

Öltönyös: – Keresni fogjuk. Még a szállón lakik, ugye?

Zuárd megfordult. Becsukódott a két ember mögött az ajtó.

 

Zita a szekrényből dobálta táskájába a ruháit. Katyora néni csípőre tett kézzel figyelte.

– Nagyon megütheti a bokáját, ha csak úgy lelép.

– Mit csinálnak? Falhoz állítanak, vagy belém nyomnak valamit? Eddig is jól megadták a módját.

– Ha megszakítja a kezelést, súlyos következményei lesznek. Visszaeshet.

– Súlyos következmény akkor lesz, ha még egy órát maradok.

– Várja meg a főorvos urat.

– Akassza fel magát.

– Nem kéne így beszélnie.

– Mi az, barátságos ábrázatot is tud vágni? Kár, hogy csak olyankor, amikor uralkodik magán. – Többi holmija tetejére gyűrte a hálóingét. Megkerülte Katyora nénit és bevágtatott a kórterembe, ahol az anyja feküdt. Kikötözte az öregasszonyt.

– Anya, én elmegyek.

– Ne siess úgy.

– Nagyon rossz szívvel hagylak itt. Aggódom mi lesz veled.

– Gyere hamar; apád is szeretne látni. Elkísérjelek?

– Nem tudsz.

– Főzzek valamit?

– Már ettem.

– Töltök még. Nem lenyelni, csak rágni.

Zita: – Majd máskor. – Megcsókolta az arcát. – Ne haragudj.

– Néha elhomályosul a szemem, ilyenkor be kell csuknom. Ne haragudj.

– Megváltoztam.

– Mások az igényei.

– Kinek?

– Csak nézz körül. Reggel két szomszédnak is kávét töltögettem. Vicus is itt járt. Apád kicsit megorrolt. Mondtam, jól van ez így.

– Isten áldjon, anya. Amint lehet, elviszlek.

– Gyere vissza, ne rohanj. Jó időt hoztál. Muszáj menned?

– Muszáj.

– Hiszen most jöttél.

– Dolgok várnak rám.

– Ó, dolgok itt is vannak. – Zita kifelé indult. – Nem leszek a nyakadon.

– Sosem voltál. Sajnálok mindent, anya. Sokára nyílt fel a szemem.

Az anya behunyta a szemét, megfeszült az arca. Zita távozott.

 

Kósztasz és Zuárd hársfa alatt álltak a kórházudvaron.

Zuárd: – Tudták hol lakom. Talán jeladó volt a tárcában, vagy mit tudom én.

– Biztos ez?

– Mindent el tudok képzelni.

– Van olyan, amit nem utálsz?

– Persze. Sajtreszelőn elfér tízszeres nagyításban.

– Mit fogsz tenni?

– Semmit. Nyilván nem tudnak felhasználni. Gondolom, nem könnyen szállnak le rólam.

– Költözz el.

Összevigyorodtak.

Zuárd: – Hozzád?

– A padlón megalhatsz.

– Enyém is annyival jobb.

– Annyival? Ez egy szleng?

– Rossz fogalmazás.

– Dühös voltál.

– Mondhatjuk. – Mosolyogva kétfelé váltak.

Kósztaszhoz Zuzz Mara közelített.

– Jó napot. Öccseimről szeretnék érdeklődni. Tud mondani róluk valamit?

– Ikrekről kérdez?

– Nem tudom olyan gyakran látogatni őket, mint szeretném. Meghaltak a szüleik. Anyánk volt közös.

– Vigye el őket egy jobb helyre.

– Tessék?

– Szereti őket. Itt tönkremennek.

Mara döbbent képet vágott. – Lehetetlen gondoskodnom róluk.

– Magánál nem lakhatnak?

– Albérletből albérletbe vándorolok. Nem bírnék fenntartani egy nagyobb lakást.

– Gondolkodom a megoldáson. Magának is segítség kell.

– Én nem számítok.

– Nagyon is számít. Három emberért felel. Testvéreinek szüksége van magára. Pokoli terhet cipel. Örökségük nem maradt?

– Adósságokra ment el.

– Az ikrek mindinkább magukba vonulnak. Mindig így volt?

– Más hullámhosszon jár azt agyuk, de én értem őket. Régebben befogadóbbak voltak.

– Elkísérjem hozzájuk?

– Ismerem a járást.

– Nincs kihez fordulnia?

– Egyedül vagyok.

– Nem marad támogatás nélkül.

– Ilyen biztos benne?

– Dolgok kis jóindulattal hirtelen változtathatók. Én ebben hiszek. A jó szándék elég energiát szabadít fel. Keressen, ha szüksége van valamire. – Névjegykártyát nyújtott át. – Ezen a számon bármikor elérhet. Feljebb, a hársak alatt keresse a fiúkat. Fél órája ott láttam őket. Isten vele.

– Köszönöm. Isten áldja.

A nővér jobbra fordult, virágtartón üldögélve fedezte fel a fiúkat. Közeledésekor az ikrek lassan balra billentették a fejüket. Mara megállt előttük, utánozta fejtartásukat.

– Nem szép apától, hogy idedugott titeket.

Eduárd: – Egy millióért mit tennél?

– Csomó mindent. Még lehet, hogy a hajamat is levágatnám.

Konrád: – Nem is a mi apánk.

– Mindig elfelejtem. Akkor sem volt szép.

Eduárd: – Mi nem szép?

– Hogy vagytok?

Konrád: – Egy millióért megvagyunk.

– Beszélni fogok ap… megkérdezem, mi ez az egész.

Eduárd: – Mást nem felejtettél el?

Mara: – Nem jelentkeztetek. Felhívtam az orvost. Elmondta, hogy apám mennyire kiborult. – Leült közéjük. – Szerintem neki kellett volna írni a beutalót. Annyira rossz volt vele?

Konrád: – Azt ígérted, hogy értünk jössz.

– Nem felejtettem el. Nekem is lehetnek zűrjeim. Amikor egyenesbe kerülök, jöttök velem. Hisz megmondtam. Hoztam nektek csokis kekszet. – Mindegyiknek tele zacskót nyomott a kezébe. – Mi volt az edénytörés? Megfogadtátok, hogy többé nem teszitek.

Eduárd: – Leszoktunk.

Konrád: – Aztán mégsem.

Mara megcsiklandozta, Konrád felnyerített. – Karanténba veled. Hé, pajtik! Nincs visszalépés. Ami rossz volt, ne történjen újra.

Eduárd: – Nem mentél férjhez?

– Még csak az kéne.

Konrád: – Egy millióért sem?

– Ennyiért nem kellettem.

Konrád: – Majd tízért.

– Hacsak annyiért nem.

Megjelent Benjámin, fülig ért a szája. Marának: – Szia!

Eduárd: – Ő Benja!

Mara: – Szia, Benja. A fiúk barátja vagy?

Benjámin: – Azok vagyunk. Minden.

Mara: – Örülök, hogy ezt hallom. Kellenek a barátok.

Benjámin: – Nekem több is van.

Benjámin a két fiú között járatta a tekintetét, sugárzott az arca. Az ikrek balra döntötték a fejüket, Marának megeredt a könnye.

 

Zuárd a Leányfalu temetője irányába vágott át a mezőn. Mészkövekkel kerített hármas sírról lekoptak a felírások, a fakereszt elé középkorú nő helyezett virágot.

Zuárd: – Bosszúságot okozhattam karácsonykor.

A nő felegyenesedett, végigmérte a jövevényt.

Zuárd: – Megettem a síron talált szaloncukrokat. Bocsánatot kérek. Akkor talán az életemet mentette meg. Hogy tehetném jóvá?

– Sehogy. Ha segített magán, még jó is, hogy így történt.

– Igazán megértő. – Pár száz méterre húzódó műutat pásztázta. – Akkor az autók által felvert porhó szitált a fák derekáig. Felette páratócsák lebegtek.

– Jól megfigyelte.

– Ott volt csaknem az orrom előtt. Megengedi, hogy édességet hozzak a sírra?

– Nem szükséges. – A férfit fürkészte. – Ahogy gondolja. Nem tartozik semmivel.

– Valami közeli hozzátartozó?

– Nagyon is közeli.

Zuárd: – Ne haragudjon. – Letért a fűzek irányába.

 

Tósok Előd lepusztított gyárudvaron hajtott át, végül a gazdasági épületek során leparkolt. Kiszállt, Laca követte. Tósok levette a lakatot, ajtót tárt.

– Ez lenne az. – Szerteszét újság- és papírszemét, rongy, sarkokban plafonig tornyozott dobozok. Két raklapon ruhák szoros halma, kereteztek egy ajtót. Egymáshoz nyomódva két heverő és egy rekamié feküdt oldalán. Futószőnyeg-guriga horpasztotta az utóbbi közepét. Csap alatt pokrócok porosodtak vesszőkosárban. – A vizet még nem zárták el. A villany sincs kikapcsolva. Ezeket én fizetem. Van itt néhány ágy. Kiválasztja, amelyik tetszik. Nem mostanában adom el őket. Megfelel?

– Kisötös, tényleg. Bírom.

– Nincs portás, de azért jöhetnek ellenőrizni. Hivatkozzon rám. Az egyik őrt ismerem, majd felhívom. Az épületek mögött is ki tud jutni az utcára. Boltot jobbra és balra is találhat. Tíz perc alatt elérhetők. Van kérdés?

– Szóhoz sem jutok, főnök.

– Télen villanykályhával fűthet, de akkor át kell költöznie egy kisebb helyiségbe.

– Príma. Pont nekem való. Apám egyszer valami hasonlót nevezett legénylakásomnak. Regényes-legényes.

Tósok az egyik bálát kezdte bontogatni.

– Akadnak itt méretére való ruhák. Válogasson közöttük.

– Ne már.

– Kevés rajtuk a haszon. Ne fogja vissza magát. Ha lenne kutyája, ezekből terítenék alá vackot.

– Hát, nem kukacoskodik.

– Egykettőre kiderül, hogy munkafrontján mennyire jól muzsikál. Adódhat úgy, hogy egyedül megy lomizni, de ezt ki kell érdemelnie. Alányúltam, bizalmat szavaztam, most már magán a sor.

– Bízhat bennem, főnök.

– Van a közelben egy kiskocsma. Ott megvacsorázhatunk. Én állom a cechet. Nálam nincs munkaszerződés, így pecsételem meg a közös munkát.

– Derék. Szíve is derekas.

– Remélem, nem hajkurássza a rendőrség.

– Nem futok én semmi elől, főnök. Meglátja ezt a munkában.

– Holnap ötkor indulunk lomizni. Van úgy, hogy a holmit őriznie kell a cigányok elől. Muszáj jattolni, hogy békén hagyják. Reszortja lesz a fémhulladék-gyűjtőbe fuvarozás. Térdem már sokkal kevesebbet bír, mint akár csak két éve. – Benyitott a furnérajtón. Munkapad ötlött elő, rajta hígító, diópác, ecsetek, festékek, asztalos szerszámok. Satuban ráspollyal lereszelt esztergált asztalláb. Odébb javításra váró székek, kisasztalok, éjjeliszekrény, komód. – Kis műhely. Itt teszek-veszek. Ezeken is van némi haszon. Pácolni, csiszolni maga is tudná. Hülye, aki azt hiszi, hogy öt óránál többet kell aludnia.

– Főnök, a fizetésről még nem beszélt.

– Ne szaladjunk ennyire előre. Fizetség munka után jár. Most vacsora, aztán visszajön, kitakarítja a műhelyt és a szobáját. Egy kis festegetés is belefér, majd holnap ötkor jövök magáért.

– Főnök, maga aztán tudja, hogy kell élni.

– Kétszer nősültem, de mindig talpra álltam.

 

A Kör tagjai, Ikrekkel kiegészülve, a kapu előtti térségben ültek. (Gyél Reni levelet morzsolt szét, az orrához emelte.)

Kósztasz: – Üdvözöllek benneteket. Utolsó együttlétünk óta csaknem két hét telt el. Igencsak hosszú idő.

Benjámin: – Én nagyon bírtam.

Szolfézs (lábára piros tornacipőt húzott): – A két hetet?

Benjámin: – Azt is. – Körbehordozta mosolyát.

Kósztasz: – Mint már tapasztaltátok, Laca és Zita nincs közöttünk.

Honor Tavaszka: – Zita olyan szépen búcsúzott. Laca meg úgy elsurrant, mint a szél. Nem vall rá.

Peccs: – Laca jó fej. – Mindkét keze az arca elé táncolt, majd összekapaszkodva az ölébe pottyantak. – Látjuk még.

Salamon kétszer rábólintott szavaira: – Szerintem látjuk még.

Peccs: – Pont ezt mondom én is.

Ada: – Azért jó volna tudni, hol lehet.

Gyia: – Hol? Hát akárhol. Lépjetek már túl rajta. – Kézfejével derekára talált, jobbal keresztezte a hasát.

Honorka: – Lehet, hogy sírnom kell. – Homlokán kivirult pattanást vakart.

Tiha: – Azt mi is szeretnénk.

Salamon: – Magad nevében beszélj.

Tiha: – Értettem. Úgy lesz.

Kósztasz: – Gondolkoztatok azon, hova mennétek innen legszívesebben?

Ada (Gyinek): – Haza?

Szolfézs: – Vár valaki?

Salamon: – Én most passzolok.

Gyia: – Körkérdés volt?

Peccs vigyorgott, mindkét kezével markolta a térdét. – Aminek szánod. Nekem él egy nővérem. Szerintem elférnék náluk.

Salamon: – Álmaidban.

Tavaszka: – Álmokat szeretjük.

Tiha: – Főként, amelyik megvalósul. Ezért jó, ha olyan jó gondolataitok vannak, mint Benjának.

Benjámin: – Igen. Nekem nagyon a barátaim.

Kósztasz: – Benja, hova vezet innen az utad?

Gyia: – Senki sem látogatta.

Tiha: – Aminek biztos nagyon örült.

Benjámin: – Itt vagytok ti.

Peccs: – Isten áldjon a szavaidért, Benja. Ha lenne házam, befogadnálak. – Egyik keze felrebbent, másikkal megragadva visszahúzta.

Benjámin: – Jöhetnél te is. Minden nap hozzák az ebédet.

Gyia: – Ki küldött ide, Benja?

Salamon: – Akinek a házára fáj a foga. Szüleidtől maradt rád, igaz? Légy résen, Benja. Mindenhol farkasok járnak.

Szolfézs feje jobbra-balra ingott (az ikreké egyszerre fordult). – Ne rémisztgesd.

Salamon: – Csak mondom. Azt szabad.

Kósztasz: – Lipót? Ki vár otthon?

Lipótnak közöttük rebegett a tekintete.

Reni: – Küzdjél, küzdjél… – Jobb tenyerét nekitolta a levegőnek.

Lipót: – Vannak… Vannak… Most nincsenek. Anyám beteg… apám ápolja.

Salamon: – Téged meg kipaterolt.

Lipót: – Anyám… Apám hazajött, amikor már beteg lett. Főzött.

Kósztasz: – Örül, ha hazamész.

Lipót: – Főz… Anyám néha kiborul, akkor… ilyenkor egy napra is eltűnik.

Tiha: – A zűrök erősítik a családokban az összetartást. Ki mennyire akar, úgy zavar.

Gyia: – Könnyen mondod.

Tiha: – Csak egyszerűen.

Ada (szaggatottan, a mondat végén cuppant): – Tiha milyen fiatal és mégis milyen sokat tud.

Peccs vigyorgott. – Vesénkbe lát.

Kósztasz: – Zuárd, mit szólsz mindehhez? Ismerhetsz pár kalamujkát.

Tavaszka: – Kalamajkát.

Kósztasz: – Köszönöm, Tavaszka. Mindig tanulok.

Zuárd: – Nálam sokkal egyszerűbb. A nő vírus, mindig a gazdaállatát, a férfit támadja, s legfőbb kincsét, az idejét rabolja.

Tiha: – Azta! Nem ám puhány!

Gyia: – Ez így nagyon erős.

Tiha: – Alaposabban alapoz. Én csípem.

Salamon: – De hogy jön ez ide? Ki beszél itt nőkről?

Ada: – Csak bolondít. Próbát tett. Kivetjük-e. – Szája kikerekedett. – Ismerem az ilyet. Harapunk-e. Zuárd… én… nem kerüllek.

Szolfézs nyugtalanul: – Súlyos. Nem tréfál. De Adának igaza van. Majdnem bedőltem.

Peccs: – Erős… De miért kételkedjek? Kell, hogy valaki valamiben szilárd maradjon.

Szolfézs (homorított): – Zuárd erősebben feszíti a húrokat. Szíve-joga. Mondjon, amit akar, szeretni fogom a szavait. Nem most fogok elkezdeni haragudni.

Salamon: – Nagyon jól teszed. Akkor ez most próba volt. Nem? – Izgett, az arcokat vizsgálta.

Gyia: – Lehetne több könnyedség. Miért ne engednénk el a nagy szavakat?

Tavaszka: – Persze. Aztán csak elsírom magam.

Ada: – Csak ígéred. – Végighúzta állán a kezét. – Erős vagy…

Tiha: – Szilaj szélcsikasz. Nevetőverseny díjazottja. Ígérjünk egymásnak nevetést.

Eduárd: – Ez jó lesz.

Konrád: – Kitaláljuk, ki kezdheti.

Reni: – Legyetek szívesek ezt nem elfelejteni.

Szolfézs: – Máris támogatom.

Gyia: – Hm. Ez nekem is tetszik.

Peccs: – Csatlakozom.

Salamon: – Lesz, aki elkezdi? Hallottam, hogy ragályos.

Pacsenga bukkant elő, Kosztásznak: – Már elindult az egyik őr. Ott lesz, amíg kipakol a szekrényéből, és kikíséri a kórház területéről. Jobb, ha nem várja meg, amíg ideér. – Visszafelé indult.

Kósztasz felemelkedett. – Ez nem a vége, tudjátok.

Tiha: – De majdnem a vég.

Kósztasz: – Számítani lehetett rá. Tudom, hol keressek mindenkit. Nem is búcsúzom.

Gyia: – Nagyon nem helyes így.

Kósztasz: – Zuárd itt marad. – Ránézett. – Lehetnél erre a rövid időre a helyettesem. – Eltűnődött. – Vagy én a tiéd. – Körbenézett a társaságon. – Sokat tanultam tőletek.

Távolodó Kósztasz hátát mutatta a kamera, közben Lipót szavai sorjáztak: „Anyám neve Sánta Sára, apám neve Rezes Elek…”

 

Zita a széthányt szobában állt. Kolja plakátja függött a falon, sarkán – Zdeněk Svěrák portréjával – tenyérnyi porcelánharang rögzült. Zubogás hallatszott, aztán megjelent a báty.

– Hát ennyi. Ennek a lyuknak az árát is alig tudom kiizzadni.

– Rendet tarthatnál.

– Most kioktatni fogsz? A vakolatot hogy tartsam kordában, vagy a bűzt hogy űzzem el?

– Csalódott vagy.

– Fenét. Láttam rosszabbat is.

– Mégis…

– Jó, szerkesztő nem én leszek, de még korrektor sem. A folyóiratok nem műhelyek, sok családi vállalkozás. A gyerekek megöröklik, amit a szülők egykor kibumliztak. Persze hülyék hozzá, azért életük fenntartását eltanulták. Alkotók szekértáborokba tagozódtak, kiadók a terjesztőmaffia alá. Misszió, küldetéstudat, érdek nélküli felkarolás – talán egy új, visszaszerzett országban.

– Akkor minden ugyanaz marad.

Indulat rajzolt Zalán arcába, hirtelen válaszolni akart, helyette szusszant.

– Egy lapnál vagy kiadónál sem lenne maradásom, be kell látnom. Nyomdában gályázom. Ha meg elfogy a munka, bármire befoghatnak. Amikor a portás beteg lett, én helyettesítettem.

– Sajnálom.

– Nem kell. Ismerek olyat, aki népkonyhán étkezik. Mi van a pasasoddal?

– Melyikkel?

– Tóbiás, vagy hogy hívták.

– Némelyiket megcsaltam, másoktól leléptem. Volt, hogy rám untak.

– Ez már ilyen. Semmi tartalék, amiből kihúzhatnád?

– Nem lennék a terhedre.

– Mindig mindenki a terhemre volt. Miért lenne másképp? Itt vagy és kész. Ha nem pofázol bele semmibe, mint egy régóta tartott bringa, egy rossz szavam sem lesz. Csak morgolódva kerüllek, de ezt ne bántsd. Morgolódás az enyém, és nagyon kell.

– Nem leszek a terhedre.

– Fenét nem. De ez ilyen helyzet, és rendben leszünk.

– Anyánál is lakhattál volna.

– Persze. Tökömet is borotválhattam volna, mégsem tettem. Te miért nem tetted?

– Nincs tököm. Seggem lehetne töröletlen.

Zalán felvihogott. – Apa hogy görcsölt mindig, amikor a WC-ben látta ázni a felpúposodott papírokat. Azt mondta…

– Tudom mit mondott.

– Ha túl sok vízzel öblítettünk, azért pofázott.

– Voltak bogarai.

– Fura, most már egész mást gondolok. A megbocsátás zsákutca. Egyedül a köszönet és a hála vezet befelé, vagy felfelé, vagy mit tudom én! Senki sem változtatható. Magunkon alakíthatunk.

– Anyát mégis behozattad.

– Más a gyakorlat, és vannak visszaesések. A morgást is abba kéne hagynom.

– Azt elsőnek.

– Hát, kösz. Ápolóra nem telik, azonban visszaköltözhetnél anyához a házba. Olykor én is besegíthetnék.

– Anyát pelenkázni kell.

– Anyát egy hét alatt tönkrevágták a gyógyszerekkel, de ha már nem szedi, rendbe jöhet.

Zita: – Ne áltasd magad. – Körbetekintett. – Hagyod, hogy rendet rakjak?

Zalán a főzőfülke felé tartott. – Tied a pálya, tubicám.

 

Kósztasz biciklivel kanyarodott a sétány platánjai alá. Laca felpattant a padról.

Kósztasz: – Nyugodtan jöhettél volna hozzám. Nem kellett volna várnod.

– Várni nem probléma. Nem akartalak ugrasztani.

– Miért ne ugrasztanál? Nem problémo.

– Görögül van?

– Nem tudom hogy van. Szállás kell, nyilván; jóhoz jöttél.

– Nem akarok a nyakadba akaszkodni.

– Aztán miért nem? Valamikor csak akaszkodni lehet. Szereted a verset?

– Talán a veretest.

– Na, gondolom, értem. Beugorhatunk egy költői estre, útba esik.

– Nem kell a hegyi beszéd, hegyibe, főnök.

– Imádom a sok boldog szerző arcát, és kedvelni akarom a szövegeiket is.

– Emlékeztetsz valakire, Kósztasz. Ugyanúgy bíztam benne. Szívetek meredek menetek – bennetek meglelem.

Kósztasz bizonytalanul: – Benedek?

– Nem kertelek, csak etetek.

– Újabb költő. – Lelakatolta a bringáját a művelődési ház biciklitartójához. Ajtóra ragasztott plakát Botár Attila dedikálással egybekötött szerzői estjét hirdette. Nesztelen a terem hátsó sorába ültek. A pódiumon a hetven év körüli szerző, mellette Zalán foglalt helyet mikrofonnal a kezében. Gimnazista lány, asztalra kitett könyvek előtt, az Egyiptomból nincs visszaút című verset szavalta.

Nyitódott a lakás bejárati ajtaja. Kósztasz a szűk folyosón falhoz állította a kerékpárját, szemben a felsorakoztatott cipők miatt oldalazva lehetett közlekedni.

– Fáradj befelé. – Mutatta az utat. Öblös kék fotelre bökött. Laca belehuppant, lába elé pottyantotta a hátizsákját.

– Nincs más holmid?

– A rokonoknál. Annyi van nálam, amennyit cipelhetek. Mr. Követendő Példa mit szólt, amikor tudatták vele, hogy olajra léptem?

– Ette a tevét.

– Kefét. Huszáros. Sosem fogy ki a kuncsaftokból.

– Mi történt, Laca? És ne rizsálj nekem. Vágd ki a rezed.

– Teát kaphatok? Mindmostanáig kaptatok.

– Bocsáss meg. De legyen szilárd is. Zöldséges rizottóval szolgálhatok.

– Kösz, főnök. A hallgatás sosem volt az erősségem.

– Hallak én a fülkémből.

Kintről: – Nézd meg a szobád. Pont elfér benne egy közepes fekhely.

– Főnök, ez csodás. Ha tartója is lesz, már fekrény.

– Nekem mondod? Ilyen a régi Hellászban sincs.

 

A nap keresztülnyilazta az égen dagadozó felhőkolosszust, tekervényes cafrangjai folyondárszerűen csüngtek, mintha a földről tápászkodva akarna újult erőre kapni. A vattás csendben gőzölgő tájat sarjerdőbe vesző ösvény kerítette. A villanypásztoron üveggyöngyökként ültek az esőcseppek, fénylőbbek voltak az ég olvatag kékjénél. Dól Bendegúz a sziklaszegélyen ücsörgött, bámulta a lankás hegyoldalt. Makadámútról felbukkant Ada, ikerpár és Tafota bácsi.

– Itt vagyunk – mondta Ada bátortalanul.

Dól megfordult, megbámulta az érkezőket, aztán megint csak a hátát mutatta.

– Beszéltem rólad Eduárdnak és Konrádnak, kíváncsiak lettek, és Tafota bácsi örült, hogy körötted semmi zajt sem fog hallani.

Tafota bácsi: – A lármát ki nem állhatom. Ezért is jöttem. Keresem a csendet. Ada igazat szólt.

Ada Eduárdnak: – Zavarunk talán?

Az ikreknek balra billent a fejük.

Konrád: – Üljünk a sarjúra. – Letelepedtek két méterrel arrébb, Ada mögéjük állt, Tafota arrébb-bóklászott, érett egérárpa-kalászokat csipdesett. Odébb sárgálló foltokban kikericsek vegyültek krókuszokkal.

Ada suttogva: – Hol lehet Vaspor?

Dól: – Vaspornak olykor egy hétig a színét sem látom. Aztán néha itt kuksol fél napig. – Tafota bácsihoz fordult. – Ő is kedveli a csendet. Fura szokást vett fel, kenyérbélből gyúrt golyókat majszol. Néha kiszáradt földfoltokra rajzol, aztán kéri, hogy fessem ki.

Ada: – Csak nem?

– Nagy kópé. Sokszor meglep. Igazából nem is ismerem.

Eduárd: – Akivel gyakran találkozunk, azt ismerjük.

Dól: – Hát én nem. Nehezen ismerek ki valakit. Nem is tudom kicsoda ő. Az én hibám.

Konrád: – Kérdezz tőle többet.

Dól: – Á! Te szeretsz kérdezni?

Konrád: – Ha eszembe jutnak kérdések.

Eduárd: – Kérdések nem könnyűek.

Dól: – Úgysem érteném a válaszokat, nem jutnék a mélyükre.

Ada: – De hát festesz.

– Amikor festek, nem akarok megfejteni semmit, nem próbálok végére járni semminek. Ez a jó a festészetben.

Eduárd: – Mégsem akartad Vaspor rajzát kifesteni.

– Vaspor is bepingálhatja, én nem kellek hozzá.

Konrád: – Szerintem pedig épp te kellettél hozzá. Csinálhatnál ide is egy rajzot.

Dól ingerülten: – Á!

Eduárd: – Nem is készítesz rajzokat.

– Nem a fenét! Néha egy teljes füzetet telerajzolok. A szekrényem dugig vannak rajzokkal. Ha akarok, megválhatok tőlük. De csak akkor.

Tafota bácsi: – Miért nem csinálsz belőlük repülőt?

– Miért csináljak belőlük repülőt?

– Hogy legyenek. – Előhúzott a zsebéből egyet. – Ilyeneket. Megtanítsalak?

– Nem akarom tudni. Tanítsd Vasport. Neki mindenhez birkatürelme van. Nekem nincs. Csak ülök, és azt hiszem, megenyhülök, végül mégsem. Festek, hogy megbéküljek, aztán mégis idejövök lehiggadni, de megint csak vissza kell mennem, hogy nyugalom szálljon rám.

Eduárd: – Melyik részedet éri a nap?

– Amelyiket süti.

Konrád: – Próbáld ki a hátad. Az a legjobb. Közel van a szívedhez.

Ada (végigsimított az arcán): – Végül is mi is itt vagyunk.

Tafota bácsi ráfújt a repülőjére. – Igen. Dobd csak el a repülőm.

Dól felkecmergett, eltűnt a kápolnában. Ada leereszkedett Konrád mellé, a fiú a fejéhez bólintotta az övét.

Tafota bácsi az úszó felhőket kémlelte.

– Esővágta! – rikkantotta.

A két fiú felemelkedett, görbült pózba meredtek, Tafota bácsi töfögve nekitolatott a hátuknak. Ada kitárta ingét és meglebegtette.

Dól megjelent az ajtóban. – Hékások! – kiáltotta. – Gyertek be! Így rátok fest a nap. – Odaballagott és napot pingált az arcukra.

Ada: – Jókora árnyékot ütsz.

Dól visszafelé lépdelt, Ada megiramodott és rávetődött a férfi hátára. Dól elhasalt.

Vaspor arra kanyarodott. – Kutya baja. Nyúl szerepében jó.

Ada: – Néha messzire varázslok.

Vaspor: – Elszaladt vele a ló. Tegyük Jézus alá.

A kamera távolról mutatta, hogy az ikrek Dól egy-egy lábát fogva, Ada a bal karját, Vaspor a jobbját markolva cipelték a kápolnába. A felvevő nagyobb ívet tett, magasból közelített Nissan felé. (Bops: Sandokán [1:45 - 2:51])

 

Komor férfi vezette a Nissan terepjárót. Mellette Mara foglalt helyet, mögöttük az ikrek. A férfi (merev arccal, kihúzott derékkal meredt az útra, csupán a karja mozgott) bekanyarodott a kerítés nélküli udvarra és leparkolt egy régi sitthalomhoz (oldalán dús moha ült). Leállította a motort. Kivette az indítókulcsot és pillantást sem vetve utasaira, elindult a házba.

Eduárd: – Kicsit dúlt.

Konrád: – Most fúl. Nagyon is.

Mara: – Nem rátok haragszik. Le kell higgadnia. Nem örül, hogy megjelentem. – Kiszállt, majd visszahajolt az utastérbe. – Később gyertek utánam. Nem lesz baj.

Eduárd: – Nem is ismered.

Mara: – Így lesz.

Konrád: – Van egy pasas, Vaspor, kutyakaját kajol, fakardot hord az oldalán, és azt állítja, szélhámozó.

Mara: – Szélhámos. Vagy dilis.

Eduárd: – Mozog a szája, amikor beszél.

Konrád: – Nyikorog a cipője, amikor halad.

Mara: – Ne kezdjétek. – Lépteitől nyikkant a veranda.

A férfi vizet engedett a mosogatóba.

Mara: – Nem akarunk a terhedre lenni, apa.

Felhabzott a víz. Az apa elzárta a csapot. – Mindenki ezt mondja.

– Miért csapnálak be? Rendes volt tőled, hogy törődtél a fiúkkal.

– Sosem értettem mifélék. Ha nem kéne a testükről gondoskodniuk, jól ellennének kettesben. Te sem sokat foglalkoztál velük.

– Közben felnőttem. Nem én telepedtem abba a házba, ahol laktak.

– Piszkosul megbántam. Egész életemben a nyakamon lóghatnak.

– Ha nem bánod, egy időre beköltöznék a szobámba.

– Megmaradtak nekibuzdulásaid?

– Mondd, ha terhedre vagyok. Az ikreknek itt kell tanyát verniük, amíg nem tudok gondoskodni róluk.

– Hirtelen mi ez a ragaszkodás? És miért nem maradhattak a kórházban? Néhány hétig még megtűrték volna őket.

– Megtették, amire hivatottak. Letompították az agyukat, szorongást, félelmeket keltettek bennük. A fiúkat vissza kell hozni a régi szintre. Ne dőlj be, apa, mert kórház van az épületre írva.

– Egyszerre mitől lettél ilyen okos?

– „Sosem lettél semmilyen.” Egyszer még te mondtad nekem. Maradhatunk ennyiben. Ikrek nem vegetálhattak ott örökké, te is tudod. És amikor megcsócsálva kiköpik őket, sokkal nehezebb dolgod lett volna.

– Engem már ez sem érdekel.

– Jársz még a motorral?

– Hébe-hóba. Inkább hébe.

– Megengeded, hogy használjam?

– Mire kell?

– Rászerelném az oldalkocsit. Faluőr leszek. Kiszállítom a tanyára az öregek ebédjét. Találtam olyanokat, akik rám bíznák idős szüleiket. Havat hánynék, fát vágnék, ilyesmi. Láncfűrészt is szerzek. Mindenfelé jársz, hallasz ezt-azt. Ki keres gondozót. Szóval ötletekkel segíthetsz te is. Kifoghatok nyaralót is, amelynek őrzése, karbantartása fejében ellakhatnék ott.

– Mi van a régi terveiddel? Illusztrátornak készültél. Fazekasságra is adtad a fejed, nem?

– Képtelen voltam árulni magam. Hiányzik belőlem a törtetés, a gátlástalanság – vagy ez is baj? Neked sem hajlott soha a gerinced.

– Sok mindenbe belekaptál.

– És mindet csináltam is, ameddig lehetett. Megvan a korongozóm, minden szerszámom. Várják, hogy újra kézbe kerüljenek. Te is a semmiből futtattad fel a vállalkozásod. Mostanra már a megyék felében raksz kályhákat, építed a kandallókat.

– Tudtam, mit akarok.

– Rendben. Lehet, hogy tiéd a család akarása, de mosolyból te sem sokat kaptál.

Mara kilépett a verandára. Az ikrek egy óriási rugós fanyúlon hintáztak.

Eduárd nővérének: – Van olyan, hogy Grál?

Konrád: – Szent Grál.

Mara: – Ühüm.

Konrád: – Mi lehet a család Szent Grálja?

Mara: – Békesség?

Eduárd: – Egy kevéslábú.

Konrád: – Vaspor sajátját ajánlja. Ne hozzuk ide?

Mara: – Elhozza a lába, nem? – Kivette a kocsiból a táskákat és eltűnt velük a házban.

 

Zuárd rezsón melegítette az ételét (tizenhárom négyzetméteres szobában ágy, kétajtós szekrény, asztal és egy szék volt a berendezés), amikor a nevét bömbölték:

Zuárd!

Levette a lábost, és lebaktatott a portára.

– Mindjárt visszahívnak – mondta a roppant testes portás. Csengett a telefon. – Na tessék!

Zuárd felvette. – Halló!

(Női hang) – Zuárddal beszélek?

– Én vagyok.

A játék miatt hívom. Már beszéltünk. Szeretném meginvitálni a stúdióba, hogy aláírjuk a szerződést.

– Nem mondtam igent.

Engedtük, hogy alaposan átgondolja a dolgot. Örülnénk, ha jobban megismerné a munkánkat és beszélgethetnénk a műsorról. Így pontos képet nyerhetne róla. Sosem érdekelte a műsorkészítés?

– Nem.

De tévét csak néz, igaz?

– Nem.

Miért nem?

– Okádnék.

Értem. De azt tudja, hogy az Eszemben sincs nem az, amit ne venne be a gyomra.

– Most leteszem.

Sokan boldogan ugranának a helyére. Egy csomó pénztől elesik.

– Isten vele!

– Várjon még. Ha szombatig…

Zuárd letette a kagylót.

Portás: – Nem vagy egy nyers nagybeszélő, komám.

– Fájós a derekam, Bubi.

– Ja. Erre nem is jó szövegelni. – Szusszanva ereszkedett a székbe.

 

Idős, smink nélküli asszonnyal ült a kávézóban. Zuárd felén tea, csokoládétorta, a hölgy előtt félig elfogyasztott briós és kávé volt.

– Nem sok nyomott hagyott, Zuárd. De fő hogy meglett. Egy éve kerestem már, csaknem lemondtam magáról, de akkor bejött a képbe egy régi iskolatársa, aki az osztálytalálkozójukat szervezte, ő adta meg a szálló címét. – Szelíden nézett, mosolygott. – Hogy van, kedves Zuárd?

– Isten a tenyerén hordoz.

– Örömmel hallom. Hogy alakult az élete?

– Tapasztalok nyakra-főre. Néha azt gondolom, már sok is.

– Kevesebbel beérné?

– Megfelel, ami jön. Nincs is olyan, ami ne válna a hasznomra.

– Örülök, hogy rendeződöttnek látja az életét. Külön öröm, hogy egyáltalán nem dadog. Használt hát a terápia.

– A terápia nagy humbug. Leráztam magamról. Mindent más világításban kellett látnom.

– Valamiért neheztel.

– Sajnálom, amiért ingerült lettem. Maga jó szívvel végezte a munkáját. Senki más nem volt ilyen. Nyilván mindenért meg kellett küzdenie.

– Most nem rólam van szó. Tizenkét éve vagyok a Diogenész Beszélő Kör vezetője. Nemrég indítottam egy programot, amelyben harmincöt éven át dadogósok életútját követjük nyomon. Külföldön hasonló vállalkozás nem újdonság, de az országban ez az első ilyen nagyméretű kísérlet.

– Hány dadogós gyerekkel foglalkozott?

– Vagy kétszáznyolcvannal.

– Kár, hogy nem korábban kezdhette el.

– Igen. Én már nem leszek, amikor befejeződik a program, de vannak kiváló munkatársaim, akik végigviszik. Sokat segítene, ha megosztaná velünk élettapasztalatait, és ha beavatna minket miféle sorshelyzeteken ment keresztül. Gyönyörűen beszél, nyilván nem egyik napról a másikra szűnt meg a dadogása. Örülnék, ha az osztályunkban felszólalna a gyerekek előtt. Nagyon fontos lenne számukra, amit sugározna feléjük.

– Gondolja, hasznukra lehetnék?

– Nem is hiszi mennyire. Látnak valakit, aki olyasmivel küzdött, mint ők, és egyszerre mintha elfújták volna a problémát. Csodálatos élménnyel gazdagodnának. Inspirálná őket és erőt meríthetnének belőle.

– Sajnálom, hogy betegségnek hiszi a dadogást.

– Szó sincs róla. Félrecsúszott családi kapcsolatokra vezetem vissza, amit aztán rossz beidegződés állandósított. Gyakorlással és félelmek megszűntetésével orvosolható.

– Tehát megint a gyógyítás. Ezeknek a kölyköknek kármentés kell. Szülőpótlék. Lelkes kollégái közül hány képes erre?

– Természetes, hogy a saját esetéből von le következtetéseket, azonban a terápia testreszabott.

– Nem volt kíváncsi rám harmincöt évig. Évekig sajgott, hogy hátat fordított nekem. Persze elvált, gondolom. Bajait tetézhette szakmai féltékenység.

– Keserű lett. Eljön egy pont, amikor mindenkinek el kell engedni a kezét.

– Sosem egy gyerekét. Sajnálom azokat a kölyköket. Kollégái, meg a kísérletük nem érdekel, de szívesen beszélek az osztály előtt.

Az asszony ajkához emelte a csészét és komor pillantást vetett rá.

 

Laca a szobájában hallgatta az intézményvezetőt.

– Vonattal érkezett, gondolom – mondta a nő.

– Igen.

– Régebben jobb volt a közlekedés, persze azért most is tűrhető. Úgy tűnhet, Tekerespuszta el van zárva a külvilágtól, azonban a környezet nagyon szép, majd meglátja. Közel van Polgárdi és Lepsény, de mint tudja, nem világvárosok. Mielőtt idekerültem, az intézményben előfordult, hogy a gondozók megütötték az ápoltakat. Szerencsére ez már múlt. Mindenkinek egyformán kijár a tisztelet, az ittlakóknak hangsúlyozottan emberhez méltó bánásmódban kell részesülniük. Kósztasz őszintén beszélt életéről, elmondta, milyen mélyről érkezett, hogy nem sokkal korábban hol találkoztak. Számomra a háttere kimondottan előny, hiszen testközelből tapasztalta, min mennek keresztül a fogyatékosok. Olyasvalakit keresek, akik ellátottjaink szabadidős tevékenységeit vezeti, kulturális és sport programokban segít. Munkarehabilitációban és a foglalkozásokon is várnánk a közreműködését. Fejlesztő pedagógusokkal és mentálhigiénés szakemberekkel dolgozna, csöppet sem alárendelt szerepben. Találkozott már néhány lakónkkal; nagyon igénylik a szeretetet és roppant ragaszkodók. Ha szeretetet tapasztalnak, sokszorosát viszonozzák. Ebéd után munkahelyi gyakorlat közben is láthatja őket, itt is szükség lesz magára. De most induljunk az ebédlőbe. Munkatársai közül többeket is látott. Sok Székesfehérvárról jár be. És igen, a családtagok hívásait is fogadni kell, igyekezzen gyorsan megtanulni a neveket. Jöjjön.

Elhaladtak néhány gondozott mellett, mindegyik fürkészte, némelyik vigyorogva, mások komoly arccal.

– Itt az ebédlő. Amíg az étkezés tart, kérem, járkáljon az asztalok között. Ne engedje a zajongást, legyen nagyon szigorú. Figyelni fogom. – Elkanyarodott a személyzetnek fenntartott asztalhoz, odabólintott Lacának, aki hátratett kézzel elindult az asztalok folyosóján. Némelyik sérült Sziá!-t kiáltott, mások megdöngették az asztalt, többen kikerekedett szemmel figyelték. Egy kövér nő felpattant, helyet akart cserélni a szomszéd asztalnál ülővel, ehhez letaszigálta volna a székéről. Az ebédet osztó konyhásnő rákiáltott: „Mész vissza!” Laca a fegyelmezetlenhez lépett, rábeszélő hangon:

– Nem ez a helyed. – A rakoncátlan vidoran pukkadozott, Laca megbökte a vállát. – Gyerünk, tudsz te menni.

Egy pufók férfi: – Menjél, Panni, azt mondták, menjél.

A duci visszaslisszolt. Laca, ahogy járkált közöttük, vihorászva sutyorogtak mögötte.

– Téged hogy hívnak? – kérdezték túlról.

Laca odafordult. – Laca vagyok.

– Mi? – hangzott oldalvást.

– Laca, te! – érkezett egy erélyes hangtól. – Nem hallottad?

– Laca! Laca! – ismételték többen. Felszárnyalt a név, pillanatokig zengett tőle a terem.

Alacsony, kerekkoponyájú szakállpamacsos kereste a tekintetét. – Én szoktam mosni mindenki kocsiját. A tiédet is megmoshatom?

Laca nem reagált, az asztalsor végén fordult.

– Ez süket?!

– Nem, csak nem hallja.

– Mindent hall, te vagy a süket.

– Laca, te jössz velünk a dolgozóba?

– Tudsz labdázni?

– Rúghatok neked a kapuba?

– Szereted a rajzokat?

Laca a szobában ücsörgött. Felállt, elhúzta a függönyt, azután kilépett a folyóra. Kocsimosásra ajánlkozó kis tömzsi alak dobogott felé.

– Kijössz velünk?

– Most nem.– Otthagyta az elképedt figurát.

Bekopott az igazgatónőhöz.

Szabad!

Laca belépett. – Búcsúzom.

– Ó, ilyen hamar elhagy minket? Nem sokaknak való. Teljesen megértem.

– Kifizetem az ebédemet.

– Nem szükséges. Munkájával letudtuk.

Laca hátizsákjával a pusztaságban talpalt a 7-es főút irányába.

 

Kósztasz és Zuárd a betonteknős séd partján üldögéltek. Fűzfavesszők függönyt vontak köréjük. Ecetfasarjak szabályos közökben sorakoztak, mint a kottavonalak. Szérűn gólya lépdelt, olaszsáskák kaptak szárnyra lábaik mellől.

Zuárd: – Tihától hallottam, hogy gyorsan betöltötték az állásod.

Kósztasz vigyorgott. – Van már neve?

– Valamelyik kiszúrta, hogy ollóval nyisszantja ketté a franciakrémes karamelltetejét. Így lett Felinter.

– Jelentése is van?

– Hülyeség. Hülyeség, hogy megjegyeztem. Kinéz valamilyen állás?

– Még odébb van. Laca nálam lakik. Minden álláskísérlete balul sül el.

– Benjámint, Szolfézst és Lipótot is elvitték. Szegény kölyök nincs jól. Csöbörből vödörbe.

– Nem ugrasz neki a műsornak?

– Szombaton hívnak a válaszért.

Kósztasz: – Azt mondod, havi egy milla és szuper kérkó?

– Mármint kecó?

– Akárhogy hívják.

– Ja. Rávennél?

– Nem. De biztos sokan néznék.

– Közben tolnák a reklámjukat. Lehetne valamit kalákában. Úgy értem, mármint…

– Ismerem a szót.

Zuárd: – Tényleg? Hogy tudsz ennyit? Taníthatnád a nyelvet.

– Valami jó kis közösség, igen.

– Gyümölcsöket, zöldségeket termelni. Felesleget elcserélni. Olyanok, mint Laca is, gyorsan gyökeret vernének. Nyitott lenne a hely, befogadó. Egy bolondériám a bolondáriumomból.

– Mi lenne ott?

Zuárd: – Valami, ami még nem volt.

– Tetszene.

– Lenne segítség is. Vályogot vetni te sem tudsz.

Kósztasz: – Tél volt, amikor idekerültem. Ez a fél négyzetkilométernyi zug a természet alig bolygatott darabja, rögtön beleszerettem. Kiálltam az ablakba és csak bámultam: kék alkony szállt a havas mezőre. Itt két fokkal melegebb van, mint máshol. Tavaly, október végén, amikor néhány napig húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklet, szerecsenkaták rajzottak, megtelepedtek a ruhámon. Errefelé néha még december végére sem hullnak le a nyírlevelek.

Zuárd csokoládét halászott elő.

– Megosztozunk rajta. – Kettétörte és átnyújtotta a darabot. – Mikado, horvát. Négyféle készül belőle. Ha elolvad a szájban, olyan, mintha a boldogságot ízlelnéd, örömhormonjaid megbizseregnek.

Zuárd a csordogáló érre, Kósztasz távolba meredve szopogatta a csokoládét.

Kósztasz: – Azon a helyen, amit felvázoltál, én leszek a fagyimester.

– Még szép.

– Betoppanász helyett, Odaseneki.

– Kérlek.

 

Zuhogott. Gyia kidugta fejét az ajtón. Reni mögötte tapogatta a levegőt. Karikás szemű, zilált hajú nő előrenyújtott karokkal, mint a szellem, kilendült az esőbe. Elbolyongott a fák felé. Salamon érkezett az emeletről.

– Hé! – kiáltotta. – Ronggyá ázol.

Peccs is előbukkant, már a kódorgó hátát látta. – Felfrissül.

Gyia kimeresztette a hasát, bal sarkát megemelve egyensúlyát kereste. – Be kéne hozni.

Peccs: – Nem lesz baja. – Elszabadult kezét zabolázta.

Hirtelen öt ápolt tömörült mögöttük, nézték az áradást. Ada keresztülpréselődött a csoporton, rikkantott:

– Esővágta! – Kigaloppozott az udvarra.

Gyia: – Hát, ez megzakkant.

Reni: – Legyetek szívesek itt maradni.

Ada: – Nem jött…? – Nem talált arcot, végül megjegyezte: – Nem jönnek.

Tavaszka kifurakodott. – Jövök, Ada.

(Rontheo: Live! [2’57-3’32]) Végigszaladtak az úton, a padokra ugráltak. Tafota bácsi a hóbogyók mögül caplatott elő. Felhúzta a nadrágját, utána felfújta az arcát és elröptetett egy repülőt.

A két nő összeérintette a vállát, és amikor Tafota bácsi hajításhoz készült, oldalra vetett karokkal elberregtek mellette.

 

Laca bringával tűnt fel a pajtánál. Mara pajszerrel rozzant szerszámos tárolót szedett szét.

Laca: – Nem kél el kis segítség?

– Én is segítek.

– Nem a saját háza?

– Nem. Új vagyok itt.

– Meg tudnám fogni a munka végét. Könnyebb lenne magának is.

– Hát… megosztozhatunk, amit kapok.

– Ugyan! Csak jól bánok a pajszerrel. Látom, ebben is új. – Megjelent a kertben. – Talán a tulaj frászt kap, ha meglát.

– Hétvégéig nem jönnek.

Laca körbenézett. – A motoros kaszát is rám bízhatja. Prímán megsajdítja a derekat.

– Veheti.

– Ismerem magát.

– Maga is ismerős.

– Az ikreket látogatta. – Felismerést olvasott a nő szemében. – Mitidó László, szolgálatára. Mint egy dal kottája.

– Zuzz Mara. – Grimaszolt. – Annak a dalnak téli boszorkánya.

Laca: – Naná, ilyet is álmodok. – Rozzant tető léckeretének feszített alá. – Az ikrek fogadnak még? Szívesen látnám őket.

– Örülnének.

– Lehetnék a segéde.

– Partnerség nem jó?

– Príma. Tudja, jól jön a serény, jártasabb fél, muszáj, enélkül mindig minden félrecsúszik.

– Jóban bízik.

– Én is azt hiszem. Felismerem ki a jó.

– Ironizáltam.

– Tipi-topizáltam. Irokéz almenővel jól kinéz.

 

Zita a nyomda portájánál várakozott. Kihallatszott a gépek zaja. Bátyja érkezett.

– Megáll az eszem! Azt mondták, csinos ünő várakozik rám; már azt hittem, valaki a múltamból, kissé szelídebben, belátóbban, akit talán felpróbálhatok este, erre tessék!, a húgom az.

– Sajnálom, amiért elmarad a tornagyakorlatod a kisbarátoddal. Talán megörül, ha tartod a kalapját.

– Beléd sem pumpálnak ma több levegőt, hugi.

– Egyél tollat, nagyorrú.

– Ugorj hasast, aprófa.

– Mi?!

– Mindent elmondtam ezzel. Mit akarsz?

– Hűtőben találod a vacsorád.

– Nem vagy az idióta feleségem. Miért, hol leszel? Miért nincs telefonod, mint más elveszett embernek?

– Lehiggadtál?

– Ja. A Kalapos jó volt.

– Így hívod?

– Cukinak, de nem tartozik rád. – Összevigyorogtak.

– Anyától jövök. Felfekvése van, fáj a keze. Egyre gyengül. Talán elvihetnénk Várpalotára.

– Valami elfekvő?

– Érdeklődtem. Ócska kórház, de az interneten csupa jót írnak az osztály dolgozóiról. Jól bánnak a betegekkel.

– Hogy érted?

– Anya egész nyugdíja odavándorolna.

– Ez vicc?

– Ha fizetsz, nyeregben vagy. A pénztől megjuhászodnak.

– Sáp lehet a nyugdíj?

– Mit szólsz?

– Csináljuk. Azonnal. Ha kedvesebben bánnak vele, ne várakoztassuk. Mikorra lehet elintézni?

– Akár a héten. Holnap elutazom Várpalotára és aláírom a papírokat.

– Én nem kellek?

– Nem. De te tudsz hozzáférni anya számlájához. Neked kell utalnod a pénzt.

– Mit gondolsz… anyáról?

– Amit te.

– Kösz. Jó, hogy itt vagy. Én nem bírnám, elbénáznám. Senki sem tud olyan rosszul ügyeket intézni, mint én.

– Tudsz mást. Sokkal jobban. Hangversenyre megyek.

– Príma.

– Megnézed anyát?

– Te nézd. Én talán Várpalotán.

Zita biccentett. Kifelé tartott, majd megfordult.

– Hogy tudod kefélés nélkül otthagyni a WC-t?

– Később rávizelek, semmi sem látszik.

Egyszerre indultak kétfelé.

 

Mara oldalkocsis motoron vitte az ikreket. Laca lemaradva tekert. Mara megállt, hogy Laca beérje.

Eduárd: – Egy millióért meddig tekernél?

Laca: – Amíg szuflám van.

Konrád: – Egy millióért laknál velünk?

Laca: – Simán.

Mara megérkeztek a kápolna alá, dudált, Dól Bendegúz előkászálódott.

– A hírhozó?

– Kissé lemaradt. Üdvözlöm, Mara vagyok. A fiúk nagyon vágytak ide.

Eduárd: – Hány millióért festenéd ki a kertünket?

– Hát, nincs elég szín?

Konrád: – Hány millióért laknál ott?

– Nincs az a pénz.

Konrád: – Húsz millió?

– Annyiért talán. De kulcsot kérek, meg reszelőt.

Mara: – Reszelőt minek?

Dól: – Kérdéseken nem akadt ki?

Laca: – Jógában állt. Egykor, ahogy én is, sok borsot tört az óra alatt.

Dól: – A reszelővel köveket reszelem.

Mara: – Igazán?

– Majd mutatok belőlük. Vaspor elbaktatott a ló után, de csak előkeveredik. Íme hát!

Vaspor, lóval a hátában, fakarddal az oldalán kapaszkodott felfelé, kenyérgolyókat majszolt. Laca is befutott.

Vaspor: – Hellóka, ciróka.

Laca: – Lám, a nagy ember. A csihi puhis.

Vaspor: – Mint te.

Laca: – Mint én. Meténg. Ez tény. Ahol meténg van, ott tán metán is.

Vaspor: – Vagy kreténg.

Dól: – Vaspor, ő Mara. Többségüket már ismered.

Vaspor: – Hellóka. Kis ciróka. – Marát körberajzolta a fakarddal. – Megkeresztellek, vitéz keresztes.

Mara: – A fiúk sokat meséltek rólad. Meséltél, míg metéltél.

Vaspor: – Tél-túl.

Laca: – Azért túlzás. Úgy gurultam, hogy nem vagyok begurult.

Eduárd Vaspornak: – Mennyiért ülhetek a lovadra?

Vaspor: – Parancsolj. Nekem szabad.

Konrád: – Nekem is?

Vaspor: – Szellemkatona, itt minden értetek van.

Dól: – Tudok törött csontot illeszteni.

A fiúk lóra ültek, Vaspor a motor oldalkocsijába.

Vaspor: – Akkor csak döcögősen.

A motor pöfögött elől, mögötte az ikerpár lovagolt. Dól felkapott a bringára.

– Te csak alapozz – mondta Lacának.

– Én, mint alapos? Mire alapozod?

– Kiszúrom a tehetséget. Csak a kéket maszatold, fiam. Különben piszokul el tudna romolni a hangulatom.

– Oké, főnök. Mindig hadra fogható vagyok. – Kápolnába tartott.

Lejtőn Konrád jobbra, Eduárd balra fordította a fejét.

– Így szeretnék mindig! – rikoltotta Vaspor. – Aki nem érti, nem ért semmit. Jó lovacskák, most szaladunk bele a világba. Adj gázat. – Mara gyorsított. A ló ügetett, a biciklis nyomta a nyikorgó féket.

Dól: – Hej, a fékpofátok, de elkopott.

 

Zuárd fánkos zacskóval érkezett a szállóra. Bubi újsággal a kezében kidöngetett a fülkéjéből.

– Te vagy az újságban, Zuárd. Tévében szerepelsz?

Zuárd a fotójára meredt. – Úgy valahogy, Bubi. Eladtam magam egy kis zséért.

– Egy milla, meg egy lakás, apám. Ki ne szállna be ezért.

– Cserélnél velem?

– Még szép! Fiú, rakétaként röppensz. Óránként nyomják a műsor reklámját. Tizenkét tag. Ennyien vitték vissza a tárcát?

– Hazudnak.

– Persze. De te hat fordulón átpörögsz, és megnyered a díjat. Tudod már a kérdéseket?

– Kiszállóra játszom. Nem értek semmihez.

– Asszonynak is elújságoltam, hogy ismerem a búrád. Azt mondta, ha nyersz, hívjalak meg hozzánk. Eljössz?

– Még szép! Csendesek itt a napok, Bubi.

A portás felröhögött, a lépcsőn baktató Zuárd után nézett. Hangosított a tévén: „…a játékosok kettesével mérik össze a tudásukat, míg végül öt forduló után a hatodikban egymással mérkőznek a fődíjért. A győztes egy luxuslakást kap, és havi…”

Zuard ledőlt az ágyra, Kósztaszt hívta.

Kósztasz.

– Kezdhetsz keresgélni egy tanyát. Egy milkód biztos lesz rá.

– Elvállaltad?

– Szóval, akkor megcsináljuk?

Naná! De azért még tudsz a tükörbe nézni?

– Nem nézek. Öt fánkot eszek.

– Ajaj! Tényleg magad alatt vagy.

– Vigyázz magadra. – Összecsukta a készüléket.

Kósztasz lerakta a mobilt, amikor újrahívták.

– Kósztasz.

– Mara vagyok. Emlékszik? Ikrek nővére.

– Hívni akartam, most megelőzött.

– Itt vagyok lent.

– Hol?

– Az épület előtt. Eljön sétálni?

Kósztasz: – Indulok. – Cipőbe bújt, kivette a kulcsot a zárból.

Laca hangja a szobájából: – Mi az, főnök?

– Semmi. Maradj csak.

Kósztasz a játszótér szélén fedezte fel a nőt. Átsietett az úton.

– Feljöhetett volna.

– Motorozunk?

– Imádom. Az ott a magáé?

– Vegye fel a sisakot.

– Hova megyünk?

– Majdnem a dombra. Tudok egy helyet, ahol gyönyörű a naplemente.

Öcsi murvabánya bejáratához többtonnás köveket állogattak. Mara a mészkőkolosszusok előtt hagyta a motort. Magyalbokron felfedezett egy darázscincért.

– Látott már darázscincért?

– Most először.

– Tényleg úgy zúg, mint a darázs, de nem ezért kapta a nevét.

– Megvannak a fiúk?

– Rendben lesznek.

– Laca említette, hogy két nyaralót is elvállaltak. Nagyon ügyesek. Jól együtt dolgoznak?

– Gyakran szómenése van, néha meg órákig alig hallom a hangját.

– Akkor jól kijönnek. Én inkább a beszédes részét ismerem. Ha hallgatni akar, magára csukja az ajtót.

Mara előrébbsétált, leguggolt a kanyar elején.

Kósztasz: – Szóval, mi történt?

– Laca említette, hogy állást keres.

– Ide-oda tekintgetek, hátha hallok valamit.

– Fülével lát.

– Valahogy úgy.

– Á! A szíve kenterbe ver.

A nap vörösen érintette a látóhatárt.

Kósztasz: – Mocorog a fejünkben valami. Kósza ötlet. Egy tanya, ilyesmi. Ha megvalósul, szeretettel várjuk. Mindig öröm lesz, ha látjuk.

A nő elmerengett. – Hány ilyen csendességet ismer?

Kósztasz az ökölbeszorult kezén sorra nyitogatta ujjait. – Lássuk csak!

Mara rákapta a tekintetét. Nevetésre állt a szája. – Most csak felvág.

– Abban legalább jó vagyok.

Néptelen úton Kósztasz vezetett. Mara oldalt ült a nyeregben, az eltűnő nap után bámult, miközben Kósztasz a kormányra dőlve tartotta.

 

Zita az anyja fölé tornyosult. Négy ágyon feküdtek, az ötödiken csüngő hajú öregasszony olvasót morzsolt.

– Anya…

– Kicsit… még lehunyom a szemem.

– Nem fáj semmid?

– Köszönöm, hogy eljöttél. – Arrébbfészkelődött, s mozdított a fején. – Megetetted a madarakat?

– Minden rendben.

– Milyen csini vagy. Fogytál, vagy inkább híztál? Mind a kettő jól áll. Szólj, ha terhedre vagyok.

– Bocsáss meg… hogy annyit bolyongtam.

– Te ne haragudj. Az udvaron vagyok?

– Dehogy.

– Mert rám süt a nap. Akkor most becsukom a szemem. – Fájdalomtól megfeszült az ajka.

 

Kósztasz a park sétányán kerekezett, amikor csöngött a mobilja.

– Halló?

– Itt vagy?

– Nagyon is.

– Átmehetek?

– Persze. Hogy is hívnak?

– Lipót.

– Lipót! Eddig hiába próbáltalak elérni. Mi történt?

– Elvették a mobilom, de most nem hallanak.

– Érted menjek?

– Ne. Nem kell. Nem szabad. Elindulok.

– Idetalálsz?

– Csak várj rám.

– Rendben. Főzök teát és rágcsálunk süteményt.

– Mit még?

– Amit csak akarsz. Beülhetünk egy cukrászdába. Szeretnéd?

– Klassz.

– Szeded a gyógyszereket?

– Figyelnek. Néha kiköpöm.

– Beszéljek a szüleiddel? Szót érthetnék velük.

– Akkor ne menjek?

– Dehogynem. Megvárhatnálak a házatok előtt.

– Mindjárt odaérek. – Emelt hangon egy ismeretlenhez: – Itt vagyok! Máris me…! – Megszakadt a hang.

Kósztasz az ablakból fürkészte az udvart, s amikor kigyúltak a lámpák, kiállt az ajtó elé. Széttekintgetett. Számokat nyomkodott a mobilján, kicsengett. Este keskeny udvarú ház előtt tűnt fel, figyelte ablakból kiszűrődő fényeket. A kapunál pillanatokig téblábolt, azután visszafelé indult.

 

Kósztasszal szemben fiatal nő kortyolt a teájából, a görög tenyerén tartotta a csészét. Szecessziós bútorok és Tiffany üvegek körbekerítették a japán teázó asztalt, melyen, mint a marokkó darabjai, illatosító rudak szóródtak szét.

Nő: – Fura. Férjemmel nemsokára Görögországba költözünk, ahonnan ön érkezett. Mi szél hozta hozzánk?

– Egy nagy szerelem.

– Vége lett?

– Nem. Sajnos megmaradt. A jelen helyzetben nem túl szerencsés. De legalább már elfogadom a dolgokat, ahogy jönnek.

– Nagyon bölcs.

– Bölcsességtől igencsak távol vagyok, asszonyom.

– Megint csak a megérzésemre hallgatok. Magán kívül négy ápolónő is jelentkezett. Kettőnek húszéves gyakorlata van. De apám valamiért mindig talpraesettebbnek és gondoskodóbbnak tartotta a férfiakat a nőknél.

– Ínyenc lehet.

– Hogy érti?

– Értékeli a jó ételeket, az eleganciát kedveli.

– Ez így van. De hogy függ össze a nők leszólásával?

– Talán sehogy. Édesapja a maga erejéből ért el sok mindent. Nem várt előnyöket. A nő mindig az előny pozíciójába próbál beállni, s amíg többet akar, helyezkedési pontokat keres az elrugaszkodáshoz.

– Nyilván ebben téved, de máris létrejött valami kapocs apám és maga között. Azt hiszem, megértik majd egymást. Ipokratio kórházban dolgozott, onnét kaptam az ajánlást angol nyelven, és ez nekem elég. Szeretném megmutatni a szobáját, azután körbevezetem a házban. Persze, apám mondja ki a döntő szót, de aligha tesz ellenvetést, szokás szerint legfeljebb annyi fenntartást fogalmaz meg, mint másokkal szemben. Kérem, jöjjön akkor.

Kamera haladt a víz alatt. A fenéken Lipót feküdt nyitott szemmel. Karjai könyökben megtörve felfelé lebegtek. Két búvár megragadta. A parton az egyik segítő megfogta a lábát, és a két búvárral a fűz alá cipelték. Plédet terítettek rá, a fiú karjai groteszk módon felbökték a szövetet. A hídon tucatnyian bámulták a jelenetet. Kósztasz a fövenyen várakozott, és amikor letakarták a fiút, megfordult és nyeregbe szállt.

 

A Krízis Központ üvegajtaján keresztül látszott, ahogy Zuárd az őrrel beszélt, majd végigment a folyosón. Átvágott az ebédlő asztalai között, melynek sarkában öt hajléktalan (egyikük Fanrussi) vízilabdameccset nézett. Kijutott a szűk udvarra, onnét belépett az irodaépületbe. Az Igazgató feliratú ajtón kopogott. A „Tessék!” elhangzása után benyitott.

Zuárd: – Üdvözlöm. Velem beszélt telefonon.

Nő (melírozott rövid hajjal, körömnyi függőkkel): – Foglaljon helyet. Ha jól értettem, segítséget ígért.

Zuárd kartámasz nélküli fotelba ereszkedett. – Krízis Központ. Volt hajléktalan szálló, még előtte átmeneti szálló. A középső inkább fedte a valóságot.

– Az elnevezéseket nem mi adjuk.

– Munkahelyemen leselejteztek egy csomó alumínium szekrényt. Könnyűek, jól használhatók. A gazdasági vezető szívesen átengedné az egészet a szállónak.

– Krízis Központ.

– Szállón gondnokok vannak, központnak dukál az igazgatói titulus.

– Sajátos a stílusa. Még jó, hogy nem kérni jött.

– Minden hajléktalannak lehetne szekrénye, bezárhatná azt a pár szatyornyi holmiját.

– Miért lenne jó?

– Sokan lopástól tartanak, ezért inkább az utcát választják. Kulcsot kapnának, kicsit emberi lényként kezelnék őket.

– Lelkes amatőr. A kulcsot elhagynák, vagy ezt mondanák, aztán kinyitnák, amikor más bepakol.

– Ki lehetne alakítani számukra egy-két ágyas helyiségeket. Néhányuknak nagyobb esélye lenne kitörni innét.

– Lelkes álmodozó. Bejáratott rendszert akar megbolygatni.

– Az itt megfordulóknak hánynak tudja a nevét, vagy az élettörténetét? Arcok csupán.

– Sajnálom, amiért nem tudott olyan képesítést szerezni, hogy vezető lehessen. Íme egy lelkes vesztes.

– Ennyi maradt hát: ők és mi.

– Köszönöm, hogy idefáradt. – Felemelkedett. – De azt hiszem, továbbiakban maga nélkül is ugyanolyan jól elboldogulunk.

Zuárd bekerekezett a kórházudvarra, a szerszámtárolóba állította a bringáját. Kifelé Benjáminba és egy alacsony, molett nőbe ütközött.

Benjámin: – Szia, Zuárd.

– Szevasz, Benja. Kár, hogy visszatértél.

Benjámin: – Csak egy kicsit. De nézd csak, Zuárd, ő Lizinka. Szia, Lizinka.

Lizinka: – Benja!

Zuárd: – Jó látni, Lizinka. A nevek csalafinták, de te biztosan szilárdan állsz a lábadon.

Lizinka (büszkén): – Az én lábaim az enyémek.

Zuárd: – Oda ne add senkinek.

Benjámin (boldogan): – Neki is két tesója van.

Lizinka (kuncogott): – És őt is verik.

Zuárd közéjük állt, megfogta a kezüket, aztán eltolta őket.

– Ilyen hosszú karja kinek van? – kérdezte.

Benjámin: – Lizinka tudja.

Lizinka: – Te mondd meg.

Benjámin: – Hát, nekünk.

Zuárd megforgatta mindkettőt. Lizinka visongott, Benjámin heherészett, miközben Mr. Követendő figyelte őket az ablakból.

 

Zalán benyitott Zitához.

– Mi a szösz – kezdte.

– Nem szoktál kopogni?

– Kopog a nyavalya. Mit ügyködsz?

– Majdnem minden holmim megvolt.

– Majdnem?

– Barátnőmék…

– Van olyan?

– …költöztek. Négy családnak közös a tárolója. És onnan néhány dolognak lába kélt.

– Nem tudtál volna szólni? Ja, persze, szaladtál a világból.

– Majd figyeld, milyen az, amikor nekiiramlok.

Zalán húga laptopja fölé hajolt.

– Ennek munkahelyszaga van.

– Na jó, végül is rád is tartozik.

– Még szép. Is meg is. Te mondád.

– Régi kolléga átpasszolt pár melót.

– Visszavesznek? Nem tudom hová, de visszavesznek?

– Ott még nem tartunk.

– Szóval, akkor mi ez?

– Négy borítóterv. Az egyik magánkiadásban megjelenő regényé, a szerző terhére.

– Fincsi.

– A másik egy nápolyi készítő az üzem fennállásának ötvenedik évfordulójára szeretne jubileumi zacskót. Nem nagy összeg, de a lakbér felét állom.

– Álom.

– Mi?

Zalán megsimította az állát. – Állam. Az. Azt hitted, pénzért nyüstöltelek volna?

– Azt.

– Hát nem azt. Utálom, hogy így félreismernek. Rühellem a sok nőt, akik rám vetítették, amik bennük zagygott. Zagyvál és zagy kombinációja. Mint a kombináci.

– Lehiggadtál?

Zalán mormogott.

– Anya nagyon rossz bőrben van. Meg kéne látogatnod, ha még látni szeretnéd.

– Nagyon…?

– Nagyon.

Zalán: – Szakítottam egy kis zsét. Nem a legnagyobb címletűt, de elmehetünk rajta színházba.

– Nem érek rá.

– Nem a frászt! Két óra múlva légy toppon. Útközben elmondanám, hogy én milyen címoldalt szeretnék. – Úgy fordult, hogy ügyet sem vetett a szigorú tekintetet vető húgára.

 

Kósztasz a szűk lakásfolyosón táskát kötözött a bicikli csomagtartójára. A szobából előjövő Lacának:

– Mondtam, a lakbér miatt ne aggódj. Nem minden holmimat viszem el. Időről-időre megjelenek.

– Szólj, ha valamiben segíthetek.

– Rendben.

Laca: – Hagyd a másik csomagot, leviszem. – A ház előtt a kormányra tette.

Kósztasz: – Nincs okod feszélyezettségre, vili?

– Értem, főnök.

– Amióta itt vagyok, nekem is a hónom alá kellett nyúlni.

– Szép tőlük.

– Épen vagyunk, na?

– Nagyon vágod, főnök.

– Agyon vágom. Magán kívül magamon kívül vagyok. Tegezésben nem vicces.

– Pont így.

A görög a kezét nyújtotta. Zuárd melléjük gurult.

– Gondoltam, egy kísérőt még elfogadsz.

– Hát, nem vetem meg…

Laca: – Mint két veterán, de teher ám.

Zuárd: – Üdv, Laca. Hallottam, hogy veted meg a lábad egyre jobban.

Laca: – Udvariasak, ha nem is murisak.

Zuárd és Kósztasz elhagyták a várost, szántóföldek vonalában taposták a pedált. Ajkai út herendi leágazásánál megpihentek, ittak a kulacsból. A táj nyers húsaként türemkedett elő a földháromszög. Rajta – a még nedvedző tuskók között – korhadt kereszt, felírással: Deutscher soldat. Színehagyott égen vadlibák húztak.

Zuárd: – Mindenre rászabadultak a nők. Vezetők, de duplán hülyébbek a férfiaknál.

– Csak mondod.

– Mondom, amit látok. Legutóbb elszúrtam. Nyegle voltam ahhoz, akinek segítséget ajánlottam. Mindegy, enélkül is gajra ment volna.

– Mosolyogtál?

– Értem.

– Dehogyis. Kettőn áll a vásár. Ezt majd magyarázd el: két nyelet nyált nyelt.

– Laca szösszenete?

– Ezt is.

Visszafelé, amikor Zuárd a város pereméhez ért, a hold pisla fénnyel világlott.

 

Mara házukhoz furikázta Tihát. Apja a samott-téglák mellé kályhásagyagot pakolt a furgonba.

– Apa, bemutatom Tihamért. Az ikrek barátja, és az enyém is. Mielőtt hazavinném, meghívtam vacsorára.

– Van már bolond elég.

Tiha láthatatlan kalapot emelt. – Apámmal jól kijönnének. Azt mondja, hogy egy bolond eggyel több a kelleténél.

– Ő sem tud szabadulni tőlük.

– Nem tudom. Mondta azt is, hogy bolond, amiért elvette anyámat. Mindegy, mert mindig ő az épeszűbb.

Az apa elfordult és a csempéket kezdte berakni.

Előjöttek az ikrek. Tiha balra döntötte a fejét, a fiúk utánozták.

Tiha: – Egy millióért így maradnék.

Eduárd: – Az semmi.

Konrád: – Próbáld meg kettőért.

Mara: – Szólok, ha elkészültem. – Eltűnt a házban.

Eduárd: – Itt maradsz reggelig?

Konrád: – Vagy másnapig?

Tiha: – Egy szavatokba kerül.

Eduárd: – Ez több lett.

Konrád: – Én nem számoltam.

Mara gombapaprikást vett ki a hűtőből. Tányérokba porciózta. Látta, amint a fiúk a diófa alá húzódtak. Hallotta a hangjukat.

Eduárd: – Nézem, hogy egyszer csak magára marad, mint a szedett szőlő.

Tiha: Erre jó a búfelejtő.

Konrád: – Csinálj olyat, hogy benne legyünk a mondatban.

Tiha elvékonyított hangon: – „Legyetek szívesek.” – Újabb tónusban: – „Lehet hogy bőgni fogok.”

Mara is nevetett, azután elcsuklott a sírástól.

 

Az öregember a nappali székében kapaszkodva várakozott. Az érkező Kósztasznak:

– Látja, nem vagyok trotty. Megállok a lábamon. A vécére is ráülök.

– Csak óvatosan.

– Nem is szédülök.

– Ha nem akarja, hogy segítsek, használjon botot.

– Jól kitanították.

– Magamtól is tudom. – Kezébe adta a botot. – Szeretne kimenni a kertbe?

Az öreg kifelé botorkált. – Nem kell őriznie. És ne bácsizzon, ha jót akar. Egyszerűen csak így szólítson: Mihály. Nem ütős név, de a vezetéknevem annál dúsabb: Pacsirta. Ha dolga van, csak menjen. Nem fogom más életét tönkreverni.

– Lefogadom.

– De azért nem csak tőmondatokat tud magyarul, igaz?

– Megtanultam.

– Ügyesen pergeti a szavakat.

– Köszönöm, Mihály.

– Mit köszön? Itt él, jó hogy ráragadt a nyelv. Ha a hottentották között sertepertélne, hottentottául makogna. Maugli majomul is tudott.

– Nem angolul beszéltek?

– Most hülyít.

– Így volt leírva a könyvben.

– Mondd valamit. Egyáltalán, hogy lehetnek egy állatnak emberi gondolatai? Hülyeség az egész.

– Fa sem beszél.

– Ebben csak ne legyen annyira biztos, fiatalember. – Rásandított. – Na, azt mondtam, hogy fiatalember. Nem örül?

– Kéne?

– Mit tudom én. Nem mai pofa. Fürtjei őszülnek, már ami megmaradt.

– Akkor, csak viccelt.

– Viccelt a nyavalya. Már nem fogom visszaszívni. Hozzám képest tacskó is lehet – de az azért mégsem. – Fonott fotelba ereszkedett a napernyő alá. – Tegnap… na, üljön le. Nem szolga, hogy állnia kelljen. – A görög elterpeszkedett a fotel párjában. – Tegnap megszégyenültem. Azt hittem, egyedül vagyok és egy bődületest szellentettem. Lányom kintről beszólt, hogy szóltam-e.

– Aztán rájött?

– Fene tudja. Negyvennégy évet éltem a feleségemmel, de sokszor nem tudtam, mi jár a fejében. Bár szerintem semmi lényeges. Mit főzzön, mikor kit hívjon fel. Elmatatott kedvenc műsoráig. Nős?

– Nem.

– Persze. Egy feleség sem engedné el magától. Megkötnek. Sajnálom, de ez az igazság.

– Ne sajnálja.

– De. Lehettem volna nőtelen. Nem lennék ilyen zsémbes pöcs. – Rámeredt. – Nem is tiltakozik?

– Nem.

– Szívelem magát, fiatalember. Ne vegye úgy a lelkére, de amikor már nem tudom kitörölni a seggem, fejest ugrom az ablakból. Most… most csak hozza a kacsámat. – A görög megfordult vele. Pacsirta kigombolta a sliccét és végezte a dolgát. – Furcsa ez az üresség. Könnyítés közben születnek a legélesebb és legkülönösebb gondolataim. Olyankor gyakran ellágyulok. Krisna jut eszembe. „Aki meglát engem mindenben, az egész teremtést bennem, az az én szívem választottja.” – Átnyújtotta a teli edényt. – A nők ezt úgysem értenék.

 

A Diogenész Beszélő Kör vezetője egy fiatalabb nővel kísérte Zuárdot az osztályba.

– Gyerekek, bemutatom Ringa Zuárdot, akinek egykor épp olyan nehézséget okozott a beszéd, mint nektek. Azért jött, hogy megossza veletek tapasztalatait. Hallgassátok figyelemmel. – A nők a terem végébe vonultak, és helyet foglaltak az üveges szekrény elé állított székeken.

Zuárd néhány másodpercet kivárt. – Miközben hozzátok igyekeztem, azon törtem a fejem, mit mondhatnék nektek. Nem fogok udvariaskodni, nem is ezt várjátok tőlem. Miután megfogalmazódott mondandóm lényege, felmerült bennem: vajon elhinném-e, ha közöttetek ülve hallanám? És főképp, a szavak jelentene-e számomra némi megnyugvást? Aligha. Azonban történjék bármi, az őszinteség és a jóindulat olyan kincs, amihez mindenkor ragaszkodni fogok. Ötéves koromtól dadogtam és negyvenhét éves voltam, amikor elmúlt. Van ilyen. Különös, mert rögtön nem is vettem észre. Arra emlékszem, hogy lefekvéskor hirtelen belém hasított a felismerés: egy ideje nem dadogok. Illetve, néha most is elakadok, időnként megpörög szavaim eleje, mint a bicikli kereke (kuncogás), azonban többé nem szentelem neki a figyelmem. A dadogás semmilyen életkorban nem jelenthet problémát. Az elménk az, amely a gyötrődésünket táplálja. Nem cseréltem új életet, továbbra is összeszűkül az emberek szembogara, ha meghallanak, falat emelnek, "valami nagyon nem stimmel", lüktetik agyukból, "jó lesz résen lenni", óvatoskodnak. Máskor kényszeresen kimondják helyettem a szót, amelybe beletört a bicskám. Azt kívánom, ne arra fecséreljétek az energiátokat, hogy elfogadjanak, különben elszigetelődve senyvedhettek. Sorsotokat viseljétek emelt fővel. A dadogás Isten különleges ajándéka, csupán hibás nézőpont miatt tartjátok átoknak. Tömik a fejeteket badarsággal, hogy ne törődjetek furcsaságotokkal, hitvány alak, aki gúnyolódni mer. Hazugság. Jogotokban áll nem megszólalni. Olyan tanár nem érdemel tiszteletet, aki a némaságotokat nem becsüli. Sajnálom, amiért összetereltek benneteket, ezáltal is erősítvén az elkülönülés érzetét. Sajnálom, amiért nem találtatok megértő emberre. Sajnálom, hogy senki sem tudott átdöccenni hibáitokon. Sajnálom, hogy mindenkinek tanácsa lenne bajotokra, vagy csak megváltoztatna. Senki sem mutatja ki, hogy tökéletes, amit tőletek hall. Pedig az. Legyetek elnézőek a szüleitekkel, logopédusotokkal, a tanárokkal és még ki tudja még kikkel, akik belekergettek benneteket ebbe a karámba, ahol lépten-nyomon azzal szembesítenek, hogy bajban vagytok, kizárólag sima beszéddel lehettek tökéletesek. Bár láthatnátok, amit én. Azt, hogy a dadogás áldás. Elsajátíthatnátok a csendben ülést, a gondolatok nélküli meditálást. Megtanulhatnátok mindenkit elfogadni és szeretni, s arra is rájöhetnétek, hogy legtöbbet szavak nélkül lehet elmondani. Ha segítőszándékkal figyeltek másokra, lassanként közületek nem lesz, aki vigaszra szorul, hanem ti adtok vigasztalást. Ez a legjobb, amit ebben a világban másokért megtehettek. Elmúlik a dadogásotok, vagy sem, lényegtelen. Hála jár a Teremtőnek, hogy megáldott szabálytalanságotokkal, segítségével jobb emberré válhattok; s hogy életetek végéig meghagyja rendhagyóságotokat vagy elveszi, mit sem számít már. A beszédetekkel többé annyira sem kell törődnötök, mint hogy vesztek levegőt.

A Diogenész Beszélő Kör vezetője mellett ülő felszökkent. – Köszönjük a tanulságos emlékeit, Zuárd. Sok megszívlelni valót találhattunk bennük.

– Egy idő után átláttok a szitán. Sokkal inkább, mint a felnőttek. Őket kell szánni, mint…

– Köszönjük. Köszönjük, hogy elmondta mindezt.

– Igen, valamit elmondhattam. S hogy valaha hasznotokra válik-e, nem tudom. Honnan is tudhatnám? – Elhagyta a termet.

 

Zita trolibuszról szállt le, az Attila utcáról a Vécsei utcába fordult. Benyitott a nápolyis boltba. Jobbra, kisebb helyiségben, fiatal férfi ostyalapot kent a dagasztógép mellett.

– Üdvözlöm. Szita Zita vagyok. Mára beszéltük, hogy meglátogatom.

– Igen, vártam. Nagyon pontos. – Megtörölte a kezét és üdvözlésül nyújtotta. – Szélesi István.

– Még mindig kézzel kenik a nápolyit?

– Ezt momentán, De van kenőgépünk is. Édesapám grammra pontosan ki tudta adagolni a krémet. Jöjjön a pulthoz. Ilyenkor még kevés a vevő.

Zita kinyitva sorba rendezett fél tucat mappát.

– Színekkel és formákkal variáltam, de szavak is változtathatók. Ezen például ostyagyárnak írtam a boltot, egyszerre humoros és erőt, tartósságot sugároz.

A férfi vizsgálgatta a rajzokat.

– Igazából mind tetszik. Most kell döntenem?

– Itt hagyom képeket, és értesít, amint határozott, vagy valamilyen változtatást szeretne.

– Ez nagyon talált. „Minőség és hűség.” Édesapám pontosan ezt vallotta. A kereskedő legyen hű önmagához és vevőihez, az értékből egy jottányit se engedjen.

– A csempézés is még a régi?

– Csaknem minden. A szerszámok és ez a szeletelő sablon is. A dédunokámat is szolgálni fogják.

Zita megérintette a sablont. – Olyan, mint egy korona. Támadt egy ötletem. Nevük i betűjén a pont ennek a kalodának a rajza lehetne.

– Miért is ne? Tetszik. Igen, legyen úgy. – Nápolyikkal rakott tálhoz nyúlt. – Ó, majd elfelejtettem. Markoljon bele.

A képet nyitódó marok töltötte ki, Zuárd nápolyiport fújt el belőle. Amikor szürkületkor belépett a szállóra, a portás nagy szemeket meresztett rá.

– Hé, komám! Most vagy a tévében.

Zuárd futó pillantást vetett a műsorra. – Ja. – „A következő játékban tekegolyót kell gurítani a golflyukra, de úgy, hogy megálljon felette. Nem könnyű…”

– Figyelj, cimbi, hogy a ketyóban van ez? Élő adás megy.

– Hazudnak. – „Nagyon kiélezett a verseny, megint az utolsó fordulóban dől el, ki jut tovább…”

– Most akkor ki megy tovább?

– Én biztos nem. Remélem, nem szavaztál.

– Nem a fenét! – „Nagyon fontos, hogy telefonáljanak. Az önök szavazatán múlik nagyon sok minden…”

– Nem tudtam, hogy ekkora ökör vagy, Bubi.

– Te vagy ökör, hogy nem szóltál. – „Ne hagyják cserben kedvencüket, nagyon számítanak magukra. Most egy kis reklám következik, azután máris jövünk vissza. Ne feledjék, hívják valamelyik versenyző neve mellett lévő számot.”

– Güzülésig bámulod ezt a szemetet, és hagyod, hogy hülyítsenek. Ne húzd fel magad. Rám szavaztál, igaz?

– Ki másra?

– Jövök neked eggyel. Rendes tag vagy, Bubi.

– Ekkora disznóságot! Te tudtad ezt?

– Tudtam. Éghet érte a pofám.

– Akkor most mennyit akasztottál? Három fordulóban szerepeltél, az három misi, igaz?

– Szedd le majdnem a felét.

– Hogyan?

– Ennyit fognak kicsengetni.

– Ne szédíts! Ki fog nyerni?

– Amelyik a legtöbb hívást kapja. Azt hiszem, a kis szemüveges muki.

– Csak nem zakkantak meg? Állati idegesítő manusz.

– Sokan kajolják.

– Hé, újabb újságírót hajtottam el.

Zuárd elindult a lépcsőn. – Jövök még eggyel, Bubi.

– Keresett egy csaj is. – Zuárd megtorpant. A portásnak szétszaladt a szája. – Máris nem olyan sietős, komám.

– Ki volt?

– Valamilyen ara.

– Mara.

– Ja, az. Itt hagyta a számát, elveszítette a tiedét, és én sem fújom kívülről.

– Hoci. – Átvette a cetlit és továbbügetett.

 

Szolfézs és Peccs köveket gyűjtött halomba a telken. Laca és Mara ágakat dobált a darálóba. A parázskupacon fóliába göngyölt ételek sültek. Laca ággal forgatta a csomagocskákat.

Laca: – Gyerünk, Peccsendre! Raport.

Szolfézs: – Én is?

Laca: – Aki jön, aki nem bújik. Mara?

Mara: – Felőlem. – Ledobta a kesztyűjét és megmosta a csapnál a kezét. A többiek is ezt tették, azután a tuskókra telepedtek a parázs körül. Mara gereblyével mindenki lábához görgetett egy tekercset.

Peccs: – Gyia Gyurka élvezné. – A pamat eltűnt a feje búbjáról. Bontogatni kezdte a fóliát, majd ráfújt az ujjaira. Marát bámulta.

Mara: – Még nem könyörögtem eleget az anyjának, de úgyis megadja magát.

Laca: – Nem is kérdés. Egy ismerősöm, Tata Rozi…

Szolfézsnak ingott a feje, azonban ábrázata szokatlanul békülékeny volt. – Csak kitalálod.

Laca: – Találtam. Könnyebben kitálalsz meg kitalálsz egy kitalált személlyel.

Peccs: – Gyerekkoromban sátoroztam. – Bal keze rakoncátlankodott, jobbjával megregulázta. – Minek sietünk, időnk van dögivel.

Mara: – Maradhatunk. Láttam matracokat, meg egy rakat pokrócot.

Laca Peccsnek: – Ehhez mit szólsz, pupák?

Szolfézs: – Álomba beszélgetjük magunkat. Ezt szerettem.

Peccs: – Egy íjászverseny?

Laca: – Uram Szendergőm! Kezdődik.

Szolfézs: – Olyan hegyes bigyókkal is…

Laca: – Nyílbadobás. Nyilbán. Egy kis okulele? Lele lila?

Peccs: – Csak ha Mara is szeretné. Ő itt a főnök.

Laca: – Velünk cimborál.

Mara vezetett, mögötte Laca kapaszkodott, az oldalkocsiban Szolfézs és Peccs kucorgott. Mara, amikor kitette őket a járdaszélre, dudálással búcsúzott.

Laca (már a lakásban, a másik kettőtől elhúzódva) kedvetlenül: – Nem vagyok főnök.

Peccs: – Rendben, főnök. Fent akartok még kukorékolni?

Szolfézs: – Én elnyúlok és meglátom mi lesz. – Nyitott ajtónál levetkőzött alsónadrágra, és leheveredett a matracra. Álláig húzta a takarót.

Peccs az ágy sarkára ült. – Akarsz cserélni?

Szolfézs: – Kilógna a lábam.

Peccs: – Földön nem lóg?

Szolfézs: – Földön jó vagyok. – Kifelé: – Laca?

– He?

– Kivered a tamtamot az elmaradt fogmosás miatt?

– A te fogaid. – Hallatszott, amint elnyúlt az ágyon.

Peccs: – Lac?

– He?

– Mit csinált Tata Rozi?

– Tanyasi drabál volt. Sonkányi vádlikkal. Volt egy férje, Ciki Miki. Esténként még durmolás előtt eldünnyögte neki: Miki, mi kivagyunk.

Szolfézs: – Tudom, hogy csak a bolondját járatod velem. Mondd meg, ha rühellsz.

Laca: – Ha nem lennél itt, most főne a fejem, hogy mi történjen velem.

Szolfézs: – Így görbülj meg?

Laca: – Valahogy így. – Arca sápadt volt a bevetődő holdfényben.

 

Kósztasz és Zuárd a biciklijük előtt hevertek az árokparton.

Kósztasz: – Szóval ennyi, vége van.

– Még két folytatásban akartak, de már felfordult a gyomrom az egésztől. Több pénzzel jobb tanya lehetett volna.

– Mindent megtettél. Azért csináltad, hogy másokon segíts. És már nem is utálsz annyit.

– Tényleg?

– Még egy nyár és mosolyogni is látlak.

– Ne fogadj rá.

– Ne fogd vissza magad. Négy kórházban dolgoztam már. Mindenütt téged tennélek vezetőnek.

– Lennének heppjeim.

– Másokat kiebrugdalnál?

– Ebeket ne emlegess. – Somolyogtak.

 

A Családsegítő Központ parkolójában nyitott furgon. A kápolna előtt Dól Bendegúzt félkörben állta körül Ada, Peccs, Reni, Szolfézs, Benjámin, Gyia, Tiha, Laca, Tavaszka, Vaspor, Kósztasz, Salamon, ikrek, Zita, Mara, Zuárd, Tafota bácsi.

Salamon Dólnak: – Szóval téma kell. Milyen téma?

Peccs: – Amilyet akarsz.

Reni: – Legyetek szívesek figyelni.

Szolfézs: – Minek a hókuszpókusz? Kezdjük és kész.

Benjámin: – Én nagyon szeretném.

Gyia: – Kár is több szót vesztegetni.

Tiha: – Veszteglünk.

Laca: – Megvesztünk.

Tavaszka: – Lehet, hogy elsírom magam.

Vaspor Kósztasznak: – Ez a te csapatod?

Kósztasz: – Mindannyiunké. Egyben vagyunk.

Ada: – Mondj egy csúf városnevet. – Megdörzsölte az arcát.

Vaspor: – Lajosmizse.

Benjámin: – Egy szépet.

Vaspor: – Fertőhányok.

Kósztasz: – Nem láttam még a köveit.

Dól: – Most kell?

Mara: – Könnyebben menne a munka.

Dól: – Nem nagy munka.

Salamon: – Van benne munka jó.

Zita: – Oltári a hangom. Nem szívesen adom ki.

Laca: – Azért csak gyújts rá.

Tiha: – Ültessünk nótafát.

Eduárd: – Szipirtyót.

Konrád: – Piripócsot.

Gyia: – Anyátok kínját. Mit még? – Megmasszírozta a derekát.

Dól: – Tehát nem jutok veletek semmire.

Zita: – Ilyen kórust akarsz?

Dól: – Amilyen van. Nem finnyálok. (Laca: Finnya-fi) A szobrok benn vannak. – Bement a kápolnába. A két hosszanti fal mellett húsz-hatvan centiméter magas, hat-hat kőszobor sorakozott. Mindegyik alatt hántolt borókatörzs. Az alkotások fele kucorgó, gömbölyű testű alakot ábrázolt, másik fele barázdált arcokat. – Nem csak reszelés. Húztam bele Flexszel, itt-ott fúróval is bele-bele kaptam. Én már nem nagyon nézném őket. Csomószor láttam mindegyiket.

Ada: – Kit ábrázolnak?

Dól mogorván: – Kit kéne ábrázolniuk?

Vaspor: – Ha megszólalnak, az ő bajuk.

Tafota bácsi: – Hogy nyiszoroghattak.

Szolfézs: – Most jól vannak.

Benjámin: – Megfoghatom?

Dól: – Fogd, de utána te leszel az alt.

Benjámin: – Szívesen. – Megtapogatta az első arcot.

Zuárd: – Olyan mind, mint egy vaskos oszlopcsonk.

Dól: – Azok is. Úgy látod, ahogy akarják.

Eduárd: – Mr. Dzsunky.

Konrád: – Vajkürt.

Szolfézs: – Fűtelék.

Dól: – Mi a bánatos nyavalya az?

Szolfézs: – Tökinda.

Dól: – Az más.

Laca: – A más itt más.

Ada: – Bendegúz is más most. – Csücsörített, mintha cukrot szopogatna.

Salamon: – Ilyen, amikor nem fest. Csupa ideg!

Tiha: – Duzzás.

Laca: – Na, ez túlzás. Ne essünk turzásba.

Dól: – Kiélveztétek?

Benjámin: – Szívesen nézem.

Gyia: – Más lesz a menetrend, Benja. Ezt súgják a csontjaim.

Dól: – Kifelé.

Laca: – Legyünk kint karcos arcosok. – Dól után vonultak.

Eduárd: – Gingelin.

Konrád: – Tauré. – Az ikrek lecsüggesztették fejüket egy lehajtott fejű szobor mellett.

A kápolna előterében újra felsorakozott a csapat.

Dól: – Kiéneklek egy hangot, és akire rámutatok, ugyanúgy megismétli. Akkor, tessék. Diggi. – Szolfézsra mutatott. – Tessék!

Szolfézs: – Mi van?

Dól: – Ne nézz így. Ne nézz így. Diggi.

Szolfézs: – Ne nézz így. Ne nézz így. Diggi.

Dól: – Csak Diggi. Fűrészpor van az agyadban?

Laca: – Velő.

Tavaszka (szelíden): – Csak Diggi, János.

Szolfézs: – Akkor ezt mondja. Diggi.

Dól: – Csak Diggi.

Peccs: – Diggi.

Szolfézs: – Hát, Diggi.

A kamera megkerülte a társaságot, leszaladt a dombról.

Dól hangja: Daggi. Gyi következett: Daggi. Benjámin: Ó, ez nagyon diggi. Dól: Te jössz, Benja. Snurri. Benjámin: Snúrri. Dól: Ne így. Nincs füled? Milyen hangot ütöttél meg? Benjámin: Nem ütöttelek meg, Bendi. Dól: Snurri. Benjámin: Snurri. Dól: Murri. Tiha: Én? Dól: Te hát. Kire mutatok? Nincs szemed? Murri. Tiha: Murri. Dól: Na, hórum. Zuárd: Hórum. Dól: Valaki, aki figyel. Lórum. Kósztasz: Lórum. Dól: Na végre! Akkor tessék elölről, akire mutatok. Fel a kezet. Ki a diggi? Jó. Daggi. Benjámin: Snurri! Dól: Kussolj, már ha nem haragszol érte. De jó, mégis jó.

Benjámin: – Akkor te vagy a dinnye?

Dól: – Hát lehet csodálni? Gyerünk.

Zuárd fenyőágon szaloncukrokat tett a hármas sírra, és amikor lefelé suhant a szerpentinen Vígántpetendre, Mozart Bastien und Bastienne singspieljéből Colas áriája zeng a csoporttól: Diggi, daggi, snurri, murri, hórum, lárum, szánom-bánom, nyitom-zárom, vigyen álom, ákom-bákom könnyet mar a három várrom. Zutty!   Diggi-daggi-snurri-murri-hórum-lárum várrom áll ott, mindent tárok, minek vársz ott, pisztrás lót jót taszigálom; könnyebb bölcsnek lenni, ó, kölcsönt adni nem való éle van az esze mindnek. Hukk!

 

Zalán fotelban terpeszkedett a nappaliban, kifelé merengett az ablakon. Nesztelen megjelent Zita.

– Összeszedtem anya ruháit. – Vitrin felé fordult. – Hol van apa urnája?

– Borsódzott a hátam, ahányszor megláttam. Beraktam a gardróbba. Szerintem anya arra várt, hogy megjelenj, és együtt elbúcsúztassuk.

– Sajnálom.

– Nem haragudott. Sosem beszélt senkiről haraggal. Gondolom, együtt szórjuk ki apáéval.

– Lehangoló látni ezeket a holmikat, amiket már sosem használ senki.

– Bedobozolod? Én képtelen lennék rá.

– Meglesz.

– Nem kell asszisztálnom hozzá, igaz? Megvan még a kulcsod?

– Nálam van. Tavaly még volt egy öreg Škodám. Egyszer leparkoltam a közeli utcában, és elsétáltam többször a ház előtt. Őrülten dobogott a szívem. Féltem, hogy szembejön anya.

– Mitől tartottál?

– Elegem volt. Életem nagy részét ebben a házban töltöttem. Végleg le akartam zárni ezt a korszakot. Úgy éreztem, folyton kémkednek utánam. Főképp anya. Utolsó éveiben úgy bánt apával, mintha mosogatórongy volna.

– Összenőttek. Nem csodálom, hogy anya a végén már nem volt önmaga.

– Ebben a házban senki sem volt önmaga.

Zalán: – Minek kellett nekik gyerek, amikor…? – Dobolt a karfán. – Ideköltözöl?

– Terhedre vagyok?

– Nem erről van szó.

– Itt minden anyáé. Összepakolom a dolgaikat. Ahogy betettem ide a lábam, mintha helyére tolakodnék. Ha legközelebb jövök, kitárok minden ablakot. Kamaszkorom óta mindenhonnan megszökni akartam. – Forralóban víz bugyogott. – A házban minden gondolat szürkévé vált. Áporodottá. – Elmenőben: – Anya sosem engedte el gyerekkora árnyait.

 

Kósztasz és Pacsirta a domboldal utolsó házait kerülték. Az öregember botjára támaszkodva megállt.

– Gondolta volna, hogy fiatalkoromban tájfutó is voltam?

– Simán.

– Tudja, hogy ez próba volt?

– Minek a próbája?

– Nem vinnyog-e, hogy pihenjek, üljek le, meg ilyenek.

– Kiálltam a próbát?

– Úgy tűnik. De lehet, hogy hazaérkezéskor kellett volna mondani. Ez is a bajom. Kikotyogok mindent, mint egy vénasszony. Feleségemtől tanultam. Volt nős?

– Nem.

– Irigylem. A férj a tökét is levághatná. A férfi inkább ezerszer verje fejét a falba a magánytól, minthogy összeköltözzön egy nősténnyel.

– Nem tudtam.

– Még taknyos hozzám képest. De ebben a korban a legtöbb férfi járomban sínylődik, vagy elvált és készül újra felvenni az igát. Kevés az olyan szerencsés, hogy hatvan éves korára elhulljon az asszonya. Később meg minek. Teste börtönébe zártan csöpög, fáj, zsibog valamilye. A fenébe. Bökje már ki.

– Micsodát?

– Hogy miért nem váltam el?

– Szóval?

– Szóval? Miféle kérdés ez?

– Miért nem vált el?

– Törődjön a saját dolgával, okostojás.

– A házak mögött visszafordulhatunk.

Pacsirta: – Helyes. – Elindult. – Volt egy öcsém, csavargott, képtelen volt tartósan megmaradni egy helyen. Egyszer csak nyoma veszett. Kemény hideg volt. Nyaranta szokott eltűnni, a tél mindig hazakergette. Sokan keresték, végül két faluval odébb megtalálták a mezőn. Félemeletnyi trágyahalomba fúrta magát, abban melegedett. Mindenki őrültnek hitte, főképp hitványnak, de volt vér a pucájában. Nem tehetett róla, hogy folyton lenyomni akarták. Nekem lekvár van gerinc helyett. Tessék. Ha már annyira tudni akarta miért nem váltam el.

– Mi lett vele?

– Eltűnt az Alpokban. Úgy hírlett, odaindult. Megfagyott, éhen veszett, lezuhant, bármelyik lehetett. Ha életben lenne, rég megkeresett volna, én meg úgy pakoltam volna alá mindenem, mint annak a rendje. Tudom, hogy kedvelt. Senki sem mondhatta volna, hogy hagyjam sorsára azt a senkiházit. Adtam volna a huhogók burájára. – Megtorpant. – Néha, ha nagyon felhúzom magam, azt kívánom, bár az asszony piszkált volna, amiért az öcsém alá nyúlok. Nem olvashatta volna fejemre puhányságom. Érti, fiatalember?

– Most sem málé?

– Málé? Görög, és ilyen szavakat ismer? Kicsit az öcsémre emlékeztet. Sosem mondott volna ilyet, hogy málé. Dévánkozik, ilyeténképpen, azt igen, de málé? – Megcsóválta a fejét, és bal lábát húzva nekieredt.

 

Mara vezette a motort. Oldalkocsiban Dól és Vaspor. Berobogtak a hegyesdi kavicsbányába. A védőtöltésnél Vaspor kipattant, és fakardjával suhintott.

– Kard ki kard. Ez lesz a nevünk.

Dól körbenézett. – Hogy lehet, hogy nem ismertem?

Vaspor: – Hogyhogy?

Dól: – Az erdőn át nem több két óránál.

Mara: – Útról nem lehet látni.

Vaspor a borbolyák közé nyargalt és fojtottan tüsszentett.

Dól: – Hallottam ám, Vaspor. Ezért ma meg holnap csendben maradsz, különben egy hétig nem jöhetsz felém. – Marának: – Rühellem a tüsszentést. Nehogy megpróbálja.

– Maga nem szokott?

– Persze hogy szoktam, de emiatt csak nem verem a fejem a falba.

– Visszafojtani is tudom.

– Főképp azt utálom. Csak annak legyen a barátja, aki nem tüsszent. És ezt a szót sem ejtheti ki előttem soha.

– Úgy lesz. Márgafalban nagyobb kavicsokat is láttam.

– Flex imádja.

Vaspor hátulról került, kardjával a lejtőre karcolt.

– Kissé leharcolt. Az alja már nagyon meredő.

Dól két kavicsot emelt fel, súlyukat méricskélte.

– Csappantyúkkal egymáshoz rögzíthetném őket.

Vaspor: – Én pedált raknék rájuk. – Ő is felvett egyet. – Ebbe szerelj hőmérőt.

Dól: – Mara, príma helyre hoztál, helyrehoztál.

Vaspor: – Ez természetes.

Dól: – Természetes kompozíciók lehetnének.

Vaspor: – Némelyikre patkót is tennék, vagy más anyagot. Agyagot, esetleg szegesdrótot.

Dól: – Kell egy kis gógyi.

Mara: – Lábaikhoz befér néhány példány.

Dól feltekintett a tiszta égre. – Jó volna, ha egy hétig még nem lennének felhők. Szabad térben napsütésben tudok csak dolgozni. Templomban az más. Némelyik szakrális helyre épült. Egyszer kiáltson valamelyik belsejében.

Vaspor (magában): – Vigyél kardot.

Dól: – Alkossunk. Lássunk neki. – Előremutatott. – Oda hordjunk köveket. Vaspor csigavonalat húz a kardjával, mi meg rápakolunk. Közepe agyunk veleje. Annál a púpnál lesz az eleje.

Alkonyodott. Vaspor és Mara a leszelt domb tetején lógázták a lábukat. Dól katicahátakat pingált a kövekre, és amikor jelzett, Vaspor lebukdácsolt, és a festetlen darabokon szökellt.

Dól: – Nagyobb elmével csináld. Így kész ráfizetés.

Vaspor lebegtette a karját, és amint az ábra belsejébe ért, Dól láthatatlan pányvával kifeszítette a levegőbe.

– Most! – kiáltott Dól, utána intett Marának.

– Mit csináljak? – kérdezte Mara.

Dól: – Ettől lettünk ragyogóbbak. – Ellazult. Vaspor zajosan engedte ki a levegőt.

Repesztettek. (Rontheo: Zyclus [1’22-1’58]) Dól kiegyenesedett háttal ült, arasznyi bot fityegett a szájában, mint egy szivar. Vaspor kardját bökte az égnek, mozdulatlanná dermedt. Lábainál, legnagyobb kövön, Mara aranyglóriás arcképe.

 

(Can: Thief) A Kereki-dombról a Kornyi-tóhoz vitorlázott a kamera, az Idő Ösvényén suhant, az „Afrika földjét” keresztezte, végül az újdonatúj fahídon túlemelkedve Szentbékkálla látképe bontakozott ki. Porezen csúcsáról mutatkozott meg a környező, Cerknot magába foglaló táj. Kobaridot lehagyva – Soča folyón átívelő függőhíd magasából egy szökelléssel – Kozjak vízesés tűnt elő. Úgy tetszett, Varsit elkerülő Ceno a Campori di Borzonascához kanyargott, amely előtt a tulajdonos, Bruno Balsamo pózolt basanadrágjában. Feltűnt a Giacopiane gátja, utána a Penna tar platója. Borzonasca susnyás temetőjét Bardi Piazza Martiri d’Ungheria-i életképe cserélte fel, majd hirtelen váltással Sestri Levante-i Previna Pizzeria következett, melynek panorámaablakánál Kósztasz és Zuárd a gombás-sajtos pizzák maradéka előtt könyökölt. (Beszűrődött az utcazaj, olvasható volt a túloldali épület hirdetése: Fiona Bowler School of England.)

– Innen már közelebb vagy az otthonodhoz – mondta Zuárd. – Átugorjunk? Még egy kis vonatozás.

– Azt a kiruccanást már én állom.

– A pénz semmiből jött, miért ne szóródjon jó dolgokra?

– Igaz. Hogyan tisztelhetnélek, ha önzetlennek sem hiszlek?

Zuárd: – Rántott békacomb.

– Újabb idióma? Magyarok, ti ebben nagyon mentek.

– Menők. Apám szokta mondani a felesleges udvariaskodásra.

– Nem értem. Az udvariaskodás valamikor felesleges?

– Minek az igyekezet a barátság megtámogatására, amikor az már régtől szilárd.

– Szóval barátság?

– Jöttél volna, ha nem kedvelnél?

– Akkor megyek haza, barátom, amikor nem fog fájni az emlék. Végigjárom a helyeket, és nem keserednek meg a gondolataim.

A bejáratnál pásztázták az utcát.

Kósztasz: – Itt a nyüzsgés élőbb, mint nálatok.

– Tudod jól, mi van nálunk.

– Mint egy színlegyező. Két kőhajításnyira mediterrán a táj, aztán sztyepp, majd kicsit odébb gazdag ligeterdő. A táj úgy fekszik az ég alá, mint fenséges lég arája.

– Égi kisasszony.

– Hú! Nem abban a pillanatban vált az agyam.

– Kósztasz, értelmünkre mindig valaki más vigyáz. – Elvegyültek a tömegben.

 

Zalán komoran egy nyitott dosszié fölé hajolt. Laca két bögrében teát hozott, a teafilter cérnája kilógott belőlük. A lapok mellé helyezte az italokat.

Zalán: – Jó régi anyag.

– Aha, lehet vagy húszéves is.

– Íróikról tudsz valamit?

– Kettő az antológia összeállítása után hamarosan elhunyt. Lehet, hogy a többiek is, vagy csak elkerültek a városból.

– Különös, hogy többen nyilatkozatban hozzájárulnak műveik közléséhez. Mi szükség volt erre?

– Nem tudom. Az egyikük rám bízta a paksamétát, hátha az írásokkal nagyobb szerencsével járok. Nemrég eszembe jutott Zita. Értelmes nő, sok helyen megfordult, nem csak lepusztult közegben.

– Tartalmához nem tudott hozzászólni. Arra kért, én mondjak véleményt.

– Üzenhettél is volna.

– Szívesen jöttem. Kiadható persze, mint minden, amit leírnak. Érdekes dokumentum. Mindegyik saját nyomorúságával foglalkozik. Képtelenek egójukon kívül, megszűrve láttatni a világot. Olyanok, mint egy szivacs, ami felszívja a nyomort.

– Az volna meglepő, ha emelkedettebb világról akarnának hírt adni. Némelyiknél ez terápia. Kiöntötték a szívüket. Elképzelték, hogy valaki odafigyel a hangjukra. Te is írsz.

– Az egóm nőtt meg. Főleg az elején hittem, hogy értek is hozzá.

– Hogyne értenél; valamit elbeszéltél, elkezdted és befejezted. Ez a remek, lerakni az utolsó pontot.

– Szerzők között szerepelsz?

– Csak ügynök vagyok. Rossz ügynök. Rajtam maradt, és szabadulnék a feladattól.

– Szólaljanak meg ezek a hangok a könyvtárban. Lehetne kézirat bemutatót tartani. Ilyen még úgysem volt.

– Az egyik szerző kellemes hangon énekelt. Gitározott is. Egy másik fél tucat dalt komponált, talált egy amatőr bandát, amely kísérettel felénekelte szerzeményeit egy magnószalagra. Vacak kis elemes lejátszóján naponta többször meghallgatta. Hihetetlen volt.

– Megvan a kazetta?

– Húsz éve nem láttam a gazdáját.

– Ha rám bízod, megszervezem a bemutatót. A művek nem születtek hiába. Lesz, aki felolvassa őket. Léteznek orvos írók. Szövetségbe tömörülnek. Nevük előtt a doktorral publikálják irodalmi műveiket. Épp olyan vicces, mint aki asszonynevén ír. Lehetnél a lecsúszottak kurátora, opuszaik védnöke.

– Lehetnék, de most inkább ehetnék, s ha kérnél még, lehet épp.

– Zita említette, hogy sosem vesződsz bon mot-id lejegyzésével.

– Azzal a megjegyzéssel, hogy mind csak kerítés, körítéssel.

Zalán megérkezett a lakásba, rányitott Zitára. A húg nem nézett fel, számítógépen 3D-s betűket forgatott.

– Jól kijöttetek?

– Végig az motoszkált a fejemben, ér-e annyit az életművem, mint Mozart egymás mellé lejegyzett hat hangjegye?

– Meglett a válasz?

– Jól bezabráltam.

– Akkor csak ragadt rád valami.

 

Kósztasz a kertben közelített az arcukat Nappal süttető Tihához és Pacsirtához.

Öregember: – Lám, a világvándor. Tudja, fiatalember, hogy veszélyben az állása? Ez az öregember itt épp lecsapni készül a kezéről.

Tiha: – Itt nagyon harapni a frisset.

Pacsirta: – Bár néha úgy makog, hogy azt hiszem, ő a görög.

– Kósztasztól tanulom a nyelvet.

– Csak nyelveljen.

Kósztasz: – Lehet, hogy tényleg nem lesz rám szükség.

– Azt nem mondtam. Nem tudtam, hogy sértődős.

– Fontos, hogy jól érezze magát.

– Ez nem egy rohadt szolgáltatás. Ha jól akarom érezni magam, jól is fogom. Nem más fogja kibumlizni.

– Én is azt hiszem.

– Néha magamat is utálom hallani.

Tiha: – Ezért is kártyáztunk.

– Nem ezért. Azt hittem, kedveli.

– Csont nélkül.

Pacsirta Kósztasznak: – Üljön le. Ha itt van, ugyanúgy használhat mindent. Ne kérjen semmiért engedélyt. Szolgálja ki magát, öreg barátjának is megmondtam.

– Éltem is tele.

Pacsirta: – Gondolom, azt mondja, vedelt, mint a gödény.

Tiha: – Szőrén-hátán.

Pacsirta: – Magát nem húzza fel?

Kósztasz: – Sokat derülök. Sétáltak is?

Tiha: – Szőrmentén.

Pacsirta: – Fájt a lábam, de már jobban vagyok.

Kósztasz: – Hozok majd rá balzsamot.

– Valami görög?

– Andalúz.

– Nafene. Küldték, vagy mi?

– Szereztem. Mulasztja, ami múlható.

– Hát, az éveimet nem hozza vissza.

– Nem is kell.

– Mondja maga.

– Azt hittem, az öregek nem akarnak visszafiatalodni.

– Azok ütődöttek. Azért, mert ifjan hegyeket másztam, nem jelenti azt, hogy most ne szeretnék. Persze hogy szeretnék, fiatal barátom, de ha valaki gibernyúz…

Tiha: – Most lesz andalúz.

– …nem ugrálhat.

– Elandalúz.

Pacsirta sóhajtott. – Nincs kapcsolója, már kerestem.

 

Mara és Laca társaságában Dól Bendegúz a kerítést méricskélte. Sarkában növő körtefán már sárgultak a levelek.

Dól: – Szóval, itt mennyiség számít, nem minőség.

Mara: – Vasportól tudom, hogy az ilyesféle munkát sem veti meg, főképp, ha megfizetik.

Dól: – Vaspor nem hazudott. Vaspor néha szálka ott, amin ülök, ha sokat fecseg.

Laca: – Nyilván nem kecsegtetett. Hárman osztozunk.

Dól: – Nem kell a részem? Sokat néztetek ti is engem.

Mara: – Szeretnénk, ha a részét elfogadná.

– Hát jó. Van mindenem, papírt is hoztam, ha számolnom kell.

Mara: – Dolgozhatnánk a házán is. Kicsit olyan…

– Kicsit olyan, meglátjuk. Belül szép.

Laca: – Belül szép, kívül alig ép. A tulajdonos tagnak van egy csomó szere, amiket használhatnál.

Mara: – Délután át is vihetnénk belőlük valamennyit.

Dól: – Sima barna?

Lehanyatlott a nap, amikor Mara és Laca Dólhoz közeledtek. Kerítés festése elkészült, bástyaoldalt glóriás angyal töltötte ki.

Dól: – Enélkül mit akartok?

Laca: – Nekem kéne.

Mara: – Igazán remek.

Laca Dólnak: – Szerintem Kósztasz rád bízná a teljes teret. Kertben kellenek az ilyenek.

Mara: – A nagyobbik trombitacserje épp a bástya elé illik.

Laca Dólnak: – Nagy vagy, főnök.

Dól: – Nem bánod?

Laca: – Imádom.

Dól az esővízgyűjtőre bökött, melyen Mara arca díszelgett. Komolyan bólogatott. – Glóriások a családom.

Újabb udvar (Dól Bendegúzé). Vaspor a házból kicipelt egy dobozt. A lomhalom elé dobta és rátelepedett. Dól megjelent a padlásajtóban, elégedetten Vaspornak:

– Erős a löketed.

Laca: – Hány év őrzése is?

Dól: – Vagy húsz, de lehet, hogy negyven.

Laca: – De jó, nagyon jó.

Mara bográcsban főzött. Közelben Konrád sertepertélt. Eduárd nylon- és papírdarabkákból álló bugyorral bukkant elő.

– Egérfészek – mondta. – Eliszkolt a gazdája.

Konrád: – Lehetne itt egy angyalváros.

Mara apja a kapu elé parkolt.

– Kösz, hogy eljöttél – fogadta Mara.

Dól felülről: – A kályha untig dugig van mindenféle kacattal.

Apa: – Mivel fűtötték?

Dól lekászálódott. – Mellettünk duzzog egy régi, pozáns műhely, ott pang vaskályha is. Megmutatom. – Kitárta az ajtót. Olajos padlón matracos vaságy, komód, két nyeklett szék, almásládákból eszkábált tartó kerti szerszámokkal. Üres képkeretek lógtak a falon. – A lenolajos angyalok adták a legjobb tüzet.

– Mutassa a cserépkályhát.

Miközben bementek a házba, Vaspor kézikocsit kötött a lóra. Ikrek megrakták papírral, s Vaspor a kupachoz irányította a szállítmányt.

Előkerült az apa. Meg kell tisztítani a kéményt, és működni fog – mondta a lányának.

Vaspor: Kipróbáljuk.

Mara (apjának): Vacsorázz velünk.

Inkább otthon. Elhajtott.

Vaspor betrappolt az épületbe. Hamarosan kifelé szaladt, mintha kergetnék.

Mara az érkező Dólnak: Mi van vele?

Bolond – mondta Dól.

Vaspor: Jó éjt kívántam.

Dól: A háznak, te bolond? Marának: Télen úgy védte a kuckója kályhameleg angyalait, mint aki megkergült.

Mara: Mit csinál most?

Dól: Elszelelt; estig nem látjuk viszont. Bolond. A tűzhöz húzódott, fölé nyújtotta a kezét. Az ikrekkel elinduló ló felé sandított. Két bolond egy pár. Ló majd hazahozza. Mert a levesből.

Laca Marára nézett, majd elügetett a ló után.

 

Lipót sírjára Laca, Ada, Benjámin, Tiha, Szolfézs, Tavaszka, Salamon, Peccs, Gyia, Kósztasz, Zuárd, Reni, ikrek, Tafota bácsi, Vaspor – egy-egy szál rózsát tett, Tavaszka kettőt, egyik szalagján Zita nevével. Ugyanők az urnafülkénél tömörültek, ahol fekete drapériával letakart asztalon két urna állt. Zalán, oldalán Zitával, mondta a búcsúztatót: „A szülő szentség. Szülőnek lenni kegyelmi állapot. A gyerek ifjan gyakran tékozló, távolról is hazavágyik. Ha sértett, elvétve azt hiszi, megbocsátania kell azoknak, akik felnevelték. Ettől aztán élete csupa káosz. Béke és megvilágosodás olyankor hatja át, amikor már megértette: a szülőknek mindig köszönet jár. Különben haragja leláncolja, gondolataival tovább mérgezi környezetét. Sorsa egy lesz: szülőként megismétli, amit helytelennek vél gondviselői életében. Ítélkezik – ezt másolta le a világból –, ezért legvégül kiüresedetten, boldogtalanul távozik. De ez sem számít már – lesz, aki megbocsát a háládatlanoknak is.” Orra előtt elröppent egy papírrepülő; Tavaszka elsírta magát. „Ám ezek itt a köszönet szavai… Életutak során kapcsolatok bomlanak, teremnek újak, ugyanolyan súlytalanok lesznek azok is; legtöbben még egy szimpla barátságot sem képesek megmenteni. Halál percéig megköt az illúzió, kevesen jutnak a bölcsesség állapotába. Azt hisszük, ismerjük, ahová beleszülettünk, közben annak sem jutunk a mélyére, amit már megszoktunk. Azonban akiktől most búcsúzunk, beengedtek hétköznapjaikba többeket is, s ha a meg nem értésből támadt is feszültség, lendítettek tovább a Család Kerekén. Legszentebbé vált életükben az állhatatosság: békés természetükkel összekötni, ami elbomlik, megtartani, amely már majdnem félrecsúszott. Saját maguk teremtette változatlanságban éltek, mindig óvták a hozzájuk vezető szálakat. Cipelték, amit rájuk rótt a Teremtő; fáradhatatlanok voltak olyankor is, amikor más feladta volna.” Vaspor kihúzta övéből a kardot, megpörgette. Peccs önállósodott kezével bajmolódott. Az ikreknek erősen megdőlt a törzsük, balra billent a fejük. Reninek néhányat lüktetett kifelé fordított tenyere, azután megtámaszkodott a levegőben. „Miként forog tovább a Kerék? Példájukkal megmutatták, hogy a békülékenységbe vezető út elszakíthatatlan, további őrzése a hátramaradottak felelőssége. Az utódok megtanulhatták: ha lesz, aki befogad, kevés igyekezet kell, hogy harmóniában érezzék magukat. Ők ketten egy nehéz életút epilógusában – Isteni kegyelemként – csaknem Hazaértek. Ezek után mit tehet egy Fiú? Gyarlóságaiban, fájdalmaival együtt is rendületlenül megóv, támogat tovább másokat.” Újabb repülő szállt, elvitorlázott a sírok fölött, s amikor a kamera utánaeredt, Laca piros, kavicsos úton heverő papírrepülőt bökött a botjára.

Öltönyös, kopasz férfi bukkant fel mellette.

A csikkeket is szedje össze. A kandelábernél négyet láttam.

Értem, főnök.

Ne nevezzen főnöknek.

Jól van. László vagyok.

Tudom ki maga. Csinálja rendesen.

Úgy lesz.

Van ebédjegye?

Nincs.

Jöjjön be az irodámban. A titkárnőmtől átveheti. Faképnél hagyta.

Várjon, fő… Még egy pillanat. Annyi az ebéd ára, amennyi a kifüggesztésen szerepel?

Természetesen.

Inkább nem kérem. Fél fizetésem ebédre költhetném.

Jó, nem kényszer. Ahogy akarja. Azt hittem, örül neki.

Örülnék, de az albérletre is futnia kell.

Nézze, erre nem érek rá. Ma még meggondolhatja. Titkárnőm odaadja, ha kéri. Elsietett.

Laca visszaindult. Padon üldögélő nőhöz ért, aki egy autósmatricás albumot lapozgatott.

Azok klasszak – mondta Laca. – Kölyökkoromban nekem is voltak matricáim. Nem tudtam, hogy léteznek még. Lehet, hogy valahonnan én is előkotorhatnám az enyéimet.

Ajándék. A keresztfiam él-hal az autós képekért. Gyűjti őket.

Ennek örülni fog. Ha kettő van valamelyikből, elcserélheti.

Már ha nem késtem el vele harminc évet.

Igen, feltéve. De talán szerencséje lesz. – Továbbment, azután visszafordult. – Van egy ismerősöm, Alexnek hívják. Fura neve van: Dolgavan Alex Desszert.

Becenév?

Megkérdem, tud-e segíteni. Esetleg, ha mégis előkaparná valahonnan a sufniból a képeket, elhozhatnám a keresztfiának. Otthagyom a portán.

Nem szívesen fárasztanám. Talán ez a Desszert nem is akarna megválni tőle.

Bízza rám. Ráírom a borítékra, hogy Desszert. Maga meg elkéri. Így lesz a legjobb.

A nő kényszeresen mosolygott, Laca elpályázott. Egyenruhás őr sietett utána, cipője csikorgott a kavicson. Laca megfordult.

Kiszúrta a tulaj, hogy beszélgetett az egyik vendéggel. Üzeni, hogy többé ne tegye. Sajnálom. Meglehetősen szigorú szabályok vannak érvényben. Az elején még én is csak kapkodtam a fejem.

Értem, főnök. Rendben van. Köszönöm. – Az őr biccentett, megfordult, Laca meg lehajolt egy csikkért.

 

Tiha az útfordulóban távcsővel pásztázta az öböl fövenyét.

Pacsirta: – Az a kukker már odaragadt a fejéhez, fiam. Ha a parton sétafikálna, idepásztázna.

– Amazok amazonok.

– Na, mutassa! Nálam már nem ugrál a tesztoszteron. – Megragadta a látcsövet. – Amo szappan szagú babák. Ruhában már észre sem venné őket. Mit akar tőlük?

– Egy szót sem. A tájat néztem.

– Ja, meg azokat, akik letanyáztak. A felnőttkor az, kedves, öreg barátom, amikor már nem kémkedsz senki után. Nem tipródsz másokat megismerni.

– Ez nem az öregkor?

– Az öregkor annak a felismerésé, hogy mennyi agyalágyultságot követtünk el. A végére még a felét sem tudjuk vétkeinknek.

– Amíg vádolok, nem békélek.

– Szépen fog megöregedni. A kölykei – mert azért a nősülést nem ússza meg – magára se bagóznak.

– De végére lehull a lepel.

– Valamit valamiért – de ezt nem tudom, miért mondtam. Ilyenkorra az emlékezés már nem lesz az erőssége.

– Ezért legyen még egy kis muníció. – Visszavette a távcsövet, és belebámult az ég kékjébe. – Jó fejek ezek a madarak.

Pacsirta: – Kicsit megszédültem. – Fájdalmas képpel megfeszítette tagjait.

 

Zuárd az emeletről (biciklivel a vállán) a porta elé érkezett. Földre rakta a gépét. A portás szalámis zsúrkenyeret falt.

– Imént riszált itt két rinya – mondta tele szájjal. – Azt pampogták, te villantottál-e az Eszemben sincsben? Frankón elkentem a szájukat, hogy nem vagy zargatható. – Vigyorgott. – Vagy hozzád kellett volna őket billentenem?

– Jól csináltad, Bubi.

– Azt meghiszem. Tisztára hibbantak voltak. Ilyenek ezek az újgenerációs lukak. Örülj, hogy megszabadítottalak tőlük.

– Szuper volt, Bubi. Máskor is mutasd meg, ki itt a góré.

– Cimboráknak mindent, pajti. – Szétszaladt a szája, kilátszottak lapátfogai.

Zuárd a sorompó mellett eltolta a kerékpárját, és intett az őrnek. A faházban munkásnadrágba, bakancsba bújt, majd az üres konténerbe lapátolta a szanaszét hagyott konyhai hulladékot. Egy középkorú férfi tétován megkerülte, végül nekidurálta magát:

– Iván mesélte, mennyire összebarátkoztak. Vitt neki gyümölcsöt. Megtenné, hogy figyelne rá máskor is? Hálás lennék. Nem biztos, hogy minden héten jönni tudok.

– Örömmel. Nagyon élénk fantáziájú fiatalember.

– Azt hiszem, túlságosan élénk is.

– Nem kellene itt lennie.

– Nem?

– A gyógyszerek szétzilálják az elméjét, szervezete megborul. Láthatta, hogy néhányan már csak vegetálásra képesek.

– Fura…

Zuárd a szívére mutatott. – Szív és értelem – ezek hiányoznak. Ivánt hazaviheti gyógyszerfüggőként és megrokkanva.

– Azért furcsa…

– Végül haláláig berakhatja tengődni egy intézetbe, ahol rosszul bánnak vele.

– Egész nap dolgozom. A feleségem, mármint az új, a régi meghalt, nem tud felügyelni rá, vállalkozásunkat igazgatja. Iván néha olyanokat tett, hogy égnek állt a hajunk.

Zuárd: – Barátommal létrehoztunk egy gazdaságot. Ott Ivánok is jól éreznék magukat. Cserépkályhák megépítése után lakható lesz. Jöjjön el és nézzen körül. Nincsenek gyógyszerek, büntetések, mindenki úgy segít, ahogy tud. – Papírdarabra írt. – A barátom neve és telefonszáma. Említeni fogom, hogy számíthat hívására. Látogasson el mielőbb, és innen kivihetjük Ivánt.

– Mennyibe kerül?

– Önellátásra akarunk berendezkedni, de létrehoztunk egy adományvonalat. Végül is mozgalmat szeretnénk indítani.

– Feltétlen hívom.

– Várni fogjuk. Isten áldja.

A fűben leszúrt botkapuk között öten teniszlabdával fociztak. Zuárd védett. Egy felhevült lány a görbe fiúnak rikoltott: – Iván, passzolj!

 

Vaspor kullogott elöl a fennsíkon, mögötte poroszkált a ló, hozzákötött kézikocsiban az ikrek gubbasztottak. Vaspor balra mutatott.

– Odébb az ölyvek tanyája. Ez itt a héják birodalma. Az egérlyukak felett lecsapnak – suhintott fakardjával –, ijesztgetik a nagy semmit.

Eduárd: – Te is ijesztgetsz.

– Nem, te nem vagy ijedős.

Konrád: – Millióért lennél nyúlszívű?

– Inkább semennyiért.

Eduárd: – Miért nem ülsz lóra?

– Nem biztos a leszállás. Örülj, ha nem taposnak meg.

Eduárd leugrott, felkapaszkodott a ló hátára.

– Nagyon nagy nagylegény vagy, de hogy jössz le róla?

Konrád felmászott testvére mögé, Vaspornak:

– Szállj a kocsiba, s ha nekivadulsz, kiugorhatsz.

– Kis ugorkák. Látszik, hogy sosem volt apátok.

Vaspor megállapodott a szakadék szélén, a ló a fejét szimatolta.

– Na, akkor ugrunk?

Az ikrek egykedvűen néztek a mélységbe.

Vaspor: – Jó ez a melegség, ami alulról árad.

Elindult jobb felé, a ló követte. – Jól csinálja Kósztasz. Ő még a taknyot is felitatja, – Kivonta kardját. – Ott maradsz, ne mozdulj! Hát ilyenek a cimborák. – Megszaporázta a lépteit. – Ne féltsd a taknyod, repítsd a szélbe, elvisz az angyal a mennybe. – Egyenes vonalba kirakott angyalfejes köveken billegdélt. Az ikrek mindkét karjukat kitették.

 

Balatoncsicsói Balaton-felvidéki Erdei Iskola alatt enyhe bal kanyart vet az Öreg Bükk tanösvény. A forduló előtt jobbra térve teraszos kiképzésű hajlat is elérhető, ahol Zitára tucatjával szálltak a katicák.

Zuárd: – Kósztasz szerint szereted a katicákat.

– Honnan vette ezt? De tényleg szeretem.

– Október végén ritkán jön elő újabb nemzedék, de a tartós meleg előcsalogatta őket. Három éve a karácsonyi enyhülésben citromlepkék keltek ki.

– Mi lesz a katicákkal?

– A legtöbb áttelel.

Zitára újabbak telepedtek, némelyik továbbrepült róla.

Zuárd: – Anyai nagyanyám operaénekes volt. Egy szakadozott fényképen színpadon áll fehér boában, flitteres fellépő ruhában. Még Handel-operában is szerepelt. Akkoriban nem sok Handel partitúrához lehetett hozzáférni. Messiáshoz, Júdás Makkabeushoz, Belshazzárhoz, Rinaldohoz, Serséhez, Alcinához… Nem lehettek fényes előadások, a da capo-t elvetették.

– Da micsodát?

– Az „elölről” utasítást. A barokk ária A-B-A szerkezetű, az énekes a középrész után megismétli az első szakaszt. Nyilván ezt elhagyták, hamarabb befejezhették. Az ékítmények kiéneklésében sem jeleskedhettek.

– Minek volt az egész?

– 180 éves csend után nagy dolog volt újra tanulgatni ezeket a nagy műveket.

– Ismerős a motor.

– Mara adta kölcsön. Felbukkanásotok egy olyan helyen igencsak szokatlannak számított.

– Azt akartam, hogy más vegye kézbe a dolgaimat. Odakiabálásod észre térített.

– Melyik volt az? Dobd a pénzt és fuss?

– Meg a másik. A „Ne legyetek birkák!” Szerintem kalandkedvelők.

– Kicsodák?

– A katicák.

Port vertek a kerekek, amint a domb alján repesztettek a völgyteknő irányába.

 

Szigorú ábrázatú, középkorú nő papírjaiból Lacára pillantott.

– Végzett már hasonló munkát?

Laca előrébbcsúszott a bőrülésen. – Csak ilyeneket.

– Nem gondolta, hogy ajánlást hozzon valamelyik munkáltatójától?

– Minek?

– Nyilván maga is örül, ha megbecsülik a munkahelyén.

– Azt sem tudták ki fia-borja vagyok. Csak abajgatni jártak hozzám.

– Nos, ez itt egy másfajta környezet. Fontos a dolgozók jó közérzete.

– Attól jobb lesz, ha faggat?

– Szed valamilyen gyógyszert, László?

– Nem – válaszolt mogorván.

– Vannak egészségügyi problémái, fizikális, mentális?

– Nincs.

– Barátkozó?

– Maga előtt fekszenek a tesztek; egy órát azokon görcsöltem, belőlük leszűrheti.

– Magától szeretném hallani.

– Szeretnek…

– Ezt örömmel hallom.

– Szeretnek megalázni, cipőjüket belém törölni. Az ilyesféle munkakör erre ideális. Összeszedem a szemetet, rendbe tartom a környéket, ugráltatnak, mi kell még? Most is szekálnak.

– Könnyen indulatba jön, László.

– Eddig mindenhol udvarias voltam.

– Azt látom, hogy keserű.

– Ehhez diploma kellett? Nem hagyhatjuk ezt abba? Reggel azt hittem, hogy a virágágyás kapirgálásával kezdek, erre iderángatnak nyüstölni.

– Amint végzünk, László, távozhat. A cégnél fontos az egymás iránt érzett tisztelet. Jó kollektívában alapkövetelmény.

– Miféle kollektíva az, amikor így rászállnak az emberre? Engedelmes rabszolgát keresnek, akkor minek ez a hajcihő?!

– Kérem, ne emelje fel a hangját.

– Miért ne? Nem tanulta meg kezelni? Magát sosem rúgják ki?

– Ha képtelen korrekt hangot megütni, be kell fejeznünk a konzultációt.

– El sem kellett volna kezdeni. Élvezetet talál a fölényeskedésben, közben a vezetők kezére játszik. Gondolom, megbecsülik.

Szakállas férfi nyitott be. – Baj van?

– Az úr épp távozni készül.

Laca felkapta a batyuját, és az ablakon keresztül kilépett az udvarra.

 

– Nyaggatott a lányom – fogadta Pacsirta Kósztaszt. – Magával akart beszélni.

– Megvan nála a telefonszámom.

– Persze hogy meg, de inkább a helyszínen akarta vallatni és ellenőrizni. Lehűtöttem: nincs ideláncolva, magának is lehetnek sürgős dolgai. Szó mi szó, egyre kevesebb ideje jut rám.

– Ne haragudjon.

– Ne szabadkozzon. Ha ki lenne tömve pénzzel, nyilván messzire kerülné a trottyokat.

– Nem biztos.

– Hát, fiatalember, el is hiszem magáról. Sosem hozzák ki a sodrából?

– Talán nem kísérleteztek elégszer.

– Én sem piszkáltam eléggé, nem?

– Nem próbálta komolyan.

– Nem a fenét! A lányom félennyitől is elviharzott már. Untattam már családi históriákkal?

– Eddig megúsztam.

– Látja, ezt nem bírom, csak a feledékenységet feledném. Most is, ha emlékeznék ki jeleskedett triatlonban, elregélném.

– Majd máskor.

– Kerülje azokat a nőket, akik szülni akarnak.

– Rendben.

– Óvakodjék valamennyitől, akkor sok mindent megúszhat. Na, megvan! Az úszásról csak eszembe jutott. Apám testvére volt Leonárd, a triatlonos. Minden versenyen felbukkant. Volt pénze dögivel, üvegfúvó üzemének dolgozói keresték meg számára. Nyerte a díjakat, iparkodásától nem csömörlött meg soha, hiába lógott a bele, csak sanyargatta a testét rogyásig, míg aztán az egyik nizzai szállodában utoljára dobbant a szíve.

– Jobb történetet vártam ennél.

– Ennél?! Harmadszor nősült! – Térdét csapkodva hahotázott. Amikor lecsillapodott: – Sajnálom, fiatal barátom. – Combja mellől előhúzta a tele kacsát. – Ez azért csak megvárta magát. Minthogy e szösszenet is vele jár: „Minden szín, az összes díszítőelem egyedül Istentől veszi színárnyalatát és mintázatát.” – Kósztasz kifelé tartott a kacsával, az öregember megemelte a hangját: – Nem vicc. Leonárd egy hétig gazdálkodni akart, nevet is adott leendő tanyájának: Tehehenes Heherészet. Annyit azért elért, hogy egy kimustrált, szárcsás lóból és egy rozoga kaptárból létrehozta a Ménes Méhest. Apám mesélte, hogy Leonárd kamaszkorában megásta a saját sírját a kertben, és néhány napot elüldögélt a gödör mellett, mert azt hitte, bőrbetegsége egykettőre beledönti. Ennek a családnak, láthatja, megereszkedett az eresztéke. Ebből tanulhat.

 

A fiatal platánfák levelei félig lehullottak. Salamon, Gyia, Benjámin, Peccs a parton ücsörögtek, Lizinka szemét beernyőzve kémlelte a távoli hegyeket. Mögötte Tafota bácsi kókuszhéj csónakját tartogatta. Dól a partoldalról akvarellt készített. A ló kifogva a töltésen legelt. Vaspor – combig feltűrt nadrágban bokáig állt a tóban – Benjáminnak:

– Egyszer ásnék egy tankcsapdát. Csak úgy.

Benjámin: – Az jó.

– Nem éppen tanknak.

– Jó, hát madárnak. – Salamonnak: – Szeretjük az állatokat.

Vaspor: – Legyen jó hangjuk. Életet menthet. A pénz olyan, mint a föld alá került katona, nyugodjék csak békében.

Tafota bácsi vízre tette a csónakot.

Gyia: – Küldesz valami üzenetet? – Kézfejét ide-oda vonta a derekán.

Tafota bácsi: – Mondhatsz, amit akarsz. Tőled függ.

Vaspor: – Írhattok vadőrnek is. – Peccsnek: – Szobáikban sima állatos álmotok. Csinos egyértelmű kétértelműségek.

Dól: – Küldjünk néhány színt. – Térdig gázolva a vízbe, sárgára pingálta a papírvitorlákat. – A képen is mindig a távlatok érdekeltek, a messzeség.

Gyia: – Ez jó messze megy.

– Elhiszem – mondta Benjámin.

Tafota bácsi lehasalt, ráfújt a vitorlákra. Vaspor megkotorta a vizet az orránál.

Szürkületkor tábortűz égett a nádtorzsás parton. Mindegyik habszivacson feküdt, pléddel takaróztak. Kókuszhéj ringott a vízen, gyertya égett benne. Kósztasz pöfögött motoron, tar, sovány férfit hozott az oldalkocsin. Kósztasz az ülésen maradt, a férfi előkászálódott.

Kósztasz: – Benjámin. Szeretnék valakit bemutatni.

– Tényleg?

– Idejönnél?

– Ott is vagyok. – Felemelkedett, és a motor felé ballagott.

Kósztasz: – Nem kell bemutatnom. Jól ismered.

A férfi tett felé egy lépést. – Szia, Benjámin. Megismersz?

– Igen?

– Rég találkoztunk. Nem voltam mindig rendben. Sokat betegeskedtem. Nem kellene védekeznem. Látogathattalak volna többször.

Kósztasz a part irányába tolta a járgányt.

Lizinka: – Apukád az?

Benjámin visszanézett Lizinkára, majd a jövevényhez fordult: – Szia.

Apa: – Szia, Benjámin. – Bonbont vett elő. – Szereted a csokit? Tessék, vegyél.

Benjámin kivett egy darabot, a szájába dugta.

– Kínáld meg a barátaidat is.

Benjámin a hóna alá csúsztatta a nyitott fedelű dobozt, kiszóródott az édesség.

Apa: – Majd összeszedem. – Lehajolt, markába gyűjtötte a szemeket.

Benjámin: – Ott még van egy, apa.

– Tényleg. – Felvette azt is. – Szóval itt éjszakáztok.

– Igen.

– Kicsit már hideg van.

– Hoztunk takarót.

– Az jó. Kósztasz rám is gondolt.

– Itt maradsz, apa?

– Ha nem zavarok. – Összedörzsölte a tenyerét.

Lizinka, aki eddig nem vette le kettőjükről a szemét, megkérdezte: – Apukád fázik?

Apa: – Kicsit fagyos vagyok. Csíp a levegő. Jól kitaláltátok ezt a helyet, srácok.

Vaspor az apának: – Gyere, ének – gyerekednek; kerekedj a tűzhöz.

Az apa közelebb húzódott, a lángok fölé tartotta a kezét.

Vaspor: – Láthatod, itt komoly lángvirágok nyílnak.

(Az est párás homálya fakón tömörült a lankákon. A hidegtől felfrissült csillagok élesebben sugározták fényüket, távolabbak ezüstgömbként villantak az űr szövetében.)

(Westfauster: Blind Man’s Epitaph [0’13-1’10]) Benjámin felkászálódott, felvette a takaróját és az apjára terítette, majd fejét vakarva Kósztasz és Dól közé telepedett. Lizinka kiegyenesedett, s Benjámint körülcsavarta plédjével. Amint helyére huppant, Peccs borította rá pokrócát. Salamon az övét Peccs térdére dobta, ő megkapta Gyiától, tőle Vasporhoz került, aki Tafota bácsinak adta. Dól hümmögött, odanyújtotta sajátját Vaspornak, Vaspor Kósztasz lábszárát fedte be vele.

Elhamvadt a tűz; kört rajzolva arccal felfelé feküdtek. Ló rajzolt nyurga árnyékot.

– Apa, mi lesz így velünk? Ilyen hosszú árnyékokkal. – Csend. – Összeérhetünk?

– Aludjunk.

– Nem tudod?

– Talán megnőhetünk.

– Akkor holnap én vetem meg az ágyad.

 

Laca felmarkolta a fogas alól a batyuját, hátára vette. Farmerdzsekije belső zsebéből borítékot húzott elő, rajta Kósztasz felírással, és a főzőfülke asztalára helyezte. Országúton gyalogolt; amint nagyobb teherjárművet látott, stoppolt. Birkákat szállító kamion fékezett az útszélen. A vezető áthajolt, kinyitotta az ajtót. Laca az ülésre kepeszkedett.

– Kösz, főnök.

– Áttűzök a határon.

– Nekem jó, főnök.

– Jó nagyot dobbantasz.

– Nem tipródom, főnök. Majd bánom, ha hazavágyom.

Leszállt az éjszaka, kilométeróra világított. Laca lábát felhúzva bóbiskolt. Büfé parkolójába fordult a tartálykocsi; a sofőr leállította a motort, kuncogott.

Laca felriadt. – Mi történt?

A vezető távcsővel pásztázta a színésznőt instruáló rendezőt.

– Éjszakai forgatás. Imádom. Órákig tudnám bámulni. Ha lenne egy valag stekszem, producer lennék, és egy csomó autós üldözéses filmbe fektetném a gubát.

– Fektetne mást is, főnök? Bekapunk valamit?

– Néha azzal szórakozom, hogy kiolvasom, min spekulál a rendezőkoma. Nézd a színészcsajt.

– Csalt?

– Ezen agyal a tag: „Ha érzelmet kell mutatnod, azt hiszed elég, ha eltátod a szád?” Most vált az esze: „Külön lakókocsi kéne, mi? Meg mindenféle fityfene.” Adnék én nekik! Mármint én. Egy kis lé, és felforgatom az egész bagázst.

Hajnalodott. Laca a faszállító pilótafülkéjében lejjebb csúszva az ülésen szunyókált.

 

(Goma: Shootin’ Up) Virágfüzérek lógtak a tanyasi ház ajtaján és ablakain. A megterített hosszúasztalnál Ada, Benjámin, Szolfézs, Tavaszka, Zalán, Tiha, Salamon, Peccs, Gyia, ikrek, Tafota bácsi, Benjámin apja, Zuárd, Iván, Dól és Kósztasz ültek. Zuzz Mara és Szita Zita kosárban frissen sült kenyeret hoztak a házból.

A nap akkor érintette a horizontot. Vaspor a ló mellett bandukolt. Mezőség széléről fordult, kézikocsin Pacsirtát szállította. Kósztasz kisegítette az öreget, majd asztal végébe ültette. Az asztalon gőzölgő kukorica, sütőtök, áfonya, rizs és párolt zöldségek, szőlő, szilva, barack, Feketeerdő-, Trüffel- és mandulatorta, bodzafánk, kürtőskalács, túrósderelye, tócsi, sztrapacska, gánica. Lizinka és Reni töltött rántott gombával, diós rakott palacsintával, pirított csicsókával, főtt céklával követte Marát és Zitát. Kelyhekben málnahabos parfét és csokoládéforgácsos banánjégkrémet hoztak.

A kerítés termésköveire glóriás angyalkákat festettek; a kéményen farepülő mutatta a szélirányt. Amikor mindenki – Salamont utánozva – köszöntésre emelte a poharát, Dól a kettős állványon letakart képhez vágtatott, és lerántotta róla a leplet. Az Utolsó vacsora mintájára készült művön az asztalt körülülők a csapat tagjai voltak. Közöttük foglalt helyet Laca is (fényképről Lipótra ismerni); a főhelyen Dól pózolt, befelé fordított hüvelyk- és mutatóujjával a térdén támaszkodott, és láthatatlan bajuszát pederítette. Lizinka, Tavaszka, Reni tapsolt, Salamon, Gyia, Peccs ajkukhoz érintették poharukat. Addig a kamera mögéjük került, meglódult a kőhátak lapályának, onnét a felhők alá repült, majd ráérősen ereszkedett lefelé, mint a héja, Salföld irányába.

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.